Hugo, Victor (1802-1885)

Francia költő, regény- és drámaíró

Besançonban született 1802. február 26-án.

Apja sokgyermekes lotaringiai parasztcsaládból származó katonatiszt, aki Napóleon hadseregében a tábornoki ragig küzdötte fel magát. Anyja vendée-i árva lány.

A család követi az apát Olasz- és Spanyolországba, majd Párizsban telepedtek le. A szülők 1814-ben elváltak. Hugo a royalista érzelmű nevelkedett. Hugo szellemi formálódására a napóleoni császárság diadalmas harcai, anyja királypárti és katolikus meggyőződése, a család számos utazása szerte Európában (Korzika, Itália, Spanyolország) és serdülőkori olvasmányai, költői kísérletei gyakoroltak döntő hatást. Irodalmi példaképének Chateaubriand-t tartotta: az ő nyomán indította meg fivéreivel irodalmi lapját, a Conservuteur littéraire-t, s már ekkor elhatározta, hogy tollával szerez magának hírnevet és egzisztenciát. Tudatosan tört az érvényesülésre; royalista és katolikus verseit XVIII. Lajos 1822-ben kegydíjjal jutalmazta. Ebben az évben vette feleségül Adéle Foucher-t; négy gyermeke született. 1833-ban ismerte meg haláláig tartó szerelmét, a színésznő Juliette Drouot-t.

Pályakezdése 1830-ig terjed, amikor a romantikus dráma diadalra vitelével - az ’Hernani-csata’ - és sikeres történelmi regényével - A párizsi Notre-Dame1831 - a liberális-romantikus ifjúság vezére lett. E diadalmenete a negyvenes évek elejéig tartott (1843: a Burgraves című vadromantikus dráma bukásáig). 1843-ban súlyos személyes tragédia érte: még újdonsült házad leánya, Léopoldine férjével együtt vízbe fulladt egy csónakkiránduláson.

A költő ezután évekre elhallgat. Ezt követő közéleti szereplése során, főrendházi és akadémiai tagsága ellenére, mind liberálisabb elveket vallott. Az 1848-as forradalom idején Lamartine-nal együtt már a köztársaság szószólója. Eleinte támogatta Napóleon unokaöccsének, Louis-nak törekvését, de miután ez 1851. december 2-án államcsínnyel magához ragadta a hatalmat és császárrá koronáztatta magát, Hugo óriási indulattal támadta a „kis Napóleont”. Párizsból menekülni kellett, előbb Brüsszelbe utazott, 1852-től az Angliához tartozó Jersey, majd 1855-től Guernesey szigetén talált menedéket.

Húsz évig tartott önkéntes száműzetése; az 1859-es amnesztia ellenére, III. Napóleon bukásáig nem tért vissza Franciaországba. Ekkor vált Hugo a levert forradalmak, a szabadság és a meg nem alkuvó republikanizmus jelképévé, akihez szerte Európából zarándokoltak a haladás hívei. 1870-ben diadalmasan hazatért, s bár végig tagja volt a nemzetgyűlésnek, már nem tudott beilleszkedni a közéletbe.

1885. május 22-én halt meg Párizsban. Halála és temetése valóságos apoteózis volt, méltó ahhoz a szerephez, melyet negyedszázadon át betöltött.