Minden évben lúdcsapatok
repülnek mérföldeken át a Himalája felett mongóliai költőhelyükről
telelőhelyükre, Tibet délkeleti részébe vagy Indiába tartva. Egy új
kutatás feltárja, miként tesznek meg ezek a légi vándorok ilyen nagy
távolságokat a ritka hegyi levegőben.
Indiai lúd. (Fotó: AFP)
A kutatók hét indiai ludat láttak el nyomkövető készülékekkel,
amelyek mérték szívritmusukat, a magasságot és egyéb paramétereket.
Kiderült, hogy nem maradnak egy bizonyos magasságban az egész út
folyamán, hanem az alant elterülő terep szintvonalainak megfelelően
felszállnak, majd lejjebb ereszkednek. Ez a leginkább a hullámvasútra
emlékeztető repülési stratégia a kutatók szerint lehetővé teheti, hogy a
madarak energiát spóroljanak meg repülés közben.
Charles Bishop,
a Science folyóiratban megjelent kutatás társszerzője szerint logikus
feltételezés, hogy a ludak sok időt töltenek a nagy magasságokban.
„Méréseink azonban arról árulkodtak, hogy ritkán tartózkodnak nagyon
magasan” - magyarázza.
A szakemberek hosszú ideje próbálják
feltárni, miként képesek hihetetlen utazásukra 6000 méteres magasság
felett az indiai ludak (Anser indicus), de eddig senki sem foglalkozott
repülés közbeni fiziológiájukkal. Bishop és csapata szenzorokat ültetett
be a ludak hasába - ezek nem okoztak problémát nekik, és a következő
évben el is távolították őket.
Korábban azt feltételezték, hogy a
ludak magasra, a hegyek fölé szállnak, és végig egyenletesen, egy
magasságban repülnek, mielőtt végleg leereszkednének.
Olybá
tűnhet, hogy a ludak valós stratégiája - a tereppel egyező emelkedés és
ereszkedés - több energiát fogyaszt, mint egy állandó magasság
megtartása. Valójában azonban a Himalája magasabb területeire jellemző
ritkás levegőben energetikai szempontból jóval költségesebb a
felemelkedés, azért Bishop szerint jobb, ha egy kicsit aláereszkednek,
aztán ismét felkapaszkodnak. Az ereszkedés másik előnye, hogy több
oxigén érhető el az alacsonyabban fekvő területeken, ami enyhíti a
madarak testére repülés közben nehezedő terheket.
A
nyomkövető adatai azt is feltárták, hogy a ludak gyakrabban verdestek
szárnyukkal nagyobb magasságban, ahol ritkásabb a levegő. Még ennél is
fontosabb, hogy a szárnycsapás gyakoriságának enyhe növekedése szorosan
összefüggött a meglóduló szívritmussal. Például ötszázalékos növekedés a
szárnycsapások ütemében 19 százalékos változást idézett elő a
szívritmusban.
Mindez azt sugallja, hogy mikor a madarak
magasabbra kapaszkodtak, erősebben kellett csapkodniuk szárnyaikkal
ugyanolyan arányú felemelkedéshez, így több energiát használtak el.
Ennélfogva sokkal logikusabb, ha völgyterepen maguk is alacsonyabban
szállnak - mondja Bishop. Más okai is lehetnek az alacsonyan repülésnek:
könnyebb megállni, hogy szomjukat csillapíthassák, vagy a tereptárgyak
alapján navigáljanak.
A ludak emellett, olybá tűnik, nem
hasznosítják a hátszelet és nem is vitorláznak. Szárnyaik soha nem
állnak le, egy-két nyomon követett repülésük akár 17 óráig is eltartott.
Természetesen
nem minden madár repül alacsonyan a hegyek felett, egyesek a magasba
törnek, hogy kiaknázzák a hátszelet, míg mások - például a darvak -
repülés közben hajlamosak a vitorlázásra. Bishop szerint érdekes lenne
más, nagy magasságokban repülő madarak leleményeit is feltárni.
Forrás: Livescience/BBC | 2015. 01. 16.
Kommentáld!