Szemük, szívük eltelt gyönyörûséggel. Rengeteg erdõk, végtelen rónaságok, amerre mentek. Nagy csordákban csatangoltak a mindenféle vadak. Külön-külön fogtak egy-egy vadat, s úgy vették ûzõbe. Egyszer aztán egy szarvason akadt meg a szemük: csodaszép állat volt, nem láttak még ehhez hasonlatost...

A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengõ nádszál; a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet. Ûzõbe vették ezt a csodaszép szarvast, vágtattak utána, mint a sebes szél, nyomukban a vitézek. Hol eltûnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort, és Magyart. Reggeltõl estig kergették a szarvast, de hiába, alkonyatkor eltûnt egy ingoványos helyen, sûrû nádas rejtekébe. Soha többet nem látták.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette ez õket olyan szép földre, amilyent még nem láttak. Gyönyörû sziget volt ez: köröskörül rengeteg erdõk és folyóvizek. Övig gázoltak fûben, virágban.Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem láttak. Fölkerekedtek hát, hogy nézzenek széjjel.Velük a száz vitéz. S ím, amint bolyonganak a nagy rónaságon, egyszerre csak szemük, szájuk elállott a nagy csodálkozástól....

Egy nagy csapat leány táncolt karikába-körbe - lehettek százan, hanem többen - s úgy keringtek körbe, a kör közepén pedig két lány lejtett, de olyan szép mindkettõ, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Összenézett Hunor és Magyar, a többi vitéz is, semmit sem szóltak, de egyet gondoltak: hirtelen közrefogták a leányokat, ki-ki egy leányt felkapott a nyergébe, s azzal elvágtattak sebes szélnél sebesebben. Hunor, és Magyar azt a két lányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leányai voltak ezek.

Reszkettek a félelemtõl, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassanként nekibátorodtak s nem is bánták, hogy elrabolta õket az a két dali fiú. Nem bánta a többi leány sem. Még aznap nagy lakodalmat laktak: egyszerre volt lakodalma Hunornak, Magyarnak és a száz vitéznek. Szaporodtak ivadékról, ivadékra. És telt, múlt az idõ, eltelt vagy száz esztendõ s Hunor és Magyar nemzetsége úgy megszaporodtak, hogy nem volt elég tágas a szép sziget. Új hazát kellett keresniök...

Fölkerekedék mind a két nemzetség, vándoroltak hegyeken, völgyeken, folyóvizeken át, így értek Szittyaországba. Ez már jó nagy darab föld volt s bár laktak ottan más népek is, elfértek ott. Akkor már száznyolc nemzetsége volt a hun és magyar ivadéknak: eközt oszlott fel Szittyaország.

De telt, múlt az idõ s íme, Szittyaország sem elegendõ már, megint új hazát kellet keresniök. Összeültek a nemzetiségek öregei, vezérei s tanakodtak. A hun nemzetiségek vezérei azt javallották, hogy menjenek nyugat felé, a magyar nemzetség vezérei, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét Hunor, és Magyar elszakadtak. Végezetül is abban maradtak: a hunok menjenek keletnek, s ha elég nagy földet találnak, adják hírül, s utánuk mennek...

Hanem amikor éppen indulóban voltak elõállott Attila, a hunok vezére s kérdé: Hát az Isten kardja kié lesz?Mert mikoron a hunok és a magyarok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek Istennek, aki e földre segítette õket. Minden nemzetségnek jussa volt Isten kardjához. Hitték, vallották, hogy amíg övék e kard, velük az velük az Isten. Összeültek a nemzettségek bölcsei, tanakodtak három éjjel, és három nap és határozzák: penderítse, forgassa meg egy világtalan ember hétszer a kardot, hetedikszer ejtse ki kezébõl. Ha nyugat felé esik, legyen a hunoké, ha kelet felé, maradjon a magyaroké.. Ebben mind megnyugovának.
Mikoron pedig a világtalan ember hetedik penderítés után kiejté kezébõl a kardot, kerekedék rettentõ forgószél, fölkapta, repítette Isten kardját, vitte, vitte nyugat felé s egyszercsak eltûnt...

- Lássátok, lássátok - mondá Attila - az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard miatt. Megtaláljuk majd mi, s hogyha megtaláltuk hírül adjuk majd mi nektek: jertek ti is, jertek!

És útnak eredett a nagy hun nemzetség. Elöl a vén Mundzuk, két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Nyomukban tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton, át rengeteg erdõkön, mérhetetlen síkságokon, de hosszabb idõre meg nem állapodtak, amíg a Duna és a Tisza közé nem értek. Ez a föld tetszett nekik erõsen.

- Itt maradunk, itt élünk, s halunk! - kiáltották egy szívvel-lélekkel.
Hajh, lett rettentõ nagy rémület az itt lakó népek között. Fejük vesztve hívták segítségül a vasfejû Detrét. És az jött is rettentõ nagy sereggel...

És összecsapott a két sereg, mint a két fekete felleg. Kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé. Ha kiáradt, nem áradt hiába. A hunoké lett a Duna s Tisza köze. És éltek sokáig, békességben. Hadakozásra tán nem is gondoltak. De Attilának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Duna s Tisza köze, szerette volna meghódítani az egész világot. Mondta az apja:

-Ne is gondolj erre, fiam, amíg Isten kardját meg nem találod. Hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled Isten.

E naptól fogvást mind az Isten kardja volt Attila fejében. S hogy meghalt az apja s hunok egy akarattal õt választották királyuknak, õt, a legvitézebbet, a legbölcsebbet, nem volt lelkének nyugodalma: hej, csak megtalálja Isten kardját!
Nem sokkal késõbb szalad nagy lelkendezve egy pásztorfiú, kardot csillogtat kezében s jelenti:

-Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, elhozám.
-Ez az Isten kardja, ez! - kiáltották a népek.
Attila pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek, hogy csakúgy zúgott belé.

-Ez az, ez az! - örvendezett Attila. És tüzet gyújtának az õ parancsolatjára mindenfelé; tüzet Istennek, aki kardját visszaadta a hun nemzetségnek.

És beteljesedék a táltosok jövendõmondása, mert Attila csakugyan meghódította az egész világot...