Egészen kicsiny gyerekkoromban egy tavaszt falun töltöttem a nagynénémnél. Jó, nagy, gazdag magyar falu volt. Nem is falu, nagyközség. A piacon körbe vagy tíz befüggönyözött ablakú, földszintes úri kúria állt. A katolikus templom meg a református templom mellett vadrózsafutóval a tiszta paplak. A Kossuth uccán a patika, a patikus saját házában. A mi házunk a falu szélén volt. Nem is ház már, valóságos kis kastély. Zsófi néném nyolcszáz holdon gazdálkodott a határban.

 

Húsvét felé járt, az udvarokon az eperfák csupa zöldek, a libák is friss, zöld füvet téptek már az árokparton.

 

Húsvét hétfőjén reggel, Zsófi néni megcsinálta a locsolószerszámot. Egy kis orvosságos üveget gondosan kimosott és megtöltött vízzel föleresztett, fehéren felhőző otkolonnal. Aztán bekötötte az üveg száját organtinnal.

 

– Na, eridj fiam, locsoljad meg a lányokat, hogy el ne száradjanak.

 

Elvettem az üveget, megszagoltam. Jó, friss, szúrós, vízszaga volt, egy kis szappanos mellékízzel.

 

Zsófi néném még egyszer végigvizitált. Ünneplőbe voltam öltözve. Megfésülte a hajam, megigazította a krézlim, megkötötte a cipőmön a pántlikát.

 

Kiszólt a tornácra:

 

– Mehettek. De nagyon vigyázz a gyerekre, Jóska.

 

Jóska, az öreg parádéskocsis fia volt, mi úgy hívtuk, a »kisparádés«. Úgy állt a dolog, hogy ő kísér el az öntözőkörútra. Mert még nagyon kicsinyke voltam, alig ötéves. Féltettek, meg magam is féltem, gunártól, kutyától, tehéntől, cigánykölyöktől, nem járkálhattam egyedül a faluban.

 

Ez a Jóska – lehetett vagy húszesztendős – nagyon kedves, okos parasztlegény volt. Tiszta kékbe öltözve, gyönyörűen kifényesített csizmával a lábán, hetykén a szemére billentett kalappal várt a tornácon, amíg elkészítenek. Az ünnepre való tekintettel rajta is ragyogott minden. Amikor megfogta a kezemet, vikszeskenőcsnek meg az ujdonatúj posztónak a szaga áradt belőle.

 

 

Nagyon szerettem Jóskát, imponált kis pehelybajusza, a vékony pödrött cigaretta, ami oda volt ragasztva a szája széléhez. Boldog voltam, hogy véle kézenfogva vágok neki a napsütéses húsvéti reggelnek.

 

A katolikus papnál nem volt kit meglocsolni, hát először a tiszteleteshez mentünk, annak volt egy kislánya.

 

 

A papné megcsókolt. Meglöttyentettem őt is, meg a kislányt is az organtinos szájú rózsavizes üvegből. Kaptam két tojást. Egy pirosat meg egy kéket. Bedugtam mind a kettőt a matrózblúzom korcába.

 

A tiszteletes letette a pipáját. Felvett a kredencről egy kétliteres, zöld üveget, meg egy kis pálinkás poharat. Kiment az udvarra Jóskához, aki ott várt rám illedelmesen, tyúkok kapargáltak a csizmája körül.

 

– Fogjad, igyad meg ezt a kis húsvéti szilvóriumot, fiam!

 

Telitöltötte és odanyujtotta a kis kupicát.

 

Jóska udvariasan levette a kalapját és felhörpintette az italt.

 

A pap mosolygott:

 

– Na, még eggyel?

 

Jóska újra a kalapjához nyúlt. Megint ivott, harákolt, aztán szépen elköszöntünk, mentünk tovább.

 

Úgy volt mindenütt, mint a tiszteleteséknél. A háziak szép vasárnapiasan felöltözve, vendéget váró állapotban. Az asztalon nagy tálban ott a sok kék, meg piros, meg zöld, meg aranybronz-színűre festett húsvéti tojás. A tojások mellett, az abrosszal letakarva, fényesbarnára sülve, a diós- meg a mákospatkó. Máig sem értem, miért sütnek a háziasszonyok egyforma hosszút mind a kettőből, amikor általában mindenki inkább a diósat szereti. Én magam is csak abból választottam inkább. Pedig szinte sajnáltam a mákosat, hogy még olyan hosszú, alig van megkezdve.

 

Jóska mindenütt kapott pálinkát vagy egy pohár bort. Olyan egyforma ritusa van ennek az ünnepnek mindenik magyar házban.

 

Nemzeti természetünkkel ellenkezett volna, hogy valahol kínálatlanul engedjék el húsvét napján a fiatal kocsislegényt, aki a vendéggyerekkel kézenfogva állított be a portára.

 

Mondtam már, hogy a faluban sok ismerős, úri ház volt. Sokfelé kellett mennünk. Maga Zsófi néni rágta a fülébe Jóskának, hogy ide is, meg oda is meg amoda is. Senkit ki ne felejtsen a honoráciorok közül. Még a boltost sem, akit Pénteknek hívtak és aki vörösre fagyott, dagadtkezű, nagy, kövér ember volt.

 

Ez a Péntek nagyon örült, amikor bekopogtattunk hozzája. Most már tudom, hogy a társadalmi megtiszteltetés miatt. Akkori csirkeeszemmel azonban csak azt láttam, hogy örvend. Boldogan dörzsölte nagy, fagyott kezét. Bevezetett bennünket a lakásán át a boltba, aminek az ucca felöli ajtaja be volt csukva az ünnepre való tekintettel. Kaptam tőle egy kis csokoládébárányt, amelyet szappanízűnek találtam később, amikor megettem. Jóskának négyféle pálinkából is töltött a boltos. A nagy üvegek ott álltak hátul, egy homályos polcon, a tövükben a pohárkák meg a pohártörlőrongy. Abban az időben tanultam olvasni. Silabizálva olvastam az üvegek hasára ragasztott cédulákról: tör-köly, kö-mé-nyes, fo-dor-men-ta.

 

Innen kezdve furcsa változást vettem észre Jóskán. A kalapját még elébbre húzta a szemén. A cigarettája kialudt, nem gyujtotta meg, csak úgy tartotta, odaragasztva a szája szélihez. A kezemet is eleresztette, amit eddig szakadatlanul fogott. És mintha viccelne, tántorogni kezdett. Neki-nekiesett menés közben a kerítéseknek, a házak falának. Szép, új, sötétkék posztóruhája csupa por lett, meg csupa mész.

 

Bámulva néztem rá. Nem tudtam kitalálni, hogy mitől változott meg ennyire. Félni kezdtem. Nem mertem szólni hozzá. A torkom összeszorult, úgy néztem, hogy botladozik fél lépésnyire előttem.

 

Még vagy három helyen voltunk. A patikusnál sűrű, rózsaszín rózsapálinkát kapott Jóska. A jószívű patikusné színig telitöltötte a kis borospoharat a likőrrel.

 

Mentünk tovább. Jóska most már fütyült is. De valahogy nem állott rendesen össze a szája, nem tudott jól csücsöríteni, pedig temérdekszer hallottam, hogy milyen gyönyörűen fütyül, amikor az istállóban a parádés szerszámot tisztogatta.

 

 

Délfelé, az utolsó helyek közt elmentünk a tanítóékhoz is. Eddig Jóska mindig az udvaron vagy a tornácon várt meg, amíg én odabent megszolgáltam a pirostojást. Itt utánam nyomakodott, be a szobába. Vigyorogva támaszkodott neki a falnak, a kalapot sem vette le a fejéről.

 

A tanítóné összehúzta a szemöldökét:

 

– Az ördög vigye el! Hiszen holtrészeg ez a legény!

 

– Bíz ez leszopta magát! – mondta a tanító is. És a vállánál fogva taszigálni kezdte kifelé a szobából Jóskát.

 

Jóska ellenkezett, kurjongatott. Erre előjött még egy csizmás, süveges, favágóféle ember. A tanítóval ketten kétfelől megfogták Jóska karját, cipelték keresztül az udvaron, amely egyszerre megtelt nagy kiabálással, kutyaugatással. Jóska huzatta, cibáltatta magát, a kalapja is leesett. De a túlerő végül mégis odavitte a kapuhoz. Nagyot botlott, amikor keresztüllökték a küszöbön, ki az uccára.

 

A tanító betette a kaput, fölvette Jóska kalapját a földről, áthajította utána a kerítésen. Aztán sötét, szomorú arccal jött föl a tornácra. A fejét csóválta:

 

– Ez a pálinka! Ez a pálinka!

 

Nekem kiömlött a szememből a könny. Nem tudtam visszatartani, bőgni kezdtem. A szívem majd meghasadt, úgy sajnáltam a Jóskát. Mert akárhogy volt is, akármi történt, Jóska mégis csak a mi kisparádésunk volt. Az én külön Jóskám, barátom és ideálom, akit bálvány gyanánt csodáltam, mikor mellette ültem párszor a bakon és láttam, hogy feszül erős kezében a gyeplő.

 

A tanítóné – megértette, mi történik gyermeki lelkemben – kifújta az orrom, megtörülte a szememet:

 

– Ne sírj. Ne félj, nem lesz vele semmi baj. Majd kialussza magát a haszontalan.

 

Behíttak a konyhából egy fiatal, piros parasztlányt, akinek nemzeti színű pántlika volt a szoros, hosszú copfjába fonva:

 

– Eridj, Sári, kísérjed haza a gyereket!

 

Igy aztán Sári oltalmába kerültem. Az is kézen fogott, így mentünk hazafelé, jó messzire, mert a tanítóék a falu másik végén laktak mitőlünk.

 

Útközben a keresztuccán még egyszer láttam Jóskát. Alig lehetett ráismerni, úgy ki volt kelve a képiből. Szürke, dagadt, félelmetes. A kalapja sehol, a mellénye pitykéi kigombolva. Nem tudott egyenesen menni. Tétova nyolcasokban közeledett felénk, porosan, meszesen, sárosan. Énrám ügyet sem vetett, mintha a világon sem lennék. Csak a lányt nézte. Rekedten kiáltotta:

 

– Hej Sári! Megállj! Hová mécc?!

 

Sári fölvisított, megrántotta a kezem:

 

– Szaladjunk, Sándorka! Gyön utánunk a részeg!

 

Szaladtunk, kézenfogva. A szívem lüktetett. Ahogy futottunk, a blúzom korcából mind kihullt a sok tojás és az utolsó csöppig kilötyögtettem organtinos szájú üvegecskémből a maradék szagos vizet.

 

A rekedt ordítozás mind messzibbről hallatszott. Hátranéztem és láttam, hogy a Jóska elesett. Káromkodva, nehézkesen tápászkodott föl éppen valami pocsolyából.

 

»Pálinka!« »Részeg!« – Városi gyerek voltam, nem értettem tisztán ezeknek a szavaknak a jelentőségét. Azt képzeltem: csuda történt, valami átkos varázslat forgatta ki a locsolókörúton a rendes figurájából Jóskát.

 

 

Otthon aztán Zsófi néném a térdére ültetett és megmagyarázta a dolgot. Megtudtam, hogy miféle összefüggés volt a rózsaszín, fehér meg aranylóan sárga italok és Jóska szerencsétlensége között. Amire gyermeki eszem világosan, az igazságnál is túlzottabb erővel képzelte belé a vidáman csillogó pohárkába a mérget, az átkot.

 

Azóta harmincöt év múlt el. De elmúlhat ötven. Amíg élek, nem fogom elfelejteni, hogy csinált az ital a kényes, tiszta, büszke kun legényből, akire, amikor elindultunk, mosolyogva leskelődtek a kerítések mögül a lányok, néhány óra alatt zavaros szemű, tántorgó szörnyeteget.