Szabó Gábor környezetvédelmi újságíró

Negyven éve, 1977. szeptember 16-án írta alá Lubomir Strougal csehszlovák, és Lázár György magyar miniszterelnök a Bős-nagymarosi vízlépcső közös megvalósításáról szóló szerződést, ami ellen viszonylag hamar, már az 1980-as évek elején tiltakozások szerveződtek. Évforduló, de nem ünnep.

Nagymaros-Visegrád esetén a történelmi táj szépségét, megszokott és megszeretett képét féltették. Teljes joggal, hiszen egy tószerűvé kiszélesített meder, plusz egy keresztgát nem sokkal a ma is működő komp fölött – hát elég más lenne. A Szigetköz térségében pedig a helyenként több száz méter vastag kavicskúpon, sőt magában a kavicsrétegben áramló víz minőségéért aggódtak. Ez is érthető, hiszen az eredeti tervek szinte mindent az energiatermelés szempontjainak rendeltek alá. A nagymarosi vízlépcső építését végül a politikai mozgalommá szélesedett civil ellenállás sikerrel meg is akadályozta, a bősi rendszer azonban pontosan negyedszázada, 1992. októbere óta működik. Itt az addigra már bátran Duna-mozgalmaknak nevezhető ellenzők csak annyit tudtak elérni, hogy a magyar területen megépített dunakiliti duzzasztót ne helyezzük üzembe. Vitatható - főleg így utólag -, hogy ez okos dolog volt-e. Hiszen Szlovákia bekeményített, és a saját területén Dunacsúnynálfelépített helyette egy másikat miután szintén a saját területén meghosszabbította az üzemvízcsatornát és elterelte a Dunát. Ami nem lett volna szabad, hogy meglepetést okozzon – de erről később.  

Húsz éve, 1997 szeptemberében a hágai Nemzetközi Bíróság döntött a két ország közötti jogvitában. Nem fogadta el azt a magyar érvekést, hogy olyan elháríthatatlan környezeti károk keletkeztek volna a szerződés szerinti üzembe helyezéssel, amit csakis annak 1992-es felmondással lehetett elkerülni. Akkor sokan úgy éreztük, vegytiszta politika, a patikamérlegen való egyensúlyozás vezette a testületet, s bár azt is kimondták, hogy a nagymarosi gát építésére nem kötelezik Magyarországot, de a bősit sem kell elbontani. Az azóta eltelt huszonöt év alatt sem sikerült azonban az ítélet szelemében, vagy akár attól függetlenül új, a környezetvédelmi szempontokat is tükröző egyezségre jutni Szlovákiával.  

Akkor hát vessünk számot, hogyan történhetett mindez velünk! 

Magammal kezdem, ne mondhassa senki, hogy csak másokkal keménykedem. Nos, még mindig szívesen emlékszem arra, hogy 1980-ban a később alternatív Nobel díjnak is nevezett kitüntetésben részesült (akkor még nem létezett) Duna Kör majdani vezetőjével, Vargha Jánossal közösen szerveztük meg a magyar sajtó első kerekasztal beszélgetését a témáról, amin sok ellentmondás derült ki az 1977-es szerződésről. Arra is büszke vagyok, hogy a szerveződő ellenzéki mozgalmakkal együttműködve írásaimmal magam is hozzátettem egy mákszemnyit – talán – a rendszerváltáshoz. De a későbbiekben ki kellett volna józanodnom. Sokakkal együtt illúzióim voltak, túl sokáig hittem a vízlépcsőelleneseknek, akkor is, amikor már látnom kellett volna, hogy bizony megépül az úgynevezett C variáns, amit Király Miklós, néhai Mádl Ferenc, vízlépcsőügyben illetékes miniszter titkára volt szíves papírtigrisnek nevezni. Vargha János pedig többször is hangoztatta: nincs pénze Csehszlovákiának a befejezésre. Azt már akkor sem értettem, honnan vannak a biológusnak ilyen pontos ismeretei pénzügyekről. Hiszen mi sem egyszerűbb, mint pénzt teremteni, akár fedezet nélkül is… Ráadásul itt erre sem volt szükség, egyszerűen hitelt vetettek fel a beruházó vízügyi céggel, állami garanciával. És ami a leginkább elgondolkoztató: mostanra törlesztették az akkori állítások szerint soha meg nem térülő beruházásból. Tetézve tévedéseit, azt is állította az akkoriban már neves környezetvédő – a vezetése alatt álló Duna Kör 1985-ben alternatív Nobel díjat kapott -, hogy csak „nagy bukót”, nem pedig szabályozható műtárgyat lesznek képesek építeni Dunacsúnynál, ha netán mégis elterelnék a Dunát. Az európai versenyeknek is helyszínül szolgáló vadvizes szlalompálya, a Mosoni Duna vízellátására szolgáló duzzasztó, meg a beépített kiserőmű elég durván megcáfolta ezeket a jóslatokat. Az sem tett jót az ügynek, hogy az ugyancsak a Duna mozgalom egyik motorjaként tevékenykedő Hajósy Adrienne – akkor már Mádl Ferenc titkárságának munkatársaként – elsüllyesztette két, vízlépcsőpártisággal igazán nem vádolható mérnök magánútjáról szóló beszámolót, amelyben leírták: a C variáns épül odaát, nem a papírtigris. Persze a kormány - amelynek mégis csak volt titkosszolgálata, diplomatái, háttérinformációja - is úgy tett, mintha elhinné, hogy a csehszlovák, illetve szlovák nyilatkozatoknak nem lenne alapjuk. Sodródott… 

Arra különösen nem vagyok büszke (pedig korábban nagyon is!), hogy Csillag Ádám filmrendezővel közösen – némi súgói segédlettel – „lelepleztük” Keresztes K. Sándor környezetvédelmi minisztert, hogy csehszlovák partnerével valamiféle kompromisszumos megoldást keres – még az elterelés előtt, 1990. szeptemberében. Mert hát most is kompromisszumot kell keresni, de most már a hágai ítélettel megerősített Szlovákiával. És tessék mondani, hol vannak a károk, amiket magam is jósolgattam? És ha vannak, nem lehetne azokat enyhíteni? A Wikipédia Bős-Nagymaros szócikkében A létesítmény ökológiai hatásai fejezet üres, vagy ahogy szebben fogalmaznak: „erősen hiányos”. 
Milyen következtetéseket vonhatunk le a néhai Láng István akadémikus által elnökölt, de ténylegesen Hajósy Adrienne által irányított MTA szigetközi munkacsoport évtizedes kutatásaiból? Nem sikerült kiderítenem, nyilván az én hibám.

Ürítsük tovább a kiábrándulás keserű poharát. Ki tette a legtöbbet eddig az 1992-ben bekövetkezett katasztrófa – az elhagyott Duna vízszintjének sok méteres süllyedése – következményeinek elhárítására? Azok a civil környezetvédők, Duna mozgalmárok, akik füstölgő, zajos dízelszivattyúkat erőltettek mintegy egymilliárd forintot elfüstölve az ez ellen tiltakozó szigetköziekre? Mígnem a lehetetlen helyzetet megelégelve a sokat szidott vízügyesek, ezek a pártállamban kétség kívül nagy hatalmat és jó pozíciókat élvező szakemberek ki nem erőltették a jóval olcsóbb fenékküszöbös vízpótlást? Jellemző, hogy azóta is az 1995-ös „ideiglenes” megállapodás alapján működik a szigetközi mellékágak vízellátása.

Szóval, nem kellemes a megemlékezés. Egy korábbi írásomat azonban teljes szívvel vállalom nem mintha örömem telne benne. A hágai döntés után 1997. október 4-edikén született a HVG-ben: „az ítélet visszamenőleg hitelteleníti azokat a Duna körös nyilatkozatokat, amelyek szerint »Hágában van esélyünk a Duna visszaszerzésére«. Némi szócsavarással persze értelmezhető a mostani ítélet is a folyó visszaszerzésének, de ettől még valószínű, hogy a zöld mozgalmakkal egybemosódó Duna-mozgalmak szavára a vízlépcsőügybe egyébként is belefáradt közvélemény még kevésbé hallgat majd. Ennek előszeleként értékelhető, hogy hétfői parlamenti beszédében a Duna Körhöz hagyományosan közel álló SZDSZ frakcióvezetője kijelentette: a mozgalmak nem tehetők felelőssé a rossz döntésekért, de »ma már tudjuk, téves tanácsokat adtak«. Hiba lenne azonban kiragadni a történet utolsó felvonását. Ha a mozgalom nem szerveződött volna meg, ma egy nagymarosi blokkal és egy napi árhullámokat előidéző bősi csúcserőművel lennénk gazdagabbak.”
Szabó Gábor környezetvédelmi újságíró véleménycikke a greenfonak.

A témához kapcsolódó másik mai cikk:

25 éve terelték a bősi erőműre a Dunát. 25 év majdnem egy emberöltő, ezalatt a víznek csak az ötöde folyt a folyam medrében a szigetközi szakaszon. Négyötöde Szlovákiába, a folyammal párhuzamos oldalcsatornába került, hogy a bősi erőműben termelje a villamos energiát.

A múlt század második felének jelszava a "Legyőzzük a természetet!" volt. A Szovjetunióban hatalmas gátakat emeltek a folyókra, bár a végső nagy tervet, a szibériai folyók megfordítását már nem tudták megvalósítani. Közbejött a glasznoszty. A csatlós országok, így Magyarország és Csehszlovákia is követték a nagy testvér példáját. Negyven éve, 1977-ben államközi szerződést kötöttek a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósítására. A terv Pozsonytól Budapestig átrajzolta a térképet.

Hajósy Adrienne geofizikus-mérnök írása >>>