I. (Szent) István király (eredetileg Vajk, kb. 975., Esztergom – 1038. augusztus 15., Székesfehérvár vagy Esztergom-Szentkirály) az első keresztény magyar király, a keresztény magyar állam megalapítója és a magyar keresztény egyház megszervezője.

István nagyfejedelem már uralkodásának kezdetén a fejedelemségért folytatott küz­delemben kénytelen volt leszámolni idősebb rokonával, a trónkövetelő Koppány vezérrel. Amikor Géza nagyfejedelem 997-ben eltávozott az élők sorából, István mellett erős katonai erő csoportosult, magyar csapatok, német (sváb és bajor) lovagok és egy besenyő sereg is.

A hadsereg parancsnoka, Vecelin né­met, „alaman” származású volt. A testőrség pa­rancs­nokai: Hont és Pázmán, szintén németek. E csapatok és a lovagok katonai erejére szükség volt, mert a keresztény apa-fiú hatalom­öröklés, az elsőszülöttségi jog ütközött az ősi magyar pogány joggal, amely szerint a jogos trónörökös mindig az Árpád nemzetség leg­idősebb tagja. Koppány vezér e minőségben követelte magá­nak a nagyfejedelemség fölötti hatalmat.

Az elkerülhetetlen polgárháború, a katonai összecsapás küszöbén István nagyfejedelmet Esztergomban nyugati, azaz német szokásnak megfelelően ünnepélyesen övezték fel karddal, ezzel jelezve a fegyver­forgatásra való érettségét, rátermettségét, ugyanakkor gondoskodtak testi épségének megvédéséről is. Idézzük az 1358-ban összeállított Képes Krónikát:

„seregét összegyűjtvén az ellenség ellen indult, a Goron (Garam) folyó mellett övezték fel először karddal, és itt testőreiül két főembert állított, Huntot és Pázmánt… seregének fejévé és vezérévé… Vencelinust tette meg”.

A krónika szerint a csapatok elindulása előtt István egyházi ceremónián kérte Isten áldását: „összehívta főembereit, és Szent Márton hitvalló közbenjárásával az isteni irgalom segítségéért könyörgött”. István nagy­fejedelem, miután a kellő előkészületeket megtette, Koppány vezér ellen vonult. A krónika szerint:

„Szent István király… ifjú korában dicső háborút vívott a vitéz és nagyhatalmú Kupán vezér ellen”.

Ősi szokások védelmében

A Képes Krónika Koppányról úgy tudja, hogy „Géza fejedelemnek életében a hercegi méltóságot viselte”. Somogyország uraként Koppány uralmi központja Somogyváron volt. Az általa birtokolt terület, hercegség a Balatontól délre húzódott, és magában foglalta a Dráván túli területeket is. Érthető módon az ősi hagyományokhoz ragaszkodók, az István-ellenes erők a nagy hatalmú Koppány-vezérben látták azt az erőt, amely mellett érdemes felsorakozniuk, harcolniuk érdekeik védelmében. Mivel Koppány habozás nélkül hajlandó volt fegyvert fogni Géza fejedelem birtokának, országának örökléséért, egyér­telműen mutatja, hogy ő ezt az ősi szokásjog alapján törvényesnek tartotta. Felháborítja Géza döntése, amely szerint a nagyfejedelemséget fiára, Istvánra hagyta.

Koppány olyan vezér, aki ragaszkodik az ősi hagyományokhoz. Erre utal az a feljegyzés is, hogy Géza nagyfejedelem özvegyét is feleségül kívánta venni. Szó sincs vérfertőző házasságról, ahogy ezt a keresztény krónikák tálalják, hanem arról, hogy a sztyeppei szokásjog (levirátus) alapján ezt kellett tennie. Aki nem ismeri e szokásjogot, elborzadva és értetlenkedve olvashatja a Képes Krónikában, hogy:

„Geycha fejedelem halála után Cupán vérfertőző házassággal akarta magához kötni Szent István anyját”.

Ugyanakkor a hatalmi harc természetes velejárója volt az ellenfél megsemmisítése is:

„meg akarta gyilkolni Szent Istvánt, és hercegségének területét saját hatalma alá akarta vetni”.

Teljesen érthető az is, hogy az Istvánról szóló legenda megrovóan beszél Koppány és híveinek „pogány szokásokhoz” való ragaszkodásáról:

„Bizonyos nemesek (…) látva, hogy bevett szokásaikat elhagyni kényszerülnek, a király törvényeit ördögi sugallatra megvetették, (...) őellene fegyvert ragadtak.”

A döntő csata

Koppány hadserege megkerülte a Balatont, és – a Kis Legenda szerint – megkezdte István várainak körülzárását, pusztítását: „birtokait fosztogatni, földjeit feldúlni, szolgáit leöldösni”. Már Veszprémet ostromolták, amikor

„a király hadai rajtuk ütöttek; ezek hitükben, azok bizony csak fegyvereikben bizakodtak, s mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték”.

István a veszprémi csata megkezdése előtt fogadalmat tett Szent Mártonnak. Megfogadta, ha megsegíti és győz a csatában, akkor ellenségének minden dézsmáját, tizedét a Szent Márton-hegyi, azaz a pannonhalmi monostornak ajándékozza. A Képes Krónika szerint a csatában mindkét fél vitézül küzdött. Miután Koppány vezér a csatában életét vesztette, a csata István győzelmével ért véget.

Koppány legyőzője a keresztény hadak főparancsnoka, Vecelin volt. A krónikában ezt jegyezték fel:

„Ebben a csatában Vencelinus ispán megölte Cupan vezért, és Szent István, aki ekkor még vezér volt, kiterjedt földbirtokokkal jutalmazta meg ezért.”

Talán ennek emlékére viselte az egyik Vecelin dédunoka – még püspökként is – a Koppány nevet.

A győzelem jelentősége

A győzelem legfőbb jelentősége abban áll, hogy Koppány hívei és mindazok, akik az ősi pogány szokás védelmében fegyvert emeltek, a veszprémi csatavesztés után végleg kiszorultak a hatalomból. István parancsára Koppány vezér holttestét négyfelé darabolták, és kitűzték Győr, Esztergom, Veszprém és Gyulafehérvár kapujára. Ez utóbbi anyai nagybátyjának volt a székhelye, egy olyan törzsi uralmi-fejedelmi központ, amelynek ura, Prokuj gyula igyekezett megőrizni függetlenségét.

István a felnégyeléssel, e kegyetlennek látszó fellépéssel jelezte: nem tűr semmilyen ellenállást, amely meggátolná őt az egységes magyar központosított államhatalom megszervezésében és a kereszténység terjesztésében.

A koronaküldés

A magyar küldöttséget Rómába Asrik (Asrik Anasztáz) apát, pápai legátus, a későbbi püspök vezette. A küldöttség II. Szilveszter pápától kért István részére koronát, keresztet és apostoli áldást. A legenda szerint a pápa a diadémot (koronát) Miesko lengyel fejede­lemnek szánta. Amikor arról értesült, hogy István fejedelem a kereszténység terjesztésében látványos eredményeket ért el, a koronát neki adja. Természetesen a pápa, a korábban tudós munkát végző Gerbert Szil­veszter ismerte a Kárpát-medencében zajló vallási és politikai eseményeket. Már a 997-es magyar polgárháború lefolyását is aggódva figyelte. Azt írta barátjának, III. Ottó német-római császárnak:

„Ha a szkítákat cserben­hagyjuk, félelem fog el.”

Koppány legyőzése után már örömmel számolt be arról is, hogy

„a szkíta népek”készek a Római Biro­dalomhoz csatlakozni.

Nyilván nem hűbéri alárendelésre gondolt, hanem arra, hogy a magyarok felveszik a kereszténységet.

A koronaküldés természetesen nem „látomás” volt, nem angyali hír, nem egy „ismeretlen” nép küldötteinek hirtelen meg­jelenése, hanem alaposan megfontolt diplo­máciai tárgyalás eredménye. Jól előkészített politikai és egyházi döntés. E gesztussal a két európai hatalom, a pápa és a császár jutalmazni és bátorítani szerette volna Istvánt a keresztény hit terjesztésében elért eredményeiért. A kortárs Theotmár merseburgi püspöktől tudjuk, hogy a pápa III. Ottó császár „biztatására” küldte Istvánnak a koronát:

„a császár kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk koronát és áldást nyert”.

A Hartvik-legenda a koronaküldésről és az apostoli keresztről a következőket írja: „Atyja halála után a negyedik évben… Asrik püspököt, kit más néven Anastasiusnak mondanak, a szent apostolok küszöbéhez küldte, hogy Szent Péternek, az apostolok fejedelmének örökösét megkérje: a Pannónia tájain kivirult zsenge kereszténységnek bő áldását elküldje, az esz­tergomi egyházat aláírásának tekintélyével főegyházzá szentelje, és a többi püspökséget is áldásával erősítse. Érdemesítse őt is arra, hogy királyi diadémával izmosítsa, hogy e tisztes­ségre támaszkodva, amit Isten kegyelméből elkezdett, még keményebbre szilárdítsa.

(…) a kijelölt napon, melyen a már elkészített koronát a lengyelek fejedelmének kellett volna küldeni, illetve a megelőző éjszakán a pápának látomásában megjelent Isten küldöttje, és ezt mondta: »Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában hozzád ismeretlen nemzet követei jönnek, akik tőled fejedelmüknek az apostoli áldás ajándékával egyetemben királyi koronát követelnek. A koronát hát, melyet csináltattál, fejedelmüknek, miként kérik, eljuttatni ne habozzál. Mert tudd meg, hogy ez néki a dicső királyi ranggal együtt élete érdemeiért jár.«

(…) a következő nap megszabott órájában Asrik püspök a pápához ért, (…) nagyon megörült a római főpap, mindent megadott jóságosan, ahogy kérték. Azon felül keresztet küldetett a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván:

»Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa«”.

A két hatalom, a pápa és a császár között ekkor jó egyetértés uralkodott. A császár sok időt töltött Rómában, és a pápával közösen irányította a keresztény világot, egyeztet a fontosabb döntések előtt.

A koronázás szentsége által ismerték el és bátorították a keresztény hit magyarországi terjesztését. A tét óriási, hisz a magyarok, a vikingekhez és arabokhoz hasonlóan, a X. század folyamán egész Európát rettegésben tartották. Egy biztos, meg sem kockáztatták a magyar nagyfejedelemből keresztény királlyá vált magyar uralkodót alárendelni.

István megkoronázása

A hatalmi harcokból, a testvérháborúból, győztesen István nagyfejedelem került ki, vele együtt megerősödött az új értékrend, a kereszténység és az ennek megfelelő világszemlélet. Miután hatalmát elismerték, István Esztergomban királlyá koronáztatta magát. E nagy eseményre 1000 karácsonyán, december 25-én, más források szerint 1001. január elsején került sor. Az első magyar püspök, Domonkos az Asrik apát által Rómából hozott koronaékszerekkel, királyi felségjelvényekkel kente királlyá István nagyfejedelmet.

A pápai koronával való szertartás világos jelzés volt az akkori nyugati világnak, hogy Szent Péter örököse, a pápa nemcsak elismerte, de megáldotta az új keresztény ural­kodót. A királyi cím, a „král” olyan füg­getlen uralkodó megnevezése lett, aki semmilyen földi hatalomtól nem függ, kinek hatalma az Istentől származik, tehát „Isten kegyelméből” uralkodhat.

A koronázás olyan szentségnek számított, mint a püspökök felszentelése. Ünnepélyes ceremónia keretében adták át a koronázási jelvényeket. Ezek állandó megőrzési he­lyeként István király a székesfehérvári bazilikát jelölte ki. István megkoronázása a következő évszázadokban a koronázási ce­remóniák megszervezésének mintája lett. A mindenkori Esztergom érseke mint Ma­gyarország első egyházi méltósága lett a törvényesen elismert koronázó főpap.

Természetesen, István megkoronázásakor került sor felesége, a bajor Gizella megkoronázására is. A koronázás után Gizella átköltözött Veszprémbe, melyet később a királynők városának neveztek. Hartvik püspök írja, hogy István

„Gizellát vette házastársul, kit miután olajkenettel felkentek, a korona viselésében társának ismert el… buzgónak s jótevőnek mutatkozott, arról a mai napig tanúskodnak számos egyház keresztjei, edényei és csodálatos mesterséggel készített vagy szőtt oltári ékességei”.

Belpolitikája 

I. István és Gizella szobra Szegeden

Uralkodása elején rokona, Koppány vezér, a szeniorátus és a levirátus jogára való hivatkozással fegyveresen kelt fel ellene, hogy a trónt elfoglalja és özvegy édesanyját, Saroltot feleségül vegye. A fiatal István győzelmet aratott a Veszprém melletti csatában (a somogy iricek szerint tőrbe csalták) és a harcban Vecellin, a sereg német származású vezére megölte Koppányt. István és Koppány harcában nemcsak az forgott kockán, hogy ki lesz a magyar nép uralkodója, hanem nagy valószínűséggel az is, hogy a magyar államiság fennmarad-e egyáltalán. Koppány testét négy részre vágták, és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartották az ország négy legfontosabb várának kapuja felett, – Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron – jelezve, hogy mi vár a királynak nem engedelmeskedőkre. Uralkodása éveiben több, központosított állama elleni lázadást is levert (például az erdélyi Gyuláét, aki anyja, Sarolt testvére volt). István fellépett, olykor erővel is a pogányság ellen. (De még évszázadok múlva, IV. Béla uralkodása alatt is éltek pogány magyarok az országban.) István a Kárpát-medence magyar törzseit vagy fegyverrel, vagy békés úton hajtotta uralma alá, a lázadásokat pedig leverte. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből létrehozta az egész Kárpát-medencére kiterjedő keresztény magyar államot. Ennek területén királyi vármegyéket szervezett. 

Egyházpolitikája

A Képes Krónika egyik illusztrációja: István király elfogatja Gyula erdélyi vezért 1002-ben. 

 

 

Szent István szobra a Szabadság híd budai hídfőjénél

István Géza és Sarolt egyházpolitikájának folytatásaként püspökséget szervezett, falvaiban templomokat építtetett. A feltehetően istváni alapítású egyházmegyék a következők: az esztergomi, a veszprémi, a kalocsai, az egri, a győri, a pécsi, a váci, a csanádi, a bihari és az erdélyi. Koppány legyőzése után korábban tett fogadalmának megfelelően folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését. Ezenkívül megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort, a bakonybéli apátságot és a pécsváradi monostort, felépítette az esztergomi és a székesfehérvári székesegyházat és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot. Az apátságok, kolostorok keretén belül iskolák működtek, és azok váltak a művelődés szellemi központjaivá. A szerzetesek ezekben az iskolákban az európai keresztény kultúrát tanították, diákjaikból pedig nemcsak a hittérítők, hanem a művelt, írástudó réteg, a király és a vármegyék fő emberei is innen kerültek ki. A Kárpát-medencén áthaladó és a Szentföldre tartó zarándokokat fogadta a királyi udvarban, bőségesen ellátta őket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást. A Szentföldre ill. Rómába igyekvő magyar zarándokok számára pedig vendégházakat építtetett Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában, Rómában. Gellért velencei szerzetes, a későbbi püspök, aki szintén zarándokként érkezett az országba, a pécsváradi monostorban tartotta első igehirdetését. Ezt követően mutatták be a királynak, aki itt marasztalta, és őt választotta fia nevelőjéül is. Gellért honosította meg a Mária-kultuszt és az egyházi reformmozgalom híveként Deliberatio című művében elítélte az erőszakos birtokszerzést és az ágyasságot épp úgy, mint a papi házasságot. István bőkezűen adakozott az egyházaknak, gyakran látogatta őket. Kálti Márk Képes Krónikája (a magyar történelem egyik fontos dokumentuma, amely 1358–1370 között íródott) szerint ezüst dínárokkal teli erszényt hordott az övén, és mikor szegényt látott, saját maga gondoskodott róla. 

Gazdaságpolitikája

Míg az államalapításig külföldi pénzeket, de leginkább állatpénzt (tinót) használtak, ekkortól már magyar pénzeket is vertek, a fő forgalmi pénz az ezüstdénár lett. Átalakította a magyar birtokrendszert, amely addig vérségi kötelékeken nyugvó földközösségként működött. A földek nagy része királyi birtok lett, amelyekből adományokat és ezen felül tisztségeket (ispánságokat) juttatott híveinek. Ezzel magához tudta kapcsolni őket, mert a tisztségeket épp ilyen könnyen el is lehetett veszíteni, így kialakult egy modernebb, területi alapon megszervezett rendszer.

Külpolitikája 

Szt. István alakja Esztergomban, a Széchenyi téri Szentháromság-szobron

István egész uralkodását az ország belső egységének a megteremtése, illetve a kereszténység elterjesztése jellemezte. Ebből kifolyólag külpolitikájában alapvetően békére törekedett a szomszédaival, Gizellával kötött házassága is ezt a célt szolgálta és II. Szent Henrik uralkodása alatt ez a dinasztikus kapcsolat biztosította is a békét a Német-Római Birodalommal. A korszak másik nagyhatalmával, a Bizánci Birodalommal is békés kapcsolatokra törekedett, ezt támasztja alá, hogy részt vett bizánci szövetségben a bolgárok elleni hadjáratban. Lengyel-német-besenyő szövetségben egy kisebb létszámú magyar sereg részt vett a lengyel-orosz háborúban Kijev ostrománál. II. Szent Henrik halála után a Német-Római Birodalommal ideiglenesen megromlott a viszony, 1029 környékén a német és főleg bajor csapatok többször fosztogatták a Fischa és a Lajta közét, amire válaszul a magyar csapatok is a bajor területekre való betörésekkel reagáltak. Erre való hivatkozással II. Konrád Német-Római császár 1030-ban megtámadta Magyarországot, azonban István a felperzselt föld taktikáját alkalmazva kiéheztette az ellenséget, majd Bécsnél be is kerítette a visszavonuló német sereget. A következő évben, jóllehet II. Konrád először még újabb támadást tervezett, bajor közvetítéssel békét kötöttek egymással, sőt feltehetőleg II. Konrád kisebb területi engedményeket is tett a Fischa és a Lajta közén.

Törvényei 

István két törvénykönyvét ismerjük: az elsőt feltehetően még életében írásba foglalták, a másodikat uralkodása vége felé vagy nem sokkal halála után. István törvényeiben a kereszténység megerősítésére, az egyházi tulajdon védelmére törekedett, második törvénykönyvének első törvénycikke rendelkezik arról, hogy minden 10 falunak egy templomot kell építenie, ezen kívül kötelezővé tette a misére járást vasárnaponként. István törvényei a tulajdonviszonyok átalakítása érdekében megváltoztatták az öröklődésre vonatkozó addigi magyar szokásokat, védve ezáltal a magántulajdont, illetve megszüntetve a levirátust. 

Intelmek

A korszak legjelentősebb magyar irodalmi alkotása az Istvánnak fiához, a trónörökös Imréhez intézett Admonitiones (Intelmek) című latin nyelvű műve. A szöveget feltehetőleg valamely egyházi személy fogalmazta, azonban gondolati tartalma vélhetően istváni sugalmazású. Ebben a katolikus hit megőrzésére (I.), az egyházi rend becsben tartására (II.), a főpapoknak (III.), a főembereknek és vitézeknek tiszteletére (IV.), az igaz ítélet és türelem gyakorlására (V.), az országba beköltözők befogadására és védelmére (VI.), az idősekből álló tanács intelmeinek megfogadására (VII.), az elődök szokásainak (VIII.) és az imádságnak (IX.) megtartására, valamint a kegyesség, irgalmasság és egyéb erények gyakorlására (X.) oktatja fiát ^[5].

Emlékezete 

1083. augusztus 19-én szentté avatták, majd augusztus 20-án emelték oltárra Budán szent ereklyéit; ezzel ő lett az első magyar szent és egyben szent király. Koronázása milleniumán a 2000. évben Bartholomeosz konstantinápolyi ortodox pátriárka is szentté nyilvánította, így a nagy egyházszakadás (1054) óta ő az első, akit mind a katolikus, mind az ortodox hívők szentként tisztelnek.