A három túlélő fulladozott a tűzhányó kénes gőzétől és a fortyogó lávától. Ilyen lehet a pokol, gondolta egyikük ...

Már egy hete esett az eső Hawaiin, a Vulkánok Nemzeti Parkjában, és a hollywoodi filmstáb alig látott valamit a vulkánból. Szombat reggel nem tudtak már tovább várni.

– Indulunk! – jelentette be Michael Benson.

A 49 éves Benson azért volt Hawaiin, hogy háttéranyagot forgasson a Sliver című krimihez. Elkísérte őt Chris Duddy 31 éves segédoperatőr és Craig Hosking 34 éves helikopterpilóta. Úgy tervezték, hogy alacsonyan a vulkán fölé repülnek, és egy különleges felvevőgéppel ráközelítenek a kráter fenekére.

A kiválasztott helyszín a világ egyik legaktívabb vulkánjának, a Kilaueának egyik krátere, a Pu’u O’o volt. Tíz év alatt a lávafolyam falvakat nyelt el, és több száz hektárral növelte a sziget területét, amint sisteregve a tengerbe ömlött és megszilárdult.

A mostani nyugodtabb időszakban a három focipályánál is nagyobb kráterfeneket vékony, megkeményedett lávaréteg borította.

Amikor 1992. november 21én a forgatáshoz készülődtek, Benson úgy döntött, hogy „bebiztosítja” magukat. Tudta, hogy néhány szigetlakó hisz a vulkán istennőjének, Pelének a hatalmában. A bennszülöttek szerint tüzes a tekintete, a haja fekete, mint a láva, és kedveli a gint. Ezért Benson elhatározta, hogy behajít egy üveg gint a kráterbe.

– Csak néhány percnyi jó időre van szükségünk – magyarázta. – Talán Pele istennő így hajlamosabb együttműködni velünk.

Miközben Hosking a helikopterrel a gőzölgő vulkánkúp felett körözött, Duddy kidobta az adományt. Azonban elvétette, és az üveg a vulkán peremén darabokra tört.

– Kissé mellément ugyan – mondta Benson –, de szerintem a hölgy érti már a lényeget.

Hosking a füstölgő vulkán fölött lebegtette a gépmadarat, míg Benson a kráterfeneket filmezte.

– Csináltam néhány jó snittet – mondta Benson. – De a biztonság kedvéért felveszek még egyet.

Benson, aki olyan sikeres filmeket forgatott, mint a Terminátor 2. és a Férfias játékok, az ilyen, szakmai kihívást jelentő „felvételeket” kedvelte igazán. A magas, sovány, barna hajú és kék szemű Benson tudta, hogy jó csapata van. A csontos arcú és korán őszülő Duddy már több mint 40 filmmel bizonyított. A hórihorgas Hosking pedig a filmgyár egyik legjobb helikopterpilótája volt.

Délelőtt 11 óra 25 perckor majdnem száz méterre voltak a kráter pereme fölött, éppen ott, ahol Duddy kidobta az üveget.

Hirtelen egy figyelmeztető lámpa gyulladt ki a műszerfalon. – Csökken a tolóerő – mondta Hosking. – Lezuhanunk!

Közel száz kilométeres óránkénti sebességgel ereszkedtek a vulkán belsejében vörösen izzó lávató bal oldala felé. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudnak a kráter peremén kívül kényszerleszállást végrehajtani.

Hosking kétségbeesetten kémlelt a felhők közti réseken át, hogy sík terepet találjon a helikopternek. Szerencsésen elkormányozta a gépet az 1370 fokon izzó lávatótól.

Amint egy kicsit megemelte a helikopter orrát, a rotor egy hatalmas sziklának ütődött. A gép az utolsó néhány métert zuhanva tette meg, a farokrésze leszakadt, akkumulátorai darabokra törtek, így a rádió is elnémult.

A pilótafülkéből kikászálódva a három férfi levegőért kapkodott a kénes gőzben.

– Ki kell jutnunk innen, mielőtt megfulladunk! – zihálta Benson.

A földből haragosan sisteregve tört elő a gőz. A közelben a lávató fortyogott fenyegetőn, és a vékony sziklaréteg átforrósította a talpukat. Ilyen lehet a pokol – gondolta Duddy.

Mivel a látótávolság kevesebb volt hat méternél, tudták, hogy a magasból senki sem veheti észre őket. Egy óra hosszat még amúgy sem fogják őket keresni, mert csak akkorra kellene visszaérniük. – Ki kell jutnunk – mondta Hosking.

Duddy vezetésével egy sziklás kaptató felé indultak, amely meredeken ívelt a majdnem száz méterrel fölöttük lévő peremig. Tizenöt perc alatt feljutottak a kráterfal feléig.

Térdig süppedtek a hamuba és sziklatörmelékbe, miközben szinte minden lépésnél visszacsúsztak. Amikor az emelkedő már 45 fokos volt, kúszva folytatták az utat.

– Három ponton tapadjatok a sziklára – magyarázta Hosking, felidézve hegymászó tapasztalatait. – Két lábbal és egy kézzel, vagy két kézzel és egy lábbal.

Végül Duddy felkapaszkodott egy sziklapadra. Fölötte kiugró szikla tornyosult.

– Nem tudok továbbmenni! – kiáltotta a többieknek, akik körülbelül tizenöt méterrel lejjebb voltak. – Ne gyertek erre!

Benson és Hosking egy másik keskeny sziklaperemen kuporgott. – Kapaszkodj erősen! Valahogy visszakecmergek – mondta Hosking. – Talán működésbe tudom hozni a helikopter rádióját.

– Megfulladsz odalent – ellenkezett Benson.

– Ha itt maradunk, vagy lezuhanunk, vagy megfulladunk – felelte Hosking. – Egyetlen reményünk, ha lemegyek. – És ezzel eltűnt az örvénylő gőzben.

A kráterfenékre érve Hoskingot bűzös hidrogénszulfid és kéndioxid fogta körbe. Letépte az ingét, majd az arca elé kötötte.

Hosking kivette az akkumulátort a kamerából. Ha csatlakoztatni tudnám – gondolta –, talán a rádió is működne vele.

Többször felkapaszkodott a tizenöt méteres meredélyen, ahol kevésbé volt mérgező a levegő, vett egykét mély lélegzetet, aztán visszament, hogy megpróbálja a vezetékeket a kamera akkumulátorához csatlakoztatni.

Egy óra elteltével végül sikerült neki. – Itt a Hilo Bay Három – mondta be Hosking. – Van repülőgép a kráter közelében? Mert mi bent vagyunk.

– A kráterben?! – álmélkodott a közelben lévő helikopter pilótája.

– A gép működésképtelen, sérülés nem történt, de nem tudunk kimászni.

– Máris értesítettük a kereső és mentőszolgálatot – válaszolta a pilóta. – Úton van egy helikopter.

Hosking odakiáltotta a barátainak: – Sikerült! Küldenek segítséget! – Benson és Duddy azonban nem hallották őt a láva morajlásától, és nem is látták a sűrű füsttől.

Délután fél kettőkor Don Shearer, a szomszédos Mauiszigeten dolgozó pilóta sürgős hívást kapott a diszpécserközponttól.

– Egy helikopter belezuhant a Pu’u O’o kráterbe. Vannak túlélők.

Shearer segített már repülőgépszerencsétlenségeknél, eltévedt turisták felkutatásában, végrehajtott kényszerleszállást kirándulóhelikopterrel, de működő tűzhányóban még sohasem járt. Gyorsan feltankolt, és a sziget felé vette az irányt.

Amint Hughes–500as gépével a hívás után egy órával a kráter felé közeledett, rádiója vette Hosking egyik kérését: – Segítségre van szükségünk... levegőt!

Ez a fickó a végét járja – döbbent rá Shearer. Ha nem tudom gyorsan kihozni, már késő lesz.

– Berepülök a kráterbe! – szólt vissza a rádión. – Hangjelzéssel irányítsanak!

Hosking azt felelte, rendben. De mi lesz Mikekal és Chrisszel? – tűnődött. Vonakodva bár, de belátta: az a legjobb megoldás, ha ő kijut és segít a mentőknek pontosan behatárolni Benson és Duddy tartózkodási helyét.

Shearer óvatosan mozgott az áthatolhatatlan ködben, sem a kráter fenekét, sem a falát nem látta. – Jobbra! – dirigálta Hosking.

Végül Shearer kilenc méterrel maga előtt észrevette a szerencsétlenül járt helikoptert. – Már egészen közel vagyok! – értesítette rádión Hoskingot. – Fusson a rotorhang irányába!

Hosking előreugrott, fölmászott a lebegő gép bal csúszótalpára, és behuppant a hátsó ülésre. Shearer, aki alig kapott levegőt, a kráterfenék mentén manőverezett, egészen addig, amíg úgy gondolta, hogy sikerült kikerülnie minden kiálló sziklát.

Teljes gázt adott, és a vulkán fölé emelte a gépet. Hosking előrehajolt a hátsó ülésről, átölelte Shearert, és az öröm könnyei csorogtak végig az arcán.

Amikor Hosking először lemászott a roncshoz, Benson és Duddy még látták őt. De aztán a füst sűrűsödött, és savas, átláthatatlan köd borította el őket. Levetett ingüket az arcukra borították, hogy megszűrjék a mérgező levegőt.

Később Benson és Duddy hallotta egy helikopter zúgását, de nem tudták, merre lehet. Benson lekiáltott Hoskingnak. Nem jött válasz.

– Meghalt? – kérdezte Duddy.

– Nem hiszem, hogy bárki kibírná odalent ennyi ideig – válaszolta erre Benson.

Duddy úgy érezte, közel a vég. Az elvált férfinak két gyermeke volt. Nem akarok így meghalni. Látni akarom, hogyan nőnek fel a srácaim – gondolta. Maga elé képzelte családja minden tagját. Fennhangon kijelentette, hogy szereti őket.

Jeffrey Judd és Neil Akana parkőrök felküzdötték magukat a kráter pereméig, Benson és Duddy fölé. A perem rendkívül ingatag volt, bármelyik pillanatban leszakadhatott. A látótávolság nem volt több fél méternél. A kigőzölgés olyan átható volt a peremen, hogy mászóköteleik rozsdamentes acélból készült kapcsai elszíneződtek. A parkőröknek gázálarcot kellett viselniük.

Akana egy kötélhez csatolta magát, és a vulkán omladozó széléhez kúszott. Judd és néhány tűzoltó tartotta a kötél másik végét. – Köteleket dobunk le! – kiáltotta Akana. – Ha meglátják, kapják el és mi kihúzzuk magukat!

Duddynak hevesen vert a szíve örömében. – Itt vagyunk lent! – kiáltotta.

Akana többször átdobott egy narancssárga színű kötelet a peremen, hátha elkapják. Duddy hangja visszhangzott a kráterben, ami megnehezítette a helyzetének pontos meghatározását. Benson nem hallotta Akana hangját a kráter morajlásától.

A parkőrökhöz hamarosan csatlakozott Hosking, aki ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga is segédkezzen.

A sötétség beálltával azonban visszatértek a táborhelyükre, abban a reményben, hátha sikerül valami más módszert kiötleniük.

Benson és Duddy a sziklán kuporgott vacogva, mert bőrig áztak egy felhőszakadásban, és a levegő 15 fokra hűlt. Duddyt hatalmába kerítette a félelem, és odaszólt Bensonnak: – Talán okosabb és gyorsabb lenne egyszerűen beleugrani a kráterbe!

– Nehogy megtedd! – kiáltotta vissza Benson. – Légy türelmes!

Benson bizakodása jobb belátásra bírta Duddyt. Ha Mike kibírja, akkor én is.

Vasárnap reggel kiderült, hogy a maró gőzök az előző nap tönkretették Shearer gépének turbináját, ezért nem szállhat fel. Ráadásul a rossz látási viszonyok meghiúsították a parkőrök erőfeszítéseit is, hogy segítsenek a bajbajutottakon.

Duddy nem bírta elviselni a gondolatot, hogy még egy éjszakát a sziklapadon töltsön. Megnézte az óráját: délután három óra volt. – Nem bírom tovább! – szólt le Bensonnak. – Megpróbálok fölmászni.

Benson hallotta a hangjában az elszántságot. – Rendben! – mondta. – Sok szerencsét!

Duddy felállt, támolyogva elindult. Beerőszakolta kezét egy sziklarepedésbe. Lábával sikerült biztos pontot találnia.

A szikla nedves volt, és nagyon csúszós. Reszketett a félelemtől, de már látta a perem szélét. Tizenkét métert kellett még megtennie.

Alig két méterre a peremtől megállásra kényszerítette egy kavics és kőfal. A szikladarabok szétmállottak a kezében, amikor próbált megkapaszkodni bennük.

Mindennek vége – gondolta. Se fölfelé, se lefelé nem tudok menni. Fölnézett. A perem már nagyon közel volt. Meg kell próbálnom!

Mindkét kezét könyékig a kavicsba fúrta. Egy utolsó erős rántással felhúzta magát, és a perem szélére hasalt. A meglepetéstől alig kapott levegőt, aztán lekiáltott Bensonnak: – Sikerült! Megmondom nekik, pontosan merre vagy.

Benson azonban ebből nem hallott semmit a süvítő széltől és a morajló lávától.

A parkőrök által hátrahagyott kötelet követve Duddy lebotorkált a vulkán külső oldalán, ahol a mentőosztag tagjai kitörő örömmel fogadták.

– Mike körülbelül ötven méterrel van a perem alatt, a kötelektől jobbra – magyarázta nekik. – Ki kell őt hozni!

A parkőrök szükségmegoldásként ételt, vizet, ruhát és adóvevőket tartalmazó csomagokat dobtak át a peremen. Azt remélték, hogy Benson eléri valamelyiket. Akkor könnyebben átvészelheti az éjszakát.

Az erősödő szürkületben Benson észrevette, hogy valami zuhan. Nagynak, súlyosnak és csíkosnak látszott. Istenem! – gondolta. Duddy csíkos inget viselt. – Ez Chris!

Aztán hatalmas puffanás hallatszott a kráter fenekéről. – Chris! – üvöltötte Benson. Hirtelen úgy érezte, hogy az egész szerencsétlenségért ő a felelős. Miért akartam felvenni azt az utolsó snittet?

A harmadik reggel, a napkeltét várva Benson már alig bírt lélegezni. Annyira fájt a torka, hogy nem tudott segítségért kiáltani. Esővizet gyűjtött fénymérője alig egycentis fedelébe, és az utolsó cseppig kiszürcsölte. A feleségével eltöltött 25 évre és két gyermekükre gondolt. Mintha ezt mondták volna: Szeretünk téged. Meg fognak menteni. Maradj ott, ahol vagy!

A belélegzett gázok hatására furcsa gondolatok jártak a fejében. Amint a kavargó köd kis időre feloszlott, egy emberi fejhez hasonlító sziklát vett észre a távolban.

Nem győzhetsz le, Pele istennő! Kijutok innen! Aztán pedig azért imádkozott, hogy csoda történjen. Kérlek, Istenem – fohászkodott –, legyen ma olyan derült idő, hogy észrevegyenek fentről!

Közben a filmstáb tagjai felkutatták a merész mentőpilótát, Tom Hauptmant. Hétfőn kora reggel Hauptman a kráter pereméhez repült, mellette az egyik parkőr, Judd ült.

Benson zajt hallott, és az eget kémlelte. Hirtelen 25 méterrel a feje fölött meglátta egy helikopter rotorját. Eszeveszetten kalimpált, és a pilóta visszaintegetett.

A gép ismét eltűnt, de harsogva megszólalt egy hangszóró. – Leeresztünk egy mentőhálót! – Benson hálát adott Istennek a csodáért.

Hauptman beprogramozta a GPSt, hogy pontosan oda repüljön, ahol korábban Bensont látta. Ezután a perem magasságában a pilóta csökkentette a sebességet, és óvatosan lebegtette a gépet. Majd leeresztette a hálót az alatta kavargó füsttengerbe. Hauptman tíz másodpercet várt, aztán felemelte a gépet, hogy láthassa „zsákmányát”. A háló üres volt. Egy hajszálon múlt, hogy Benson nem érte el.

Hauptman kivárta, amíg ismét szétnyílnak a felhők. Leeresztette a hálót, és a sziklafal felett tartotta a gépet.

Ezúttal Benson elérte a himbálódzó kötelet. Amikor azonban maga felé húzta, a háló megakadt egy sziklában. Benson reszkető kézzel megpróbálta kiszabadítani. De a háló emelkedni kezdett, még mielőtt belemászhatott volna. Elszállt az utolsó esélyem – gondolta szomorúan.

Ismét leereszkedett azonban a háló.

Most három méterrel Benson előtt lengett. A férfi habozás nélkül beleugrott. Amikor Hauptman felemelkedett a gépével, örömében odakiáltott Juddnak:

– Élő zsákmányunk van!

Benson, Duddy és Hosking valamennyien kiszáradtak, apró zúzódásokat szenvedtek, és légzőszervi panaszaik voltak. Duddy és Hosking teljesen felépült. Benson, aki 48 órájával a parkőrök szerint megdöntötte az egy működő vulkánban töltött idő világcsúcsát, még kezelés alatt áll, de teljes felgyógyulást jósolnak neki.

A megpróbáltatások hatására mindhárom férfi megváltozott. Hosking úgy érzi, bensőségesebb lett a viszonya a családjával, és a hite is megerősödött. Duddy jobban értékeli az életet. Benson pedig egyenesen úgy érzi, újjászületett.

– Azt mondják, egy macskának kilenc élete van. Ha én macska lennék, legalább öt életemet elvesztettem volna a kráterben. A maradékra már jobban fogok vigyázni.

Michael Benson végül teljesen felépült, és 1997ben ő volt a Tűzhányó című film operatőre.

Írta: Per Ola és Emily D’Aulaire- See more at:rd.hu