A halászhajó zátonyra futott Skócia partjainál. Ha még jobban megdől, elsüllyedhet a tizennégy fős legénységgel együtt

Írta Robert Kiener

Fotó: Lachie Macleod

Hajnali 5.37-kor a személyi hívó háromszor egymás után élesen felsivított Liz Forsyth kapitány éjjeliszekrényén. A Királyi Légierő 34 éves egykori mentőhelikopter-pilótája, aki jelenleg az Egyesült Királyság parti őrségének kötelékében szolgál Stornowayben, a Külső-Hebridákhoz tartozó Lewis szigetén, azonnal felébredt. Telefonált a parti őrség diszpécserének, aki ezt közölte vele:

– S. O. S. hívást kaptunk egy hajóról, amely 14 fővel a fedélzetén a St. Kilda-i Hirtánál szikláknak ütközött. Bármikor elsüllyedhet.

Forsyth riadóztatta a bázis szerelőit, hogy készítsék elő a 100-as mentőhelikoptert, közben a parti őrség telefonált a helikopterszemélyzet többi tagjának, Michael Malaye másodpilótának, Larry Slater csörlőirányítónak és Phil Warrington csörlőkezelőnek.

A vihar, amely a Spinningdale-t dobálta azon a februári éjszakán 2008-ban, Stornowayre is lecsapott. Mialatt Forsyth, négy gyermek édesanyja autón a lakásától tíz percre lévő légibázisra hajtott a vakító hóviharban, eszébe jutott, mit mondott neki egy másik pilóta a négyszáz méter magas sziklákkal övezett Hirta szigetéről: „Oda repülni maga a pokol.”

Még a hivatalos helikopterleszállóhely-jegyzék is arra figyelmeztetett, hogy a sziget leszállóhelye „35 csomót meghaladó sebességű szélben használhatatlan”.

Mivel a széllökések erőssége a hetven csomót (130 km/óra) is elérte, Forsyth azt sem tudta, lehetséges-e egyáltalán a mentés. Tizennégy emberélet forgott kockán. Meg kellett próbálniuk kihozni őket.

A Spinningdale kapitányát a nyílt tengeren érte a vihar, és azonnal a Skóciától mintegy 160 kilométerre nyugatra található St. Kilda-sziget-csoport egyik tagja, Hirta viszonylag védett öble felé irányította a hajót. De amint a félhold alakú öbölhöz érkeztek, a hajómotorok hirtelen leálltak, és többé nem lehetett újra beindítani őket.

Motorok nélkül a vonóhálós halászhajónak esélye sem volt a tengerrel szemben. A hatalmas hullámok és a viharos erejű széllökések a part felé sodorták a 169 tonnás, 23 méter hosszú hajót, aztán felkapták, mint egy játék csónakot, és a sziklákhoz csapták. A tenger annyira viharos volt, hogy a spanyol legénység nem tehetett mást, mint behúzódott a fedélzet alá, hogy ott várja be, amíg a segélyhívására válasz érkezik.

Minden hullám, némelyik emeletes ház magasságú, azzal fenyegetett, hogy felborítja a halászhajót. A Spinningdale recsegve-ropogva csapódott a 180 méter magas sziklák lábához. Fogytán volt az idejük.

Miközben Liz Forsyth és a kétmotoros Sikorsky S–92-es helikopter háromtagú személyzete a Spinningdale felé repült, megvitatták az eshetőségeket. Egy erős lefelé irányuló légáramlás a tengerbe nyomhatta a gépet, a felfelé irányuló légáramlás vagy az erős oldalszél a sziget meredek szikláin zúzhatta szét a Sikorskyt. Ahhoz, hogy ezeknek a szikláknak a veszélyes közelségébe került sérült hajó fölé repüljenek ilyen erős légörvényben, a legénység minden ügyességére, összhangjára és bátorságára szükség volt.

Forsyth és emberei úgy döntöttek, hogy először dél felől közelítik meg a szigetet, mintegy 4500 méter magasságban, majd tőle úgy öt kilométer távolságra kezdtek leereszkedni 300 méterig, hogy azonosítani tudják a Spinningdale-t.

Hirtelen Phil Warrington észrevett valamit FLIR hőkameráján, amiről úgy sejtette, hogy a hajó lehet: – Szerintem itt van az orrunk előtt – szólt bele a helikopter intercom headsetjének mikrofonjába. Még mindig koromsötét volt odakint.

Larry Slater bejelentkezett a segélykérőn: – Spinningdale, itt az egy, zéró, zéró mentőhelikopter, be tudnák kapcsolni a helyzetjelző világítást?

Mielőtt befejezhette volna, a helikopter egy hatalmas, lefelé irányuló légáramlattól zuhanni kezdett, egyenesen az óceán felé. – A rohadt életbe! – kiáltotta Phil Warrington, amikor kiröpült a másodpilóta mögötti ülésből. Forsyth azonnal visszaszerezte uralmát a gép fölött, a helikopter orrát lefelé irányítva fokozta a sebességet, és sikerült kikerülnie a légörvényből, majd meredek emelkedésbe kezdett.

A pilóta visszatért a 4500 méteres magasságra, majd közölte embereivel, hogy addig lehetetlen megpróbálkozni a hajó megközelítésével, amíg az égbolt kicsit ki nem világosodik. – Ha elkap minket még egy ilyen széllökés, önmagunkat kell kimentenünk – mondta a többieknek nyugodt hangon. – Várnunk kell egy kicsit.

A következő húsz percben a magasban köröztek a sziget fölött, és várták, hogy megcsillanjon a fény a horizonton.

Amint pirkadni kezdett, Forsyth elindult a géppel a Spinningdale felé. Kétségbeejtő látvány fogadta. Hullámok csaptak át a hajó fölött, amely mintegy hatvanfokos szögben dőlt jobbra. Úgy fest, hogy bármelyik percben felborulhat – gondolta Forsyth, miközben az állandóan irányt változtató széllökésekkel küszködött. A helikopter erősen megremegett, amikor Forsyth bal kezével a kollektívkart felhúzva még több „erőt” és „gázt” adott, hogy szembeszegüljön a lefelé irányuló erőteljes áramlatoknak.

A stornowayi parti őrség irányítója sürgős rádióüzenetet küldött: „A Spinningdale nagy veszélyben van!”

Mivel a hajó a sziklák közé ékelődött, egészen fölé kellett kerülni, hogy Phil Warrington egy kábelen le tudjon ereszkedni a fedélzetre. A művelet mérnöki precizitást igényelt. A helikopter rotorjainak végét mindössze hat méter fogja elválasztani a szikláktól, amikor Phil és Larry megpróbálja csörlővel kimenteni a Spinningdale legénységét.

Mialatt a helikopter személyzete az intercomon megvitatta az eshetőségeket, Forsyth dinamikus kockázatelemzést végzett, és a következő eredményre jutott: ha a helikopter és személyzete lezuhan, senkit sem lehet megmenteni.

Úgy érezte, képes az irányítása alatt tartani a gépet a légörvényben, de nem ereszkedhet 40 méternél alacsonyabbra az óceán fölé. Így elegendő helye marad „félreröppenni”, lefelé fordítani a gépet (egyúttal elhúzódni a közeli sziklák elől) és megfelelő sebességre gyorsulni a mentéshez, ha egy újabb lefelé irányuló széllökés kapná el őket.

A legtöbb mentés 12 méteres magasságból történik. Mit érzett Phil Warrington, amikor kiderült, hogy 40 méter magasból kell leereszkednie a már-már felboruló halászhajóhoz a szélviharban?

– Na, lássunk neki! – mondta a tapasztalt, egykori haditengerészeti kutató- és mentőbúvár.

Michael Melaye rádión értesítette a parti őrség stornowayi központját: – Megközelítjük az öblöt. A csörlőzés befejeztéig nem jelentkezünk.

Liz Forsyth körülbelül 120 méterre az előtte meredező sziklák között hánykolódó Spinningdale fölé ereszkedett. Bár az erős széllökések tovább tépázták a helikoptert, a pilóta most magabiztosabbá vált, hogy már látta a hajót, valamint a sziklákat.

Larry Slater becsatolta magát az „irányítókengyelbe”, amelyet egy kampóval rögzítettek a helikopter mennyezetéhez, aztán elhúzta az oldalajtót. Fagyos levegő és hó csapott az arcába. A helikopterből félig kilógva lenézett a majdnem felborult halászhajóra, és elkezdte a sérült vízi jármű fölé irányítani Forsythot. Forsyth követte a másodpilóta utasításait, bal kezével a kollektívkart, jobbal a ciklikus vezérlőt fogva igyekezett leküzdeni a légörvényt, és megpróbálta körülbelül 40 méteres magasságban megtartani a gépet a Spinningdale fölött.

Phil Warrington sisakban és élénk narancssárga vízhatlan merülőruhában perceken belül rácsatolta magát a helikopter csörlőkábelére. Beült az ajtóba, lábát kilógatta, szinte elnyelte a szél- és a hóvihar. Larry bemondta a rádióba: – Csörlő indul! – és az irányítókar segítségével kezdte leereszteni a férfit az 5 milliméteres acélkábelen a Spinningdale fedélzetére.

A helikopterről való leereszkedés közben Warringtont hányta-vetette a szél, de valahogy sikerült leérkeznie a hajó orrába és megragadnia egy korlátot, hogy meg tudja tartani magát. Azonnal lecsatolta a kábelt, és feltartott hüvelykujjával jelezte Slaternek, hogy minden rendben.

– Nagy hullám jön, Phil! – kiáltott Slater az intercom mikrofonjába. Warrington bal kezével és bal lábával gyorsan átkulcsolta a korlátot, épp mikor a hétméteres hullámok átcsaptak a hajó fedélzetén, s előbb húszfokos szögben balra, majd 45 fokos szögben jobbra döntötték. A hajó tatját teljesen elöntötte a víz.

– A rohadt életbe! – mondta Warrington ismét, miközben belekapaszkodott a hajó bal oldali korlátjába, közvetlenül a hajóhíd előtt. A tapasztalt csörlőkezelő úgy döntött, nem fogja hozzákötni vagy csatolni magát a hajókorláthoz. Attól félt, hogy a hajó bármelyik percben felborulhat. Nagyon jól tudta, hogy a parti őrség másik csörlőkezelője, Billy Deacon egy hasonló akció során vesztette életét. Miután kimentette egy heves viharban szikláknak ütközött hajó teljes, tíztagú legénységét, a víz lesodorta a fedélzetről, és Deacon eltűnt a hullámokban.

A helikoptert csak a széllel való állandó küzdelem árán lehetett egy helyben tartani. Forsythnak folyamatosan igazodnia kellett a viszonyokhoz: amikor egy hirtelen széllökés lefelé nyomta, növelnie kellett a hajtóerőt, amikor a szél kicsit elcsendesedett, vissza kellett vennie belőle.

A közeli szikláktól is óvakodnia kellett: ha az egyik rotorlapát éle akár csak megkarcolja őket, a helikopter lezuhan.

A szél és a hullámok csapkodása közepette Warrington találkozott a hajó kapitányával. – Hány ember van a fedélzeten? – kérdezte tőle. – Megsérült valaki?

Fellélegzett, amikor kiderült, hogy a legénység minden tagja egészséges, megkérte a kapitányt, aki tudott egy kicsit angolul, hogy kettesével hozza ki őket.

Miután az első két halászra felsegítette az erős anyagból készült sárga mentőhevedereket, Warrington a hevederek karabinerét felcsatolta a csörlő kampójára és feltartott hüvelykujjával jelzett Slaternek, majd kétszer megismételt karmozdulattal megadta a „csörlő fel!” jelet.

Miközben Warrington figyelte, ahogy a két embert felhúzzák, hirtelen azt érezte, hogy a hajó megbillen alatta a sziklákon. Slater leszólt a rádión: – Megint nagy hullám jön, Phil, kapaszkodj!

Sikerült bal karját és lábát ismét átkulcsolnia a korláton, amikor a hajó vadul ingani kezdett. Miután újabb két embert biztonságosan feljuttatott, Warrington épp az ötödik halászra erősítette a mentőhevedert, amikor egy hatalmas hullám csapódott a hajó oldalának, és majdnem felborította. Warrington bal kézzel erősen megkapaszkodott a korlátban, ám a halász hirtelen megcsúszott, és a fedélzetre esett. Warringtonnak sikerült elkapnia a férfit, mielőtt a vízbe zuhant volna, és szorosan tartotta, amíg a hajó vissza nem dőlt a jobb oldalára. Utána Warrington úgy érezte, mintha jobb karja tőből kiszakadt volna.

A 70 csomós széllökések a Sikorskyt sem kímélték, miközben Forsyth azért küzdött, hogy továbbra is egy helyben tartsa a gépet. A két motor teljesítőképessége határára jutott, mialatt Forsyth ádáz harcot vívott a lefelé, majd fölfelé irányuló légáramlatokkal. Hallván másodpilótája figyelmeztetését, hogy a motorok 80, 90, 95 százalékát nyújtják teljes kapacitásuknak, Forsythot elfogta az aggodalom. Még pár százalék, és kénytelenek leszünk abbahagyni – gondolta, miközben egyenesben tartotta a gépet.

Warrington sietve dolgozott a hullámcsapások szüneteiben, mentőhevederekbe csomagolta a rémült halászokat, megmutatta, hogy öleljék át egymást, miközben felhúzzák őket a fedélzetről, rácsatolta őket a kábelre, és jelzett Larrynek, hogy kezdhet csörlőzni.

Körülbelül húsz másodpercig tartott, amíg egy párost felcsörlőztek a helikopterre, ahol Larry, még mindig az irányító kengyelébe kötve, kinyúlt értük, és behúzta őket a Sikorskyba.

Húsz perc múlva végeztek. Tizennégy döbbent, reszkető, de boldog spanyol halász biztonságban felkerült a mentőhelikopter fedélzetére, ahová a horzsolásokkal, zúzódásokkal borított, csuromvizes Warrington is követte őket.

Miután Larry Slater jelentette Forsythnak, hogy Phil is a gépen van, a pilóta lefelé fordította a helikopter orrát, hogy felvegye a megfelelő sebességet, és megkezdték hosszú útjukat hazafelé, Stornowayre.

Miközben kikapcsolta magán a biztonsági kengyelt, Warrington odafordult Larry Slaterhez: – Hát, most már mind visszabújhatunk az ágyba.

Mialatt a helikopter átverekedte magát a viharzónán, Forsyth így szólt embereihez a headset mikrofonján keresztül: – Szép munka volt, fiúk! Jól csináltátok! – és megint eszébe jutott, amit egy másik pilóta mondott neki a St. Kildáról: Oda repülni maga a pokol!

A Spinningdale legénységének egyetlen tagja sem szenvedett súlyos sérülést a mentés során. A hajó azonban összezúzódott, és a roncsot később elszállították. A 100-as mentőhelikopter teljes személyzete elnyerte egy skót újság Meg Nem Énekelt Hősök elnevezésű díját. Phil Warringtont a Billy Deacon mentőemlékéremmel tüntette ki az edinburghi herceg Londonban, a Buckingham-palotában.

- See more at:.rd.hu