Szőke Alexandra

Kris McDivitt az 1970-es években fiatal volt, bátor és gazdag; egy olajüzletben dolgozó apa síversenyző lánya, aki későbbi vagyonát a több millió dollárt érő outdoor ruhamárka, a Patagonia első vezérigazgatójaként szerzi. Férjével minden pénzüket a dél-amerikai természetvédelembe fektették, 2,2 millió hektárnyi földet vásároltak fel.

Aztán 1993-ban, 43 éves korában Kris McDivitt váratlanul szerelembe esik a kalandfüggő sziklamászóval és természetvédővel, Doug Tompkinssal, aki mellesleg társalapítója is a két szintén outdoor cégnek, az Espritnek és a The North Face-nek. Miután összeházasodtak (és Kris felvette Doug nevét is), részesedéseiket készpénzre váltva és kaliforniai gyökereiket elszakítva Patagóniában telepedtek le off-grid módon (a hálózaton kívül), ahol az erdőkben lévő otthonuk, valamint Chile és Argentína hegyei között ingáztak.

Doug Tompkinsnak csak az Esprit eladásából 150 millió dollárnyi bevétele lett, és Kris is milliókat keresett a Patagoniával 20 éven keresztül. Kettejük elképzelése egy nagy, természetvédelemmel foglalkozó alapítvány létrehozása volt, amihez a vagyonukat összeadva felvásárolnának és visszaállítanának több millió hektárnyi veszélyeztetett vadont.  Patagóniában ehhez minden megvolt: őserdők, vizes területek, magasba szökő hegyek, fjordok, tengerpartok, gleccserek és aktív vulkánok. Ahogy Kris McDivitt Tompkins elmondta, a terv a lehető legtöbb föld felvásárlása, fejlesztése és védelme volt, hogy végül látogatható nemzeti parkokként visszaadják az embereknek. Ezért összesen 2,2 millió hektárnyi földet vásároltak fel.

Ám nagyjából egy évvel ezelőtt, a világ két legtehetősebb, természetvédő filantrópjának szerelmi története hirtelen megszakadt. Majdnem 24 évnyi közös munka után -, amely idő alatt nagyjából 375 millió dollárért vásároltak meg és birtokoltak bármely más, valaha élt egyénnél több földet -, Doug meghalt egy chilei kajak-balesetben, ezzel magára hagyva Krist.

„Bármi máshoz hasonlítva, amit korábban csinált, az utolsó útja csak gyerekjáték volt.” mondta McDivitt Tompkins a Guardiannak. Doug Tompkins épp az Andok-beli General Carrera tavon vett részt egy 5 napos kajak-túrán, a Patagonia-alapító és tulajdonos Yvon Chouinard és más tapasztalt kajakosok társaságában. Azonban a harmadik napon a szél, a parttól 300 méterre, felkapta és felborította Tompkins 2 fős kajakját, ő pedig a fagypont-közeli vízbe esett, a majdnem 2 méteres hullámok közé. Egy helikopterrel ugyan kimentették és a 120 kilométerre lévő kórházba szállították, de végül belehalt a hipotermiába. „5 órámba telt, hogy odaérjek”, mondta McDivitt Tompkins.  

„Chilébe költözni egy bizalmi lépés volt; 43 évesen mentem nyugdíjba és ekkor lettem szerelmes. Addig arról álmodoztam, hogy egyszer Patagóniába megyek, és ott fogok élni. Aztán a lehetőség Douggal jött, az ő ötlete volt, hogy valóban jöjjek. Amikor megérkeztem, épp egy földet készült megvásárolni, hogy védett területté alakítsa. Ekkor 1993-at írtunk, még nem volt se internet, se mobiltelefon.”

Ahogy Kris mondja, a vesztesége mérhetetlenül nagy. „Őrülten szerelmes voltam belé a halála napjáig, az együtt töltött életünk minden egyes napján. Egy 300 oldalas könyvet készített a közös életünkről, több ezernyi fényképpel és levéllel. Ennek most vége. Vagy épphogy nem. Csodás életem volt eddig, és rettenetesen hiányzik.”

A páros által alapított, és most Kris McDivitt Tompkins által vezetett két szervezet, a Conservacion Patagonia és a Conservation Land Trustnagyon elfoglaltak a baleset óta, a helyreállítási feladatok és a földek visszaadása a végéhez közeledik.

Egy éven belül 5 új nemzeti park létesülne Chile és Argentina legvadabb tájain, és 3 továbbit jelentősen bővítenének. A két érintett állam további földekkel is hozzájárult a projekthez, így több mint 10 millió hektárnyi területet (ami a Lake District méretének 15-szöröse) óvnának meg a további bányászattól, fakitermeléstől, állattenyésztéstől, és a vízi létesítményektől, vagy ipari tevékenységektől. Ahogy McDivitt Tompkins mondja „Bizonyos értelemben nemzeti parkokat nevelünk. Olyanok, mint a gyerekek.”

A chilei és argentin elnökök ma már szívesen fogadják Krist és csapatát, de amikor idegenekként először mentek Latin-Amerikába, erősen megkérdőjelezték a motivációikat. Ahogy mondja: „Négy évig küzdöttek ellenünk, mi voltunk az ’a pár, akik félbevágták Chilét’. Azt terjesztették, hogy vagy nukleáris temetőt, vagy egy új zsidó államot akarunk létrehozni”.  A baloldali nacionalisták az amerikaiak imperializmusával és újragyarmatosítási kísérleteivel vádolták őket, a jobboldaliak pedig azzal, hogy el akarják lopni Chile ivóvíz-készleteit, és hogy egy természetvédelmi kartellel a céljuk a fejlődés feltartóztatása lenne. Amikor Chile legnagyobb földtulajdonosai lettek, akkor már az állam biztonságát féltették tőlük.

 A lámafélékhez tartozó guanakók egy csoportja Chile déli részén, a Patagónia Nemzeti Parkban

Ahogy az őket egykor meglátogató perui Nobel-díjas, Mario Vargas Llosa megjegyezte: „Santiagoban biztosítottak arról, hogy Doug Tompkins CIA-ügynök”. Chile azzal fenyegetőzött, hogy elveszik addig megszerzett földjeiket, ám amikor a vízerőművek, a bányák és az erdőirtás veszélyei elhárultak, az emberek kezdték megérteni a valódi motivációikat is. „Az első néhány megvásárolt föld chileieké volt, amiket tulajdonosaik elhagytak; aztán farmokat is vásároltunk és helyreállítottuk őket. A skála kiterjed a sztyeppés területekre, a hegyekre és erdőségekre is. A tervünk mindig is az volt, hogy visszaadjuk ezeket a területeket, az utolsó darab argentin földet szeptember 23-án adtuk át.” fejtette ki McDivitt Tompkins.

A férj és feleség a munkában azokat a képességeiket kamatoztatták, amivel a cégbirodalmakat is felépítették. „Egyszerűen csak nekigyürkőztünk és megcsináltuk. Nincs semmi olyan, amit akartunk volna, de nem tettük meg. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy nincs több teendő. (...) Ha nem vásároljuk fel ezeket a földeket, akkor a patagóniai sztyeppék nem kezdik el magukat gyógyítani, és az esőerdőkben kitermelték volna a fákat. Ezen területek megőrzésére úgy tekintünk, mint amivel egy gazdaságos fejlődést tudunk kínálni. A földeket nem vonjuk ki a termelésből, hanem valami mást hozunk be. Több száz embert foglalkoztatunk, így ahelyett hogy a fiatalok elhagynák a területeket, lesz okuk maradni. Van egy gazdaság, aminek a részeseivé válhatnak.”

A Patagónia védelmében alkalmazott modell alapja az USA-beli nemzeti park rendszer, ami a hangsúlyt a turizmusra, túraösvényekre, kemping- és alvóhelyekre fekteti. Ám a páros megőrzési céljai kiterjednek az állatok visszatelepítésére azokon a területeken, ahonnét a vadászat miatt eltűntek, ezzel pedig konfliktus keletkezett köztük és a farmerek, halászok között.

„A visszavadítás alatt jelenleg a fajok visszahozatalát értjük. Ez elég nehéz, egyrészt az emberek is ellenállnak, másrészt előfordulhat, hogy nincs elég zsákmány a visszahozott állatok számára. Nagyon összetett. Most Észak-Argentínában van erre egy projektünk, ahol olyan állatokat sikerült visszatelepíteni, mint az óriás hangyász, az örvös pekari, vagy a pampaszarvas. A vadállatok nélkül ezek a helyek csak tájképek lennének, és az emberek se látogatnának ide.”

McDivitt Tompkins úgy véli, rossz állapotban van a világ: „Képes lenne-e bármely rendszer megbirkózni a mostani embermennyiséggel? Az óriási népességszámokkal ez egy tökéletes zűrzavar. Úgy hiszem valamilyenfajta krízis szükséges, mielőtt rá lennénk kényszerítve, hogy emberként cselekedjünk. Ez már most is krízishelyzet, de ha az emberek még ezt sem nevezik annak, akkor mégis mire várhatnak?”

McDivitt Tompkins lélekben talán még most is a praktikusan gondolkodó vezérigazgató, és továbbra is tagja Patagonia felügyelőtestületének. Ahogy a Guardiannak elmondta „Nem arról van szó, hogy a politikusok ne tudnának semmit csinálni, egyszerűen csak annyira magukkal vannak elfoglalva, hogy nem tudnak helyesen cselekedni. Az embereknek fel kell kelniük és minden nap olyasmiért küzdeni, amit szeretnek, és amivel azonosulni tudnak, de nem csak róluk szól.”

„Az önelégültség luxus és nem megengedhető. Ezért nem lehet többé olyan reggel, amikor csak felkelsz, elolvasod a Guardiant és ezt napnak is nevezed. Cselekedni kell a nap végéig, muszáj valóban tenni valamit. (...) Ez az egész egyáltalán nem a pénzről szól, a nem cselekvésre nem tudok mentséget. A feladás nem lehet alternatíva. Bárki is vagy, bármi is érdekel, és akárkibe is vagy szerelmes, minden nap kelj fel az ágyból és tegyél valamit. Cselekedj, állj csatába, és harcolj egy olyan emberi társadalomért, ami egyensúlyban él a természettel. Nincs másik választásunk, különben búcsút inthetünk ennek a gyönyörű bolygónak. Én Patagóniában maradok egészen halálom napjáig, ez a tervem.”