Miután mindannyiunk által becsült, tisztelt és szeretett pályatársunk, barátunk, tanítónk, Horánszky Bandi végérvényesen eltávozott körünkből, halaszthatatlanná vált, hogy Hozzá fűződő emberi és szakmai kapcsolatainkról a botanikus közösség egésze számára számot adjunk, emlékmorzsáink összerakásával róla méltón megemlékezzünk. Anyanyelvi szintű német tudásával óriási szolgálatot tett a hazai botanikai nevelésnek pl. az Uránia kézikönyvek magyarra ültetésével.

Nekem a botanikai terepkutatásban Ő volt első és mindmáig meghatározó mesterem. Ö vezetett be a terepen való tájékozódás, a térképrajzolás, az ökológiai jelenségek terepen való felismerésének, az élőkörnyezet jeladásai megértésének alapelemeibe, majd mesterségébe és végül művészetébe. Amit Zólyomi Bálint klasszikus Bükki brigádjában el lehetett sajátítani azt maradéktalanul mind átadta nekünk, akik a Szentendre-Visegrádi hegységben térképeztünk, alkotó módon újrafogalmazva az ott szerzett ismereteket egy andezit-hegység eltérő viszonyaira.

Bandi hihetetlenül lelkes és egyben lelkesítő ember volt, amire nagy szükség volt, mert eleinte embertelen körülmények között dolgoztunk. A Dömösi hajóállomásról ketten vittük fel hátizsákban négy ember egy heti élelmét és ivóvizét a Keserűs oldalában fekvő, félig földbeásott elhagyott útkaparó kunyhóba, ahol egy hétig krumplit ettünk, és megtanultuk, hogyan kell a keserű tejelőgombát ehetővé tenni.

Arról, hogy a Dobogókőn álló SZOT üdülőben kapjunk szállást, álmodni sem lehetett. Oda élmunkásokat, szakszervezeti funkcionáriusokat és párttitkárokat utaltak be jó munkájukért. Pedig a brigádnak az első évben még két hölgy tagja volt Kovács Éva és Komlódi Magda tanársegédek személyében, akik az első nyarat hősiesen végigdolgozták velünk. A második évtől két kitűnő hallgató lépett be a „Pilisi brigádba” akik később más-más pályán szereztek komoly hírnevet: Skoflek István és Strazniczky Károly. A térképezés utolsó évében őket váltotta a debreceni erősítés Simon Tíbor és Juhász-Nagy Pál személyében.

Ez a négyes aztán hosszú időn át együtt maradt és Tapír-brigád néven vált szakmai körökben ismertté, előbb a Zselic, majd a Sátor-hegységi térképezések során. Közben azonban sok viszontagságon mentünk keresztül. Egy alkalommal a brigád egyhavi kiküldetési díját lopták el Banditól a Dömösi Réven, és egy hónapig elképesztő nélkülözések közt dolgoztunk a terepen, de nem hagytuk cserben egymást, nem tettünk szemrehányást és nem vádaskodtunk. Ilyen előzmények után készült el Horánszky András vezetésével a Szentendre-Visegrádi hegység vegetációtérképe, amely alapul szolgált arra, hogy 30 év múlva a 80-as években a területet Horváth Ferenccel a Vácrátóti Intézet keretében újratérképezzük és megállapítsuk a savas esők hatásának és a klímaváltozásnak első jeleit. 

A nélkülözések évtizedeit hat gyermekkel, családi társbérletben megélő Horánszky szakmai pályáját még külön is megterhelte közel egy évtizedes személyes konfliktusa főnökével, a nagyhatalmú Soó Rezső akadémikus professzorral, amely harc végül is Soónak a tanszékről való távozásával végződött. Nézeteltérésük főleg 3 forrásból táplálkozott. Az első egy kutatásfilozófiai kérdés volt. Bandi alapvetően egy kételkedő típusú kutató volt, aki hosszan vívódott eredményeinek közzététele előtt, és igyekezett állításait minden oldalról bebiztosítani.

Az eredmény-centrikus, pozitivista felfogású, gyorsan publikáló Soó ezt nem értette, és személye iránt táplált bizalmatlanságnak fogta fel. Ezt alátámasztotta, hogy Bandi a Bükki brigád tagjaként Zólyomi tanítványnak tekintette magát, másrészt – szerencsétlen módon ‒ a Pilisi térképezés első cönológiai eredményei valóban Zólyomi és Jakucs 1957-es cikkében jelentek meg, abban a 4 oldalas közleményben, amely Soó és Zólyomi korábbi eredményes együttműködésének felbomlásához vezetett, és elindította a hazai cönológia évtizedes nevezéktani háborúját.

A harmadik konfliktus-pont volt a matematikai, pontosabban szigorúbb statisztikai módszerek alkalmazása a cönológiában. Ennek úttörője Précsényi István volt, évfolyamtársa és jó barátja Horánszkynak, mindketten tagjai a nevezetes Négyek Bandájának, eredeti nevén Vierer Gruppe-nek, amelynek tagjai Horánszky András, Baráth Zoltán, Précsényi István és Koltay Albert voltak.

1. Schummel Rezső 2. Nemes Lajos, 3. Tamás Gyula 4. W. Haage, 5. Dr. Horánszky András, 6. Szücs Lajos.

Ezen a megbeszélésen vetette fel Haage Úr, hogy egy, csak a pozsgásokkal foglalkozó szakkört kellene nekünk is létrehoznunk. Az akkori NDK-ban ezt akkor már megoldották. Ekkor indult meg a CSILI Művelődési Házban az önálló kaktusz- szakkör szervezése, de ez az említett Központi Növénykedvelő Szakkör vezetőinek nem tetszett. Kép forrása>>>

Soó számára a „matematizálás” vörös posztó volt. Nem tudni pontosan mi okozta Soó merev ellenállását. Talán attól félhetett, hogy a matematikai módszerek teljesen kiszorítják a becsléses mintavételt, ami által egész életműve veszendőbe mehet. Később a matematikai gondolkodás alkalmazása Juhász-Nagy Pál tevékenysége révén iskolává terebélyesedett.

És végül: az sem kizárt, hogy a növekvő ellenszenvhez hozzájárult az is, hogy a gyermektelen Soó egyszerűen irigyelte a hatgyermekes családapát. Mindez végül oda vezetett, hogy Soó lépéseket tett annak érdekében, hogy Horánszkyt elmozdítsa a tanszékről és helyére Borsos Olgát neveztesse ki adjunktusnak. Akkor Egyed László geofizikus professzor volt a dékán, aki az ügyben tájékozódó megbeszélésre hívta össze a tanszék tagjait, az érintettek (Soó, Borsos, Horánszky) kivételével.

A dékán őszinteséget és bizalmat kért, és teljes titoktartást ígért. Valamennyien Bandi mellé, az ő igaza mellé álltunk, és Soó hiába követelte az ülés jegyzőkönyvét, a dékán közölte, hogy ilyen nem készült. De készült egy állásfoglalás a Kar részéről. Hogy Horánszky Bandi mennyire közszeretetnek és megbecsülésnek örvendett az egyetemen, arra nagyon jellemző, hogy bár mindenki tudta, hogy

Bandi mélyen vallásos katolikus ‒ akkori hivatalos szóhasználattal élve: „klerikális beállítottságú” ‒ mind a kari szakszervezet, mind a kari pártbizottság az ő védelmében foglalt állást. Ekkor Soó a Minisztériumhoz fordult, odáig menve, hogy kérésének elutasítása esetén lemond a tanszék vezetéséről és nyugdíjazását kéri. Ezt, többszöri fenyegetőzés után, végül 1967-ben, Polinszky Károly miniszterhelyettes elfogadta

. 

Ezután már a békés alkotó évek következtek Bandi életében, amelyet a botanikai oktatás fejlesztésére fordított elsősorban.

Anyanyelvi szintű német tudásával óriási szolgálatot tett a hazai botanikai nevelésnek az Uránia kézikönyvek magyarra ültetésével, majd a Komlódi Magdával közösen írt Növényrendszertani Praktikummal. Horánszky András 1997-ben kapott Pro Natura díjat.

Az elmondottak tanulsága ‒ mert mindennek van, csak meg kell találni ‒ nem az, hogy Horánszky Bandi szabadította meg a magyar botanikát Soó Rezsőtől. Soó magát büntette meg önfejűségével és befolyásának túlértékelésével. A tanulság az, hogy fénykorunkban szerzett befolyásunkat idősebb korunkra reális méretűre kell átértékelnünk.

Szeretettel teljes, hálás megemlékezésül

Borhidi Attila akadémikus, botanika professzor.