Indiában a túlzsúfolt vonatokra már hetekkel az indulás előtt elfogynak a jegyek az interneten, ha az ember nem akar huszadmagával egy kocsiban nyomorogni fél napon keresztül, időben kell hogy helyet foglaljon a ventilátorral felszerelt, betonkemény, kék hálókocsik egyikében.
15 óra és egy átszállás után este kilenc lesz, mire Dehradúnból elindulva végre megérkezünk Dzsaipurba. Lélekben már felkészültem a riksásokkal való kőkemény alkudozásra, ám meglepetésemre, senki nem lép mellénk, azzal, hogy „Madam, taxi, tuk-tuk?” csak egy fiatal, szemtelen mosolyú, jól öltözött férfi fordul hátra a tömött lépcsőn:
„Üdvözlünk Dzsaipurban! Honnan jöttetek? Én Janu vagyok.”
Mire felérünk a kijárathoz, már arról beszélgetünk, hogy Budapesten ugyan még soha nem járt, csak Prágában, de tervezi, majd mielőtt végleg elbúcsúznánk, megkérdezi, nem kérünk-e riksát? Bár Delhi után megfogadtam, hogy csakis az állomás pavilonjánál rendelt taxival közlekedünk, valamiért mégis rávágom:
- Attól függ, mennyibe kerül.
- 50 rúpia!”- mondja mosolyogva.
- 20! - vágom rá.
- 30 - alkudozik.
- Akkor inkább gyalogolunk - makacsolom meg magam.
- Gyertek, elviszlek titeket autóval, fizetni sem kell - nevet, és hogy lássuk, komolyan gondolja, leveszi a hátamról a táskát.
Így ismerkedtem meg Januval, a Janu Private Tour alapítójával, Dzsaipur leghíresebb idegenvezetőjével, aki azzal szerzett hírnevet, hogy sok indiai társával ellentétben, soha nem akarta átverni a klienseit.
Janu, annak ellenére, hogy magas kasztba született, édesapja heroinfüggősége miatt, 12 évesen kimaradt az iskolából és munkára kényszerült, hogy nővérének és édesanyjának besegítsen. Ahogy az autóban, a szálloda felé elmeséli, először a textiliparban kezdte, napi 16 órát dolgozott, szárikat festett, de kezét annyira kikezdte az indigó, hogy nyolc hónap után úgy döntött, felcsap inkább riksa biciklisnek.
Hat héttel később, kiismerve Dzsaipur utcáit, meggyőzött egy autóriksást, hogy éjszakánként, amikor nincsenek rendőrök az utcán, és senki nem ellenőrzi a jogosítványát, adja neki bérbe 3-4 órára a járművet. Janu megtanulta kezelni a riksát, tudta, hogy a vonatok honnan és mikor érkeznek illetve indulnak, így minden nap hajnal 2 és 6:35 között dolgozott. Ekkor még mindig csak 13 éves volt, sok utazó, főleg az egyedülálló nők őt választották azt gondolván, hogy egy gyerek nem tehet bennük kárt, ráadásul az aznapi városnéző túrára is a fiút foglalták le, a jogosítvány nélkül való vezetés pedig csak 55 rúpia büntetéssel járt.
„Hat hónap múlva már mindenki ismert az állomáson - néz rám a visszapillantó tükörből. Az összes riksás tudta, hogy jól vezetek, és megbízható vagyok. Mindent megcsináltam, amire kértek, chait hoztam, újságot vettem, kipucoltam a cipőjüket, míg a turistákra vártak, és közben figyeltem őket, ahogy dolgoznak. Aztán az egyiküknek addig könyörögtem, míg rá nem beszéltem, adja nekem bérbe 24 órában a másik riksáját, hisz úgysem használja. Ezután már nem csak az állomáson, de az egész városban dolgozhattam, ráadásul minden fuvart elvállaltam még olyan összegért is, hogy a végén én magam fizettem rá, de nem érdekelt, mert kellett a tapasztalat, és az ismertség. Semmit nem tudtam még akkor Dzsaipurról, a történelméről, vagy arról, hol vannak az utazók számára izgalmas helyek. Ne felejtsétek el, 12 éves koromtól az utcán dolgozom, nem szégyellem, még most is nehezen megy a hindi írás.
Mindent, amit tudok a városról, a turistáktól tanultam. Az útikalauzukban részletesen le volt írva, mit érdemes megnézni a környéken, ráadásul mindegyikkel angolul kellett beszélnem, így nem csak Rádzsasztán történelme, de az angol nyelv is rám ragadt.
Féltve őrzött kép az első, saját riksáról
14 éves voltam, amikor az első riksámat megvettem, most is emlékszem, 25 ezer rúpiát kellett fizetnem érte. Alig vártam, hogy az enyém legyen, pompásan feldíszítettem, virágokat és műbambuszt szereltem az ablakba, Sivát meg Ganésát ragasztottam rá. Látnotok kellett volna, igazi híresség lett belőle, Dzsaipur-szerte!
Ekkoriban történt, hogy a fuvarok miatt szinte minden nap el kellett hajtanom a Radisson Sas hotel előtt. Láttam, ahogy jól öltözött utazók hada érkezik a saját túravezetőjükkel, csoportokban. Hetekig bujkáltam a hotel közelében, nem volt bátorságom előtte leparkolni, így csak megbabonázva figyeltem, ahogy a sok ember jár ki-be, és abban reménykedtem, hogy majd a csoporttól elszakadva végre észrevesznek. Persze semmi nem történt. Egy nap munka után aztán összeszedtem a bátorságomat, és úgy döntöttem, lesz, ami lesz, megállok közvetlenül a szálloda előtt.
Mi bajom lehetne? Maximum elzavarnak. De mikor a frissen érkező turisták meglátták a kicicomázott riskámat, mind odasereglettek, vadul fényképeztek, mindenki be akart szállni. Sokuk például csak egyedüllétre vágyott, vagy unta a csoportos utazást, meg akart inni valamelyik felkapott bárban egy italt, így engem kértek meg, hogy fuvarozzam őket. Később már szisztematikusan készültem, betettem a riksába néhány üveg hideg vizet, némi kekszet. Ha spanyol volt az utasom, spanyol zenét játszottam a mellettem lévő magnón, ha japán, akkor japánt. Bár a társaim közül sokan kinevettek, ezek az apróságok igen is számítottak” – mesélte lelkesen a történetet.
Mit szólt a többi riskás a sikeredhez? - kérdezem.
Egy idő után egyre több irigyem lett, nem egyszer megvertek, ellopták az aznapi keresetemet, a több tíz dolláros borravalót, megrongálták a kerekeket, kilopták a benzint. Volt olyan is, hogy a forgalom kellős közepén állt le a turistákkal megpakolt járművem. Azok, akiket kezdetben a barátaimnak hittem, most mindent megtettek, hogy tönkretegyenek.
Janu sorsát végül az az angol házaspár változtatta meg gyökeresen, akik 15 évvel ezelőtt beültek a riksájába, hogy a szállásukra vigye őket. Nászútra érkeztek Indiába, de egy hét Delhiben való tartózkodás után úgy jöttek Dzsaipurba, hogy már utálták az országot és egymást hibáztatták azért, amiért ide utaztak. Janu azonban vette a fáradságot, és mindenhová elvitte őket, megmutatta a legjobb éttermeket, programokat szervezett nekik, így mikor, a 14 napos, Rádzsasztán állam körbeutazására készültek, a fiút is magukkal akarták vinni.
„Mondtam nekik, hogy egyrészt anyám soha nem engedne el, hiszen ki keresi akkor a pénzt, másrészt pedig semmit nem tudok a területről, hasznomat nem igen vehetnék – folytatja Janu. A pár végül eljött az otthonunkba, kifizette anyámnak a kétheti keresetemet, és magukkal vittek. Életemben nem voltam még szállodában, nem ettem soha étteremben, de ahol a pár aludt, ott aludtam én is, azt ettem, amit ők. Velük ismertem meg Rádzsasztánt igazán, és ott tanultam meg az autóvezetést is.
Mivel a sofőrnek én szereztem ezt a munkát, cserébe megígértettem vele, hogy reggel, amikor még mindenki alszik, gyakoroljunk a kocsiján. Belegyezett. Hajnali 5-kor keltem, lesikáltam a járgányt, majd a sofőrrel az oldalamon a szálloda parkolójában vezetni kezdtünk. Arról persze fogalmam sem volt, hogy egy idő után az angol párnak feltűnt a korai kelésem, és titokban figyelték a függöny mögül, miben mesterkedem. Mire visszaértünk Dzsaipurba, már elhatározták, hogy vesznek nekem egy használt autót. Az egyetlen kikötésük az volt, mire egy év múlva újra Indiába jönnek, nem csak meg kell keresnem a kocsi árát, de félre is kell tennem.
Az ő kedvességük tanított meg arra, hogy az ember nem klientúrát és pénzt akar mindenáron, hanem hús-vér emberi kapcsolatokat, barátokat.
A teleírt vendégkönyveket még ma is őrzi
Szép lassan aztán kiépítettem a vendégkörömet, 16 éves koromra 15 szállodába szállítottam a turistákat. Később pedig elhatároztam, hogy a fuvarok ingyenesek lesznek, a hotelnek csak annyit kell tennie, hogy engem ajánl az egész napos városnézésekhez.
Hát így indultam el, a semmiből - mondja nevetve, majd leparkolja autóját a szállodánk mellett.
Az én példám mutatja, hogy hatalmas erőfeszítéssel ugyan, de becsületesen is jut valamire az ember. A sikerhez itt, Indiában sem kell más, csak kitartás, elszántság és hit. Három vendégkönyvet írtak tele az elégedett turistáim, és a legtöbbjüket azóta már Európában is meglátogattam. Egy spanyol családhoz évente járok Barcelonába, mikor Indiában ellopták a pénzüket, én fizettem nekik mindent. Ha megtalálom a magyar bejegyzést, mert magyarok is utaztak már velem, mindenképpen megmutatom, de addig nézzétek meg ezt - nyom a kezembe egy névjegykártyákkal teli gyűjtőt.”
Az UNICEF-től kezdve a koreai nagyköveten, az arab üzletembereken át mára mindenki Janu megbízható sofőrjeit, és tapasztalt túravezetőit alkalmazza, legyen szó Mumbai, Agra vagy Dzsaipur meglátogatásáról.
A legjobb lasszit kóstolom Januval
Mikor kiszállunk a szállodánk előtt, és megkérdezem, mivel tartozom, azt feleli: „Semmivel. És tudjátok mit, megmutatom nektek az igazi Dzsaipurt holnaptól egy héten át, ráadásul ingyen. Elmegyünk, megisszuk az ország legjobb lassziját a kézzel készült cseréppohárból ott, ahol a joghurtban olyan tökéletesre van keverve a cukor a jéggel, hogy ezután csak erre vágytok majd. Felejtsétek el Delhit, az indiaik nem olyanok mindenhol! Másrészt hadd legyen nekem is egy kis szórakozásom. Holt szezon van, az állomásra is csak azért mentem ki, mert már untam az irodai munkát. Néha még most is hiányzik a régi életem, amikor az ember jól beleszippant a levegőbe, és leáll kicsit alkudozni az újonnan érkezettel.
Nem tudom, miért találkoztunk, talán karma, de ne felejtsétek, Indiában semmi nem lehetetlen!”
.png)
Kommentáld!