Fotó: Inverse Everest
Krubera-Voronya barlang a Kaukázus nyugati peremvidékén, Abházia szakadár államban található Arabika-masszívum alatt található. A barlangrendszer feltárását az 1970-es években szovjet barlangkutatók kezdték el, és 2001 óta tartja a mélységi rekorder pozícióját. Kutatása jelenleg is zajlik, 5 hetes nyári nemzetközi expedíciók keretében. A világ egyik leghíresebb barlangja, az Everest földalatti megfelelője, amelybe eljutni egyszerre presztízs és kihívás.
A barlangászok expedícióját az www.ng.hu blogjában követhetik nyomon. Az első négy részben a vakmerő barlangászok vallanak munkájukról, hobbijukról, vagyis arról, hogy miért is vágynak a gyakran lélegzetelállító látványt nyújtó mélységbe.
Ambrus Gergely: 1983-ban született, civil foglalkozása: matematikus. 2002 óta barlangászik, jelentős eredményeket ért el az expedíciós barlangkutatásban Európa-szerte, többek között a nevéhez fűződik Szlovénia legnagyobb barlangrendszerének összekötése. 2014 óta fotóz a föld mélyében. Felvételei egyre több kiadványban jelentek meg. Ő fogja vezetni az expedíciót és a fotódokumentáció is az ő feladata lesz.
Fotó: Inverse Everest
Munkájáról így vall: A karabiner nyelve megnyugtató, ismerős csattanással ugrik helyére. Újra egy 40 centis köldökzsinórral vagyok a sziklához kötve. Vízcseppek csöpögése között várom, hogy a mélyből felhangzzon a „Rope free” kiáltás, melyet egy „O.K.”-vel nyugtázok, és birtokba veszem a felszabadult kötélszakaszt. Lebegek a meg-megnyúló kötélen, eltávolodom a falaktól, és egy parányi porszemmé válok a hegy gyomrát kitöltő ürességben. Hangom mégis betölti a mélységet, mintha egy óriási orgonasípban rezonálna Paulus diakónus „Ut queant laxis” kezdetű himusza. Katedrálisban vagyunk, távol a felszíntől, ahol a civilizáció csupán emlékfoszlányokban él bennünk, és a minket körülvevő társadalom egy maroknyi társra redukálódik. Mi ez? Istenkísértés? A sors kihívása magunk ellen? A megismerés hajtotta vakmerő vágy? Menekülés a felszínen sorakozó gondok, problémák elől? Hideg fejjel megtervezett, kiszámolt és végrehajtott mozdulatok, cselekedetek sora? Vagy csupán egy jó móka, egy sport, amely rabul ejt? És mielőtt észrevennéd, felemészti szabadidőd és anyagi eszközeid jelentős részét. Van időnk átgondolni, hisz hosszú napok állnak előttünk, mire újra orrunkba csap az ózon édes illata, amit a felszínen járó emberek sosem tapasztalnak. Kalandok, élmények, örökre agyunkba égett emlékek, akár egy téridő-fodorban koncentrálódó információköteg.
Pál-völgyi-barlang
Fotó: Inverse Everest
Nem igazán lehet leírni, mi fogja meg az embert a barlangászatban. Fontos az ismeretlen világ, a csapat, az utazások, a felfedezések. Egyetemi éveim elején kezdtem ezt a hobbit; kezdetben csupán a természetjárás egy új fajtája volt, aztán egyre komolyabbá vált. Három évig Londonban tanultam, és az ottani ICCC-s (Imperial College Caving Club) srácokkal egyre több nagy túrát csináltunk. Kezdtük az angliai klasszikusokkal, aztán következett Szardínia, Horvátország, Franciaország. Fejlődtünk, edződtünk, és sokat komolyodtunk. 2008-ban jártam először a Migovecen, ezen a szlovéniai hegyen, ami utána évekig nyaraim meghatározó helyszínévé vált. 2008-ban 18 kilométernyi barlangjárat volt ismert a hegyben, 2014-ben már 35 kilométer. Nyaranta több hetes expedíciók, erőnk utolsó morzsáit is kihasználó túrák, óriási bejutások, váratlan fordulatok, barátságok és összeveszések, aztán kibékülések, expedíciózáró bulik – és egy CSAPAT. Tejfeles szájú újoncból az egyik „old lag”-gé váltam. Szerencse kisasszony újfent mellém állt: 2012-ben, az expedíció utolsó kutató napján Karin Rutar társammal együtt megtaláltuk a két nagy rendszer évtizede keresett összeköttetését, amellyel Migovec egy csapásra, Postojnát megelőzve a leghosszabb szlovén barlanggá vált. Hatalmas ünneplés és csinnadratta! Eközben már itthon is a Magyar Barlangi Mentőszolgálat kötelékébe kerültem, bekapcsolódtam a magyar expedíciózásba, Montenegro, és aztán a legendás olaszországi Canin-fennsík, ahol újra ránk kacsintott a szerencse, és 2016 februárjában hosszú idő után újra felfedte magát előttünk egy fényt sosem látott barlangszakasz. Közben azért pedig, hogy itthon is jól érezzük magunkat, megalapítottuk a Speleo Band nevű barlangász zenekart, sok emlékezetes, ám sokszor mégis a feledés homályába merülő koncertet tartva.
A csapat jobb szélén: Ambrus Gergely
Fotó: Inverse Everest
Matematikusi munkám során nagyon sok helyen jártam és éltem a világban. Megismertem más kultúrákat, szokásokat, hangulatokat, életfelfogásokat. De egy maroknyi csapattal kimenve a természetbe, sítúrázni, kajakozni, barlangászni, mindig ugyanaz az ismerős érzés kerít hatalmába: most ennyi a világ. Abból kell főzni, ami van, és azt kell megélni, ami körülvesz minket. Nincs a 21. századi civilizációnk jelképévé váló színes kis téglalap a szemünk előtt, elvonva minden figyelmünket, és beszűkítve tudatunkat. Aztán a világ végén mégis jól esik este elővenni a telefont, térerő után kutatva. A távoli otthonról beérkező üzenet minden karaktere felértékelődik.
Aztán a föld alatt töltött időben egyre fontosabbá válik egy kis színes képernyő. Alig egy éve születésnapomra megkaptam első vakumat és elsütőmet. Hamar szenvedéllyé vált az új hobbi: fényt vinni a föld alá, megteremteni a képeket, megmutatni ezt a világot úgy, ahogy még a barlangászok sem szokták látni. Rácsodálkozni a vakuk villanása után retinánkba égetődő képbe, meglátni a fények és árnyékok játékát, és talán megpróbálni megválaszolni: Mi is ez? Tanítják: csak az emlékeinket hozhatjuk a felszínre. Vajon emlék az a bitsorozat a memóriakártyán?
Amikor a bejárati zóna kihívást jelentő szűkületeket rejt.
Fotó: Inverse Everest
2016 nyarán a világ száraz lábbal elérhető, legmélyebb pontjára tartunk. Hosszú út lesz, amely igazából már el is kezdődött. Miben lesz ez más, mint egy „normál” alpesi túra? Mikor fogjuk úgy érezni, hogy itt már nagyon messze vagyunk? Hogy fogjuk viselni a megpróbáltatásokat? És mikor fog minket elönteni az eufória édes érzése? Meg fogjuk próbálni átadni mindazt, amit látunk, és ahogyan látjuk, megéljük, átvészeljük a kalandot. Megmutatjuk a legmélyebb sötétséget.
Gyakran mondjuk: Ezzel a csapattal akár a világ végére is elmennénk!
Hát, most éppen erre készülünk.
.png)
Kommentáld!