Hans Christian Andersen eddig ismeretlen meséjének másolatára bukkant egy dán történész. Esben Brage elmondása szerint október elején találta a hatoldalas szöveget a Nemzeti Irattárban, miközben olyan dobozokat nézett át Andersen szülővárosában, Odensében, amelyekben egykori jómódú családokhoz tartozó iratok voltak.

A Faggyúgyertya című kézzel írott történet egy özvegynek íródott, aki egykor Andersennel szemben lakott. Az iratot látszólag érintetlenül hagyták az egyik doboz tetején.

Ejnar Stig Askgaard Andersen-szakértő csütörtökön elmondta, hogy valószínűleg a dán meseíró egyik korai művéről van szó, amelyet hivatalos debütálása előtt hét évvel írt.

Az 1805-ben született Andersen közel 150 mesét írt, köztük a Kis hableányt és A rút kiskacsát. Meséin generációk sora nőtt fel, műveit több mint száz nyelvre lefordították, ihletésükre nap mint nap születnek újabb regények, drámák, operák, filmek és képregények. Ám ezt a hallatlan népszerűséget mindössze néhány közismert meséjével érte el. Pedig ez a kép hamis, hiszen Andersen munkássága regényeket, drámákat és utirajzokat is tartalmaz, és a figyelmes olvasó számára meséiben is megjelenik a „másik" Andersen.

Nem véletlenül ajánlotta olvasóinak, hogy meséit a nagyobb testvér olvassa fel hangosan a kisebbnek, úgy, hogy a szülők is hallják. Az író tartalmukban inkább felnőtteknek szóló meséivel és „antimeséivel" olyan nagy írókra volt hatással mint Thomas Mann, Kafka, Nabokov és Joyce, vagy éppenséggel Csáth Géza és Kosztolányi.

Andersen mindenekelőtt meseíró. Aki a nevét hallja, annak azonnal valamelyik közismert meséje jut az eszébe. Holott finom formájú érzelmes és elegánsan gúnyos verseket is írt. Drámai próbálkozásai már ifjan ismertté tették a nevét írói körökben. Később izgalmas, kalandos regényei szélesebb körben is olvasókra találtak. De 30 éves korában - pénzkeresés céljából - meséket kezdett írni egy olcsó füzetsorozat számára. És ezek váratlanul híressé, majd rövid időn belül világhíressé tették. Kezdetben egy kicsit szégyellte is ezt a főleg gyerekeknek szóló műfajt, de a váratlan siker folytán fel kellett ismernie, hogy ehhez van igazi, rendkívüli tehetsége. Ezért élete további, negyvennél is több esztendeje alatt a meseírás lett a fő műfaja.

Manapság - és már régóta - meséit adják ki újra meg újra: idáig több mint 80 nyelven jelentek meg. Ez pedig igen nagy gyűjtemény, hiszen 70 évre terjedő élete folyamán 156 mesét írt. Némelyiket annyiszor és oly sokat utánozták, mesélték újra, hogy már népmesének tűnik. „A király új ruhája", a „A rút kiskacsa" vagy „A derék ólomkatona" úgy beleépült az európai olvasók köztudatába, hogy már arra se szokás gondolni, hogy ezeket is Andersen írta. - Érdekes, szemléletes és igen pontos útirajzai pedig földrajzi szakkönyvek forrásművei lettek. Ki gondolna arra, hogy a különböző tájak oly pontos-hiteles leírója azonos azzal, aki kitalálta „A király meztelen" fura, de nagyon is a valóságra valló históriáját.

Az az út, amelyen a nyomorúságos proletárfiú eljutott a dicsőség ormaira, ahol királyok koccintottak vele, irodalmi és történelmi nagyságokkal került tegező viszonyba és mosolyogva elnézték minden agglegényekre jellemző bogarasságát - olyan történet, amelyet Andersen írhatott volna meg valamelyik merőben valószínűtlen történetében.

Amikor született és kisfiú volt, a napóleoni háborúk zajlottak, s Dániának is sok megpróbáltatást kellett átélnie. Egy vidéki dán csizmadia örülhetett, ha a családjával egyáltalán megélt. Ez a csizmadia olvasó ember volt, lelkesedett a francia felvilágosodásért, szerette volna a fiát művelt, értelmes emberré nevelni. De igen korán meghalt, a fiú, Hans Christian ekkor ötéves volt. Az özvegyen maradt anya buzgón vallásos és ráadásul babonás volt, félt a férje „gyanús" műveltségétől is. Ő bitbuzgóvá igyekezett nevelni a fiút. Erőszakos és indulatos asszony volt, csak éppen ideje nem jutott rá, hogy bármire nevelje a gyermeket. Takarított, mosott, cselédmunkát végzett, hogy legyen betevő falatjuk. A legalsó iskolák után fillérek se maradtak tandíjra. Az elemiben az ábécén kívül semmit se tanulhatott meg. Az ábécé azonban kulcsot adott az olvasáshoz. Otthon pedig apai örökség volt a szegénységben oly ritka sok könyv. Az anyából áradt a vallási buzgóságba öltözött babona, a könyvespolc felől áradt Voltaire felvilágosodása. - De neki is dolgoznia kellett. Előbb egy szövödében, majd egy dohánygyárban inaskodott. Végre 12 éves korában bejutott egy patikába tanonclegénynek és két év múlva már segédlevelet is szerzett. - Gyakran cipőre se tellett, de a mezítlábas kamaszfiú már formás verseket írt, az otthoni könyvekből meglepően sokat tanult. Olyan érdekesen mesélgette az elolvasott regények tartalmát, hogy a vidéki-kültelki házak lakói nemegyszer érdeklődve ülték körül és hallgatták, amit mesél.

Amikor már hivatásos gyógyszerészsegéd lehetett volna, bizonyos volt, hogy ehhez a nyugodt foglalkozáshoz semmi kedve sincs. Minthogy éppen volt cipője és meleg kabátja is, hátat fordított a vidéki szülővárosnak, Odensének, és gyalog ment a fővárosba, Koppenhágába. Jelentkezett egy színháznál, hogy beállna a tánc- és énekkarba. Az okos siheder meg is tetszett a vezetőségnek, ki is próbálták. Hamarosan használható is volt a balettkarban. Majd kiderült, hogy elég jó hangja van, könnyen tanul szövegeket is. Táncosnak túl hosszú gólyalába és túl nagy orra miatt eléggé komikus volt, de énekesnek megfelelt. De nem sokáig. Egyre serdülvén, a hangja mutálni kezdett. De akkorra már a színházban otthonos, művelt emberek nemcsak megkedvelték, hanem úgy vélték, ennek az értelmes fiúnak érdemes rendszeresen tanulnia, remélték, hogy nagy jövő vár rá. Beíratták egy kollégiumba, fizették a tandíjat és az ellátást. Volt, aki még ruháról is gondoskodott. Itt erősödött meg anyjától kapott rendíthetetlen hite a gondviselésben. Itt alakult ki az a meggyőződése, hogy az emberek alapvetően jók.

Természetesen kitűnő tanuló volt és négy év után kitűnő érettségivel fejezte be iskolai tanulmányait. Közben drámákkal próbálkozott. Ezek ugyan sohase lettek színházi szenzációk, de költőiségükkel felkeltették a divatos dán írók figyelmét is. Néhány verse nemcsak megjelent, hanem széles körű elismeréssel találkozott. Ösztöndíjakat jártak ki a számára, külföldi utakat tettek lehetővé. Előbb Németországba juthatott állami ösztöndíjjal, majd Párizs és Róma nyílt meg előtte. Nyelvérzéke és rendkívüli tanulási képessége lehetővé tette, hogy ahol járt, ott hamarosan otthonos lett a nyelvben is. Németül, franciául, idővel olaszul úgy megtanult, hogy rövidebb írásait irodalmi színvonalon tudta lefordítani ezekre a nyelvekre.

De sokáig nem volt igazi otthona. Sohase volt igazi kapcsolata azokkal, akikkel nagyon barátságosan elbeszélgetett. Agglegényi magányossága és különcködése ezekben az években megrögződött. Útirajzai nemzetközi sikereket hoztak, regényeit szívesen látták Európa különböző tájainak kiadói és olvasói. Különösen „A rögtönző" című regénye lett hamarosan több nyelven is népszerű olvasmány. Ez egy szegénységből világhírre emelkedő művészifjú lelki hullámzásáról szól. Diadal és lelkifurdalás közt hánykódó élete szakadatlan útikaland Európa tájain. - Talán a regény lett volna legsikeresebb műfaja, ha nem ragadja el a meseírás. Ez 1835-ben - harmincéves korában - kezdődött. Több külföldi út után hazatért Koppenhágába. Igazi anyagi gondjai már nem voltak, a könyvkiadók készséggel várták regényeit. De egy kiadó füzetsorozatot indított olyan mesék számára, amelyek alkalmasak gyermekolvasmányoknak is, de költőiségükkel a felnőtt olvasókat is érdekelhetik. Ha rendszeresen tud füzetről füzetre új meséket írni, készséggel kiadja őket és jól fizet értük. Ezt a jövedelemlehetőséget akarta megragadni. 27 év alatt 24 füzetet töltött meg azzal a 156 mesével, amelyet már régóta az Andersen-életmű lényegének tartanak.

Előbb őt magát is meglepte a visszhang, azután megszokta a nem várt világsikert. Otthon, Dániában már köztudomású volt, hogy ő a világ leghíresebb dán írója. A dán király meghívta, koccintott vele, és barátjának nevezte. A szegénységből a fénybe felkapaszkodott, ünnepelt írót elbűvölte ez a siker. Gyönyörűséggel töltötte el, hogy a király maga mellé ültette hintójába. Ennek híre úgy jutott el Európa királyi udvaraiba, hogy közeli-távoli országok uralkodói hívták meg, akasztottak a mellére érdemrendeket. És aminek még jobban örült, hogy királyok, hercegek, államférfiak pezsgővel koccintottak vele, s ültették maguk mellé hintójukba. - Különös egysége volt ez annak a világnézetnek, hogy mindig, minden írásában a szegények igazságát hirdette, de sznobságnak is mondható hiúsággal büszke volt a hatalmasok és a nagyon gazdagok barátságára. - Élete második fele szakadatlan diadalút.

Ez volt Andersen mesékre emlékeztető valószínűtlen életpályája. És erre az értékelésre az évszázadnál is hosszabb utókor se cáfolt rá. Mintha ezt írta volna meg egyik legismertebb meséjében, „A rút kis kacsa" történetében. A baromfiudvarba került hattyútojásról azt hiszik, hogy kacsatojás. Amikor a kotlós tévedésből kikelti, azt gondolják, hogy kacsa. De kacsának olyan különös, s ezért nagyon csúnyának tartják. Azután nőttön nő, egyre szebb lesz és eljut odáig, hogy diadalmas hattyúként emelkedik minden kacsa fölé. Mintha Andersen előre megírt önéletrajza lenne.

2005-ben, születésének 200. évfordulója alkalmából több, alapos kutatáson alapuló mű jelent meg róla világszerte, melyeknek hála a biedermeier mesemondó képe mögül egyre inkább kirajzolódik a bámulatos életpályát befutott, ám mindörökre magányos és meg nem értett, ízig-vérig modern író képe.

(a képeken:
A rendíthetetlen ólomkatona,
A bolha meg a tanár,
Az ezüsthúszas
és Andersen)

(az irodalmi életutat leíró szerző: Hegedűs Géza,
forrás: literatura.hu)