Egész biztosak vagyunk abban, hogy tíz emberből legalább nyolc életében még nem is hallott erről a két állatról. Ugyan ezt nem kell szenzációnak felfogni, ugyanis már kihalt mindkettő. Mindezek mellett viszont annyira különleges volt mindkettő, hogy érdemes róluk szerezz pár hasznos információt, amennyiben állatbarát vagy.
Szerző: Márton Molly
Kvagga. Latin nevén equus quagga-nak hívják. Gyakorlatilag egy olyan
zebrafaj, amelyet még a múlt század végén írtottak ki. Nem egy közönséges zebrafajnak tekinthettük, ugyanis jelentősen eltért a többi rokonától. Az egész különlegesség már ott kezdődött, hogy az alapszíne nem fehér volt, hanem sokkal inkább barna, ezért sokan leginkább a lovakhoz hasonlították. Mindez semmi, ugyanis a legkülönlegesebb benne az volt, hogy csupán csak a feje és a nyaka volt csíkos. Sokáig magas népszerűségnek örvendett, ugyanis az 1800-as évek elején még több millió példánya is élt Dél-Afrikában. A pusztulásukról leginkább a búr telepesek tehetnek, akik egyáltalán nem kímélték sem őket, sem a többi állatfajt. Gyakorlatilag azt hihették, hogy a fokföldi puszták állatai elpusztíthatatlanok, így egy percig sem gondolkodtak azon, hogy esetleg némely fajt teljesen kiirthatnak. Az igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy túlságosan nem volt rákényszerülve az állatok irtására, sőt mondhatni, hogy pazaroltak. Például zsákok helyett kvagga bőrben szállították a gabonát. Ez a túlzott vadászás végül odavezetett, hogy az egykori Oranje szabadállamban már 1870-ben nem élt kvagga. A feljegyzések szerint pedig 1879-ben lőtték le az utolsó szabadon élő kavaggát. Az 1800-as évek végén már megtalálható volt az állatkertben, köszönhetően a veszélyeztetettségének is. A szaporítására azonban nem került sor, pedig nem egy lehetetlen küldetés lett volna. Ennek következtében 1875-ben a berlini állatkertben hunyt el az utolsó kvagga. Kitömött példányából még ma is van pár, de ettől eltekintve csak maximum fényképeken láthatjuk, hogy milyen is volt.
Núbiai vadszamár. Latin nevén szólíthatjuk Equus asinus africanus-nak is. A legutóbbi feljegyzések szerint egy kihaltnak tekinthető állatfaj ez is. Sok szamárhoz képest a núbiai vadszamár mozgása kecses és élénk volt, valamint meglehetősen tüzes állatként tartottak számon. Ezeket a jellemzőket pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még a lószakértők is szépnek tartották. A vállmagassága mindössze 113-118 cm lehetett, a színe pedig sárgásszürke. A núbiai vadszamár is nagy területen élt még az 1800-as évek végén, viszont a századfordulóra már csak nagyon kevés példány maradt belőle. Az egyik legközelebbi rokona a szomáli vadszamár valamivel nagyobb termetű állat volt. Ez a két vadszamár alfaj a természetben viszont már minden bizonnyal nem él. Nagyon sok afrikai vadszamár született állatkertben, viszont ezek jórészt csak két alfaj kereszteződőséből származnak. A háziszamár ősei között például nem csupán csak afrikai vadszamarakat lehet számon tartani, hanem mezopotámiaiakat is. Erről még a Bibliában is írnak pár sort. A háziasítás során a háziszamár sokkal lomhább lett, mint elődei. Ezt leginkább a nem megfelelő tenyésztésnek köszönhetjük.
Mindkét állatfaj remek példája annak, hogy csupán csak egy kisebb odafigyelés kellene az emberek részéről sok esetben, hogy egész fajok ne pusztuljanak ki. Sőt, mondhatni, hogy nem is lehet azt mondani, hogy a szükség nagy úr, ugyanis sokszor ezek állatok nem is eledelnek vagy ruházatnak kellettek, tehát nem a kiirtásuk nem szükséges az emberi faj fennmaradása érdekében.
Kommentáld!