A vakondok alapvetően talajlakó állatok, életüket jórészt a földben töltik. Mindannyian tudnak azonban úszni, sőt néhány fajuk teljesen fel is hagyott a földtúrással, és vízi életmódra tért át.

Bár a vakondok eredetileg erdei lények, leginkább a laza és termékeny talajú réteket, mezőket, kerteket kedvelik. Az ilyen környezetben nem nehéz alagutakat ásni, és a gerinctelen állatok bőséges táplálékforrást nyújtanak. Gyakran találunk vakondokat lombhullató erdőkben is, fenyvesekben azonban csak elvétve. A legtöbb faj kerüli a mocsaras vidékeket, hiszen a vízzel elöntött alagutakban nem tudna vadászni. A túlzottan homokos talajt sem kedvelik, minthogy üregeik az ilyen helyeken könnyen beomolhatnak.

A vakond-kotorék fészekkamrát tartalmaz, amelyhez alagúthálózaton át gyakran mellék-kamrák csatlakoznak. Ezen a lakórészlegen kívül húzódnak a vadászalagutak. Az alagutak fala sima és szilárd, mert gazdájuk három-négy óránként körbejárja az egész rendszert, és azonnal kijavítja az esetleges sérüléseket.

A nyirkos talajban elő vakond - például a hollandiai közönséges vakond - szokatlanul nagy méretű, magas halmokat emel a föld felszínén. Ezek az úgynevezett „erődök" több kamrából álló, bonyolult fészeképítményt rejtenek magukban. Az erődökben az állat rendszerint a téli hónapokban lakik, amikor a talajvíz szintje magas. A Magyarországon elő vakondok is ugyanehhez a fajhoz tartoznak, de nem alkotnak ilyen hatalmas erődöket.

Az Észak-Amerika keleti felén élő csillagos vakond vízi faj, nedves, olykor ingoványos talajban lakik. Kotorékából több járatot ás, ezek egyenesen a vízbe vezetnek. A földigilisztákon kívül vízi rovarokat, rákokat és apró halakat zsákmányol. A pézsmacickányoknak két fajuk ismeretes, mindkettő vízben él, de egészen más helyen. A Délkelet-Európában honos állat nyugodt tavak, öblök természetes partfalába ássa kotorékát, elterjedési területét a duzzasztóművek és a folyamszabályozás ma már nagymértékben korlátozzák. A spanyol pézsmacickány (spanyol nevén almizilero) a Pireneusokban, Spanyolország és Portugália északi részén 300-1200 méteres magasságban, tiszta vizű hegyi patakokban fordul elő.

A vakond alagútrendszere nem csupán lakóhely, hanem táplálékcsapda is, amely a pókhálóhoz hasonlóan működik. A rezgésre, hangra és tapintásra érzékeny állat a legkisebb betolakodóra is azonnal felfigyel. Gyakorta potyognak az alagútba különféle talajlakó állatok - főként földigiliszták - és rovarlárvák, a földalatti folyosóin rendszeresen járőröző vakond pedig folyamatosan összeszedi őket. A férgeket harapással megbénítja, hogy ne tudjanak elmászni. A vakond rendszerint éjjel-nappal négy órát tevékenykedik, majd négy órát a fészkében pihen, hacsak nem párt vagy új táplálék-gyűjtő területet keres. A közönséges vakond október-novemberben táplálékot halmoz föl éléskamráiban, amelyeket a fészek kényelmes közelségéhen helyez, el. Egy ilyen kamrában 1280 földigilisztát és 18 rovarlárvát, összesen 2 kg tömegű eleséget találtak. Olykor fatervek, pókok, százlábúak, kifejlett rovarok tévednek az alagutakba, és hoznak üdítő változatosságot az állat étrendjébe. A vakond gyakran bukkan földalatti egérfészekre, ilyenkor rátámad a bennlakókra, karmos mellső mancsaival széttépi az egérfiakat, sőt még a felnőtt rágcsálókat is megtámadja.

A pézsmacickányok vízi vakondok, többnyire alkonyatkor és éjszaka vadásznak. Ritkán jönnek a föld felszínére, bár megfigyelték már őket, amint fészkük közelében a napon sütkéreznek. A kotoréknak a föld felszínéről nincs bejárata, az mindig jócskán a víz alatt található, így a pézsmacickány akkor is tud vadászni, ha a víz tükrét jég borítja. A pézsmacickányok rákokkal, csigákkal, továbbá vízi rovarokkal táplálkoznak. A keleti pézsmacickány elég nagy ahhoz, hogy halakat és kétéltűeket is elkapjon, a spanyol pézsmacickány pedig a téli hónapokban elsősorban kisebb pisztrángokat zsákmányol. A csillagos vakond éjjel-nappal tevékeny. Bár vízi faj, nemegyszer látható, amint a földön vagy akár a hóban szaladgál. A vízben négy lábbal evez, rákokra, vízi rovarokra és halivadékokra vadászik, de a kotorékába hullott földigilisztát sem veti meg.

Viselkedés és szaporodás

A legtöbb vakond magánosan él, fajtársaival rendkívül agresszív. A közönséges vakond hímje és nősténye egyaránt harcba száll minden betolakodóval, amely kotorékába merészkedik. A vesztes gyakran az életével fizet merészségéért, azután a győztes fölfalja. A párzás veszélyes művelet, mert tavasszal a hímnek el kell hagynia saját földalatti vára biztonságát, hogy „asszonynézőbe" induljon. Amíg odafönt jár-kel, óhatatlanul kiteszi magát a ragadozó madarak, varjak, gólyák, rókák, borzok és kutyák támadásának. A felajzott hím válogatás nélkül behatol minden kotorékba, és gyakran nem párra lel, hanem agresszív hímekbe botlik. Ha végül mégis nőstényre talál, az valószínűleg harapósan fogadja, mielőtt eltűrné jelenlétét a fészkében. A nőstények alkalmanként csupán három-négy napig készek a párzásra, máskor nem engednek a hím közeledésének. Ha megfelelő az időzítés, a két vakond néhány napig együtt vadászik, azután párzanak, majd a hím hamarosan visszatér a saját vackába, a kicsinyek felnevelésében nem vesz részt.

Az anya vakond kotoréka mélyén, külön erre a célra kialakított kamrában ad életet utódainak. Rendszerint száraz fűvel és levelekkel béleli ki a vackát, de jobb híján papírhulladékot is felhasznál. A vemhességi idő a közönséges vakondnál a legrövidebb, harminc nap körül van, leghosszabb a pézsmacickányoké.

Forrás:delina.hu