Jász népünk iráni eredetû, az alánok egyik ágát alkotja és szoros rokonságban vagyunk az osztékokkal. Bõrünk színe az átlag európainál kissé sötétebb. A mai Irán területérõl  Kr. e. 350  táján  vándoroltunk el a Szír Darja középsõ folyásától északra, a Kazah-steppe déli szélén, a Csu folyó völgyében a Kara-Tau hegység vidékére, ahol Kangkü néven birodalmat alkottak õseink Ászi néven az Avarokkal. Amikor ez a birodalom a IX. század elején  külsõ támadások és belsõ viszályok okán felbomlott, nevünk az ászi, ász, majd jász alakulást vette fel. Õseink fokozatosan nyugat felé terjeszkedtek a Volgán át a Kaukázusig, ahol egyesültek az ott élõ alánokkal, majd pedig a kunokhoz csatlakozva, velük együtt telepedtek le 1239-ben a Magyar Királyság területén, ám mint késõbb láthatjuk, nem õk  voltak az elsõk a jászok közül, akik a Duna-Tisza tájára érkeztek és itt önállóságot kaptak, majd Károly Róbert 1323. évi szabadalom levele után a kunokkal is egyenjogúakká váltak. Berény-szék elõször mint privilegiális terület létezett. A Kiskunsággal és a Nagykunsággal (Kolbáz-szék) együtt alkotta a Jászkun Hármaskerületet, majd késõbb a vármegyék megalakulása után Berény szék a Jász Vármegye címet vette fel, de önállósága egészen 1876-ig megmaradt. Õseink  az alán (oszét) nyelvhez igen közel álló iráni nyelvet beszélték majd késõbb, úgy mint a kunok, nyelvileg is beolvadtak a magyarok közé ám jászságunkat mind a mai napig õrizzük  nem kevés büszkeséggel.

        Jász nevünk, -amely õseink nomád életmódjára utal és jelenti egyes források szerint a nyári szállást, mások szerint fegyverünket az íjat, éppúgy említik kínai, mint török források, tehát hatalmas területen vándoroltak õseink, messze földön ismerték õket. Vándor nép voltunk, így kóbor jászokként emlegettek bennünket. Õseink útját a jó sors és szerencse Árpádékéval keresztezte valamikor a Honfoglalás elõtti idõkben és nagyobb részünk Tas vezér vezetése alatt hozzájuk csatlakozva, nyelvüket is átvéve a magyarság egy törzsévé váltunk. A többiek a XI. században vagy a tatárok elõl menekülve vagy ismét mások a Kunokkal együtt ér keztek meg a Duna-Tisza tájára és St.László király telepítette le õket a Zagyva két oldalán, miután 1091-ben Temesnél a csodatévõ szent király gyõzelmet aratott a kunokon és a besenyõkön. Jász õseink jogot kaptak arra, hogy peres ügyeiket saját jász-kapitányuk elõtt bíráltathassák el. Erre utaltam fentebb, hogy õseink több hullámban érkeztek e  Kárpátok határolta gyönyörû földre.

        Jász eleink már korábban megismerkedtek a bizánci kereszténységgel, ám egy részük megõrizte az "õsi" hitet, majd a XV. század közepén római katolikus hitre tértek, melyben oroszlán része volt a ferences barátoknak. A jászberényi ferences templomot tekinthetjük a jászok kereszténysége bölcsõjének.  Ennek bizonyítéka,  hogy  a pápa  1472-ben azért engedte meg a minoritáknak az újonnan felépült jászberényi ferences templom használatát mert a jászokat katolikus hitre térítették. Ez benn foglaltatik a jászebényi minorota templom alapító levelében. A jászok mind a mai napig meg is õrizték a katolikusságukat, míg a kunok a reformáció idején többségükben református hitre tértek. Bár a jászság területe Jászberény környékén egy történelmi terület, ennek ellenére jász településeket e  területen kívül, sõt olykor a jászságtól meglepõen messze is találhatunk. Úgy látszik, hogy a jász népnek az a sors jutott, hogy maradékaiban is folyton szétszóródjék. Mivel õseink elsõdlegesen állattenyésztéssel foglalkoztak, legelõik számát egyre gyarapították.

        Szaporulatuk fölülmúlta a többi népét, ezért a betelepített mezõket, pusztákat hamarosan betöltötték és már tovább is rajzottak.  Ez a szaporasági arány ma is a magyarországi adatok ismetetében a jász településeken a legnagyobb, régen pedig még ennél is figyelemreméltóbb volt.Így messze földre eljutottak,  többek  között  erre  a  területre is, ahol most vagyunk, a Duna-Tisza között is legközépre.