Réges régen a Jó és Gonosz nagy barátságban voltak s elhatározták, hogy együtt mennek világot látni. El is indultak nagy készülettel, lóháton. Vittek magukkal eleséget, sokat, sokat. Útközben meg-megálltak, pihentek, de Gonosz mindig úgy rendezte a dolgot, hogy csak a Jó elemózsiájából ettek, míg az teljesen elfogyott. Mikor aztán egy befaló falás nem sok, annyi sem volt a Jó elemózsiájából, mondotta Gonosz:

- Na, Jó, a te elemózsiád elfogyott, mit fogsz most csinálni?

- Jól tudod te azt, - mondotta Jó - minek mondjam?

- No bizony, hogy jól tudom, - mondotta Gonosz, - levágjuk a lovadat s azt fogjuk ezután enni.

Jó nem szólt semmit, levágták a lovat s attól fogva, amíg benne tartott, annak a húsát ették. Mikor a ló húsa is elfogyott, kérdezte Gonosz:

- Hát most mit fogsz csinálni, Jó? Elfogyott a ló húsa.

- Az a te dolgod, Gonosz, én nem szólok bele; tégy, amit akarsz.

- Hát bizony, ha az én dolgom, akkor le is vágom a fél füledet s azt esszük, amíg benne tart

Jó nem szólt semmit, engedte nagy jámborul, hogy Gonosz levágja a fél fülét. Aztán az is elfogyott. Sor került a másik fél fülére. Mikor az is elfogyott, megint kérdezte Gonosz:

- Na, Jó, már most lovad sincs, füled sincs, mit fogsz csinálni?

- Én nem tudom, de tudod te; csinálj, amit akarsz.

- Hát biz én kiszúrom a szemedet, - mondotta Gonosz. És kiszúrta mind a két szemét Jónak s megették azt is. Most már nem volt sem ló, sem fül, sem szem, s akkor azt mondotta Gonosz

- Na, Jó barátom, most már csakugyan kérdem, hogy mit kezdesz, mit akarsz, mit fogsz csinálni? Én veled többet egy úton nem járok, itt hagylak.

Mondotta Jó:

- Hát jól van, hagyj itt. De mégse hagyj itt, vezess be engemet egy erdőbe, ahol nincs senki, majd. Ott gondot visel rám az Isten.

Gonosz megtette ezt a szívességet, bevezette Jót egy sötét erdőbe s otthagyta. Ottan Jó leült egy fa alá, gondolkozott, tünődött magában, vajjon mi lesz vele. Hát épen akkor tartott ottan tanácsot egy tigris, egy róka s egy farkas. Jó elkezdett hallgatózni. A farkas mondta:

- Te, tigris, miért nem mégy ki ebből az erdőből? Miért tartózkodol itt állandóan?

- Azért, - mondotta a tigris - mert ebben az erdőben van két nagy nyárfa; ennek a nyárfának a levelével ha világtalan ember megdörzsöli a szemét, újra szeme lesz; ha füle nincs s megdörzsöli a füle helyét, ismét füle lesz. Ezt a két fát őrizem én, farkas koma. De hát te, farkas koma, miért nem hagyod el a te hazádat?

- Azért, - mondotta a farkas - mert az én hazámban, ahol én lakom, van egy gazdag ember, annak hatezer juha s van ennek a gazdag embernek egy fekete kutyája. Ennek a kutyának a csontjával vissza lehet adni a halottnak az életét. Ezt a fekete kutyát szeretném én megszerezni.

Akkor a farkas, mikor ezt mondotta, a rókához fordult s kérdezte:

- Hát te, róka koma, miért nem hagyod el a halmot, ahol lakol, soha? Mit csinálsz te ott?

- Mert annak a fekete halomnak a tövében, ahol én lakom, akkora darab arany van, mint egy lófej. Azt őrizem én, - mondotta a róka.

Mindezt jól hallotta Jó, aztán csak ült szép csendesen, amíg az állatok elszéledtek. Akkor felkelt, elindult az erdőben, tapogatódzott, megtapogatta sorba a fákat. Addig tapogatott, amíg rátalált a két nyárfára, arról leszakított néhány levelet, megdörzsölte a szemét s hát azonnal visszanyerte a szeme világát. Úgy látott, mint annakelőtte. Aztán megdörzsölte a füle helyét: abban a pillanatban megvolt a füle. Most már mehetett Jó, amerre neki tetszett. Ment is, meg sem állott, míg a fekete halomhoz nem ért. Ottan megtalálta a lófej nagyságú aranyat, amit a róka őrizett. Azzal a lófej nagyságú arannyal elment ahhoz a gazdag emberhez, akinek hatezer juha volt. Köszönt neki; ez fogadta, aztán megkérdezte:

- Hallod-e, nem adnád el a fekete kutyádat?

- El, ha jól megfizeted, - mondotta a gazdag ember.

- Nézd, neked adom ezt a nagy darab aranyat.

Bezzeg jó szívvel adta a gazdag ember a fekete kutyát.

- Vigyed Isten hirével.

Azzal elindult Jó, vitte magával a fekete kutyát. Ment, mendegélt, elérkezett egy rétre, ottan megtelepedett, tüzet gyujtott, levágta a kutyát, rádobta a tűzre, s addig égette, amíg csak a csontja maradott. Azután meg széttördelte a csontot, össze-vissza morzsolta, a csontport szépen beletette a zsebébe s ment-mendegélt, meg sem állott, míg a király városába nem ért. Felment egyenesen a palotába. A király épen nagy beteg volt, hát a királyné fogadta Jót s kérdezte, hogy mit akar, miféle ember? Azt mondotta Jó:

- Szeretnék a fia lenni egy olyan embernek, akinek nincs fia, vagy a leánya egy olyan embernek, akinek nincs leánya.

Mondotta a királyné:

- Ha te fia akarsz lenni egy olyan embernek, akinek nincs fia, akkor légy az én fiam, mert nekem nincs s a király épen halálán van.

- Fiad leszek, - mondotta Jó.

Telt, mult az idő. Egyszer Jó kiment a rétre, ahol a királynak a ménese legelt. Ott járt-kelt a ménes körül egész nap, csak este került haza s hát este, mikor hazaér, azzal a hírrel fogadják, hogy meghalt a király. Sírt a királyné keservesen, Jó pedig bement hozzá, vigasztalta:

- Ne sírjon, felséges édesanyám, feltámad az én királyapám. Ihol, itt van nálam a fekete kutya csontjának a pora: ettől a halottak is feltámadnak.

Odaadta a port a királynénak, az meg belehintette a király szájába s íme, abban a pillanatban a király felnyitotta a szemét: feltámadott.

- Hej, de nagyot aludtam! - sóhajtott a király.

Mikor aztán megtudta, hogy mitől támadt fel, nagy volt az öröme. Egyszeribe összehívatta az országának a népét s mondta:

- Engem az én fogadott fiam feltámasztott, én ezért őt azzal jutalmazom, hogy ő lesz az én utódom. Még ezen a napon általadom neki az én országomat. Hívjátok be.

Jó akkor is kint csatangolt a réten a ménes körül. Szaladtak utána a követek, hívták: jere, Jó, jere, hívat a király. Hazament Jó, felszaladt a palotába s fogadta a király nagy szeretettel. Megölelte, megcsókolta s hálálkodott neki:

- Édes fiam, drága fiam, megmentetted az életemet. Mától fogva te vagy az ország királya!

Gyorsan beleültette az arany trónusba s fejére tette az aranykoronát. És volt a királynak egy leánya, olyan szép, mint a hold s olyan felséges, mint a nap s mondotta ennek a leánynak:

- Leányom, édes leányom, akarom, hogy felesége légy Jónak.

A leány szívesen beleegyezett, felesége lett Jónak.

Telt, múlt az idő, élt Jó nagy boldogságban, békességben, egyszer azonban, amint szokása szerint a ménese körül őgyelgett, találkozott az ő régi társával, Gonoszszal. Hej csudálkozott Gonosz, nem hitt a szemének!

- Mi történt veled, Jó, hogy ilyen előkelő ember lett belőled?

Jó elbeszélt mindent Gonosznak, úgy, amint történt.

- Ejnye, ejnye, - mondotta Gonosz - vezess el engem is abba a sötét erdőbe, hátha belőlem is ilyen gazdag, előkelő ember lesz, mint tebelőled. Látod, én kiszúrtam a szemedet, levágtam a füledet, otthagytalak egy sötét erdőben s milyen szerencsés ember lett belőled. Szúrd ki te is az én szememet, vágd le mind a két fülemet, vezess abba az erdőbe s hagyj ott engem, mint ahogy én otthagytalak téged.

- Te akarod, hát úgy legyen, - mondotta Jó.

Kiszúrta mind a két szemét Gonosznak, levágta mind a két fülét, elvezette abba a sötét erdőbe s otthagyta. A róka, a farkas s a tigris épen akkor jártak ott az erdőben s meglátták Gonoszt:

- Ahá, hát ez az ember az, aki elvitte az aranyat; aki megvette attól a gazdag embertől a fekete kutyát. Jónak jó, gonosznak gonosz a jutalma, - mondották mind a hárman s abban a pillanatban felfalták Gonoszt.

/Kirgiz mese./