Hazatért Csaba bátyjai táborába, azok együtt ültek a táltosokkal és vezérekkel a nagy sátorban, mely Attila után üresen maradt.

Két testvér már ekkor gyűlölettel égett egymás iránt: egy egész világ jutott nekik örökségül, hogy tudtak volna rajta megosztozni?

Mikor a harmadik testvér is megjelent a sátor alatt, akkor kétszerte nagyobb lett a testvérek haragja, mert őt Attila legjobban szerette, s éltében is mindig mondá, hogy ez fogja az ő birodalmát fenntartani, ahogy azt az alirumna megjósolá.

A főtáltos kézen fogá Csabát, s odavezeté Attila fegyverzetéhez, mely mellett dacosan állt a másik két testvér, egymást szemeivel méregetve, s irigyen lesve, mit fog Csaba választani azok közül.

Csabának pedig megteltek a szemei könnyel, midőn meglátta azt a koronát és elgondolta, hogy nincs többé a világon méltó fő, mely azt viselje, és a kardot, utánagondolva, hogy a kar, mely azzal világokat rettentett, oly csendes és hideg most!

- Ne adjátok nekem se a koronát, se a kardot, mondta elfogódott szívvel, az én homlokom, az én karom nem elég erős azokat viselni, adjátok nekem Attila tegzét és puzdráját, én beérem azokkal.

A két testvér nagyot nevetett fölötte. Gyermeknek játékszer kell! Nem irigyelték tőle a nyilakat: hadd vigye magával.

Csaba pedig kiment a sátorból a nyilakkal, s félrevette magát egy berekbe, hol a forrás vize mellett eltemetett hősök négyszögű sírkövei állottak.

Ott leült az egyik sírkőre, s fejét tenyerébe hajtva gondolkozott, mit tegyen a bűbájos nyilakkal.

Egy nagy gondolat támadt szívében.

Felfeszíté az ideget, s ráfektetve az ezüsttollú nyilat, felemelé és azt mondá:

"Menj jó nyilam, atyám nyila, Isten nyila, ahová én most küldelek. Repülj fel-fel egész az égig, ott keresd meg azt a csillagot, amely Attiláé volt hajdan, és hogyha esik az lefelé a véghetetlen égből, lövelld meg, szegezd keresztül, hogy soha le ne hulljon az égből."

Azzal elpattantá az ideget: a nyíl szállt egyenesen fel a magasba, sebesebben, mint ahogy a madár tud szállani, mindig feljebb, mindig feljebb, míg egészen eltűnt Csaba szemei elől, és nem esett vissza többé.

Estenden azonban, midőn bealkonyodott az ég, s kezdtek a csillagok egyenkint megjelenni rajta, íme egy fényes jel volt látható a menny boltozatján: egy ezüstnyíl alakja, mely hegyével egy fényes csillagban végződik.

- Atyám nyila! mutatott fel az égre magasztos diadallal Csaba vezér, s mind a népek ott körüle áhítattal tekintének a csodálatos égi jelre, amely úgy tűnik fel, mint egy nyíllal meglőtt csillag, melyet reptében ellőttek.

Három éjjel látszott fenn az égen a megnyilazott csillag, azután eltűnt az égben. A bűvös mondás nem engedte, hogy leessék, hanem elment az bujdosni világtalan világokig. De valahányszor nagy harcok készülnek itt a földön, megjelenik az ember feje fölött az atya nyila, a csodálatos ragyogó jel, mellyel egy égi kéz az emberekre nyilazni látszik, s napokig fenyegetve áll az égen, s azután megy ismét odább, ismeretlen útjaira.

A bölcsek üstökösnek nevezték el a csillagot, de ők sem tudják, hogy miért hordja ott azt a nyilat a szívébe lőve, honnét jön, hová lesz? s miért jelen meg mindig emberek romlása előtt?

Ha egyszer az a nyilas csillag le talál esni a földre, akkor lesz a minden napok vége!