Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti, őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a mulatságra mindig kész s legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút, kézről kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető kiskirályok, mindenütt deli hölgyek, mindenütt új kaland.

E szilaj mulatozás közben udvari cselédsége úgy szertemaradozott tőle, hogy utoljára az ország minden részeiben lehete belőlük találni, csak nála senkit.

A magyar urak cselédei elmarasztották a szász cimborákat, s ha a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvincre, az előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, ahova küldve volt.

Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el lévén küldve Fejérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan nekiindult az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik éppen menyasszonyt vittek Solymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt, elvitte magával; Solymosról odább ment a násznép kárlátóba a vőlegény apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal, s miután ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködék: hogy merre menjen Fejérvárra, olyan szépen útbaigazították, hogy estefelé csakugyan eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyugot helyett délnek tartott.

Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb Fejérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ő; mire nézve jónak láttatott minél hamarábbi bekvártélyozása valami jó emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt.

Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen megörüle, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földrül jött rokonnal, ki vele azonegy nyelvet beszéli; és kiálla előre a kapuban, s föltevé zöld bársonysipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes vendégnek.

A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, aki odáig vezette, rábízta őt a gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a varga bevitte őt tisztaszobájába, leültette a lócára, az inas lehúzta csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt diskurzushoz látott.

Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor jutottak arra a tudomásra: hogy egyik sem érti, amit a másik beszél.

– Der Duivel! – kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársonysüvegét az asztalra; – tud kend magyarul?

– Hogyne tudnék? Esztendeje, hogy itt őgyelgek.

– No hát beszéljünk magyarul, mert amit németül szóltál, azt nem értem.

Tehát beszéltek mindketten magyarul.

És mivel tudvalévő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a ketten.

Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harcokban; folyt a beszélgetés oly fennhangon, mintha veszekedtek volna.

– Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm, – szólott a fullajtár – de úgy mégsem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik egy ülő helyében egy vederrel.

– Megiszik Apafi Mihály uram kettővel – viszonzá a varga.

– De nem megy ám ennek a fejibe.

– Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda.

A fullajtár megdúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz.

– Hallja kend, az én uramnak van egy akkora karbunkulusa a gyűrűjében, mint egy dió.

– Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! – kiálta villogó szemekkel a varga.

A fullajtár fújni kezde dühében, odakönyökölt a varga elébe, s félvállról intézve hozzá a szót, monda:

– Hallja kend, – az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet felvesz a vállára.

– Elevenen? – kérdé flegmatice a varga, két könyökkel tehenkedve az asztalra.

– Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet?

– No, mert Apafi Mihály uram felveszi ám a vállára az eleven bivalyt!

A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, ahogy kifért a torkán.

– De azt mondom kendnek, hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a nehéz ezüstkupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy összevissza horpad, s kiömlik belőle a bor!

– Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiissza belőle a bort.

A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet? kiitta a kupáját, s megint teletöltötte.

– Szállok kendnek, varga gazda – szólt, a vargára köszöntve a poharat.

– Állok elébe.

– Az én uram, a választó herceg egészségéért! – kiálta, odanyújtva kupáját.

A varga elvette, kiitta és mondá:

– Isten éltesse sokáig.

Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját, s a fullajtárra köszönté.

– Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért!

A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól.

– Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor.

– Sok é? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! – szólt a varga dühbe jövén.

A fullajtár elkezdett nevetni, s csúfondárosan faragta ujját a varga orra alatt.

– Azt mondom, öcsém – szólt a varga – hogy nyúlj ehhez a kupához, s ne várd, hogy az nyúljon tehozzád, mert azt nem köszönöd meg.

A fullajtár látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s minden módon inzultálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá, hogy valakit főbe üssön.

– Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, – szólt a varga moderate, oly szelíden, mintha könyörögne, – iszol-e vagy sem? – s amint erre a fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az székestül hanyatt dűlt.

Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését, nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem volt rest, hanem előkapott egy fokosbaltát a szegletből, s miután a vadászkést kiütötte ellene kezéből, nekiesett a fokossal, s úgy elverte, úgy elpáholta azt, mint a kétfenekű dobot, míg csak a fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról, akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a műhelyben.

Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát imé, amint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában: hogy mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, ahova csak tapintott, mindenütt fájt valami részecskéje.

– Ugyan mi bajom lehet nekem? – kérdezősködék az ott levő inasoktul – úgy érzem magamat, mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett volna.

– Azt ugyan jól álmodta kend, – felelt neki az egyik inas – mert az éjjel bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mestram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapult vásznat.

A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész méltatlankodással felvánszorgott fekhelyéről, s ment panaszra Veterani tábornokhoz, aki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz úriember, a magyarságnak nagy védelmezője vala, és a jó tréfát sem utálta.

Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait, és nagy elégtételt ohajtott.

A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyúla a zsebébe, s kivőn belőle egy tízes aranyat; azt adá a vargának, mondván:

– Imhol kendnek, amért ide fáradt. Kend pedig, fullajtár uram, már megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg kend: hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a Hofmesterért, de az azon fellyül való személyeknek egészségeérti ivást bízza kend különb emberre. Kend is pedig, varga mester, ha máskor szomjazik, igyék a varga komákért, igyék a varga céhmesterért, a fejedelem egészségeért való italnak pedig hagyjon kend békét – mert kend nélkül is eleget isznak azért!

1851