(részlet)
Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négy
mértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő
magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a
Duna.
A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz
repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy
ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor
vaskezű emberei sem bírnak alkotni.
Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején
elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó
saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a
harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú
padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd
oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s
a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb
hajók járhatnak.
A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.
Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek,
pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak,
csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a
képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négy mértföldnyi
távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más
falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt
gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás
betűi; másutt rozsdavörös, az egész hegylap, mintha igazán vasból volna,
néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész
építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő
elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazalt
pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki,
mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal
is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes
kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák fenyők, miknek
komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.
Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot
egy benyíló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan
paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély, komor árny borong, s
a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyog be a napsütötte
völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett, apró, piros bogyói színt
adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem
látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból
gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá
a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki
azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?
Kladovói szörkület a Duna parton
Aztán elmarad a völgy, s ismét más templomi kép következik, a többinél
még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik
már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messze kiálló szikla a
tetőn a Gropa lui Petro: a Szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik
két titáni kőalak két apostoltársa.
S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.
Kommentáld!