A byzanci írók szerint Krisztus után 884-ben költözött ki ősi hazájából a honfoglaló magyar nemzet.

Az első tartomány, melyben néhány évig letelepedtek, Lebedia név alatt jegyeztetett föl. A történetírók, régészek egymással kergetőznek annak vitatásában, hogy mely tájról kerültek elő a magyarok?

Erre a kérdésre egy biztos útmutatónk felel: maga a magyar nyelv. A magyaroknak huzamosb ideig kellett tenger mellett lakniuk, mert különben nem hozhattak volna magukkal olyan szavakat, melyek a tengerélet fogalmával vannak összekötve, s egészen eredetiek, mint „tenger, öböl, örvény, zátony, vitorla, árbóc, kagyló”.

Anonymus szerint a Hetumogerek (hét magyar) Dentumogeriából jöttek Lebediába, ott azonban három év múlva a besenyők által szorongattatva, kétfelé szakadtak; egy részük fölfelé ment északnak, ott parasztoskodott sokáig, a másik rész lefelé vonult délnek s megállapodott Etelközben.

Etelközben időzésük alatt jegyeztetett fel róluk az a fényes hadjárat, melyet Árpád fejedelem fia, Levente vezetése alatt, a Dunán átkelve hajtottak végre Bölcs Leo görög császár felhívására Simon bolgár király ellen, akit legyőztek és megsarcoltak.

Itt választották meg Árpádot fejedelmüknek az elaggott Álmos helyébe.

A hat vezér, tőrével felhasított karjából vért bocsátva a szent serlegbe, szerződést kötött a nemzet és a fejedelem között, melynek ez a hat pontja lett megállapítva:

1. Amíg Árpád nemzetsége él, mindig abból legyen a nemzet fejedelme.

2. Ami hazát elfoglalnak, az mindnyájuk között igazságosan osztassék fel.

3. A vezérek, kik a fejedelmet szabadon választották urukká, maguk és utódaik mindig részt vegyenek az ország kormányzásában.

4. Aki hűtlenné válnék a fejedelem iránt, vagy viszályt támasztana a nemzetben, annak a vére kiontassék, mint ahogy az ő vérük csorgott az eskütételnél.

5. Ha a szerződést akár a fejedelem, akár a vezérek megszegnék, átok alá vettessenek.

6. Aki a nemzet országos gyűlésére meg nem jelenne, az keresztülszúrassék.

889-ben a magyarok etelközi hazájukat is elhagyták a görög krónikások szerint azért, mert újból szorongattattak a besenyők által.

Ez azonban hihetetlen. A besenyő nemzetről semmi történetíró nem jegyzi fel azt a neki tulajdonított nagy hatalmat: vezéreik nevét nem találjuk megörökítve sehol; ellenben megállapított adat, hogy ugyanaz a magyar nemzet Árpád vezérlete alatt, Etelközt elhagyva s nyugat felé vonulva, az útját álló orosz és kun egyesült seregeket tönkreverve, azoknak fővárosát,

Kievet is ostrom alá vette, s nagy áldozatok, teveteher számra küldött drága öltözetek árán volt rábírható, hogy az ostromot megszüntesse, mely után a fajrokon kun nemzet csatlakozott hozzá, szintén hét vezér alatt, akiknek nevei voltak: Ede, Edömér, Ete, Bögér, Acsád, Vajta és Kecel. Az oroszok közül is sokan csatlakoztak hozzájuk.

Inkább elfogadható az a föltevés, hogy a nép által emlékezetben tartott Attila örökség utáni vágy vezette őket Magyarországba s az készteté a Kárpátokon átkelésre.

A hagyomány azt mondja, hogy amikor már Lengyelországban voltak, a táborukat kísérő sasok és keselyűk seregestül csaptak le rájuk s karmaikkal, csőreikkel vagdalva őket, kényszeríték a hegyszoroson keresztülvonulásra.

Az első harca volt a magyar nemzetnek Laborc bolgár vezérrel, mely annak sasfészke, Ungvár elfoglalásával végződött.