Jónás próféta

II. Jeroboám (i.e. 793-753) izráeli király korában működött Jónás próféta. A Mindenható azzal a különleges megbízatással küldte az ellenséges asszír fővárosba, hogy ítéletet hirdessen, és megtérésre hívja az embereket.

Az ellenségért munkálkodni?! – szíve mélyéből tiltakozott e terhes szolgálat ellen. Az asszírok „vérszopó városa” (Náh. 3:1) híres volt az ott lakók kegyetlenségéről és erőszakosságáról. Isten Jónást is tanítani kívánta e megbízatással. Súlyos jellemhibájából: az előítéletből fakadó elfogultságból és a mások iránti részvétlenségből akarta kigyógyítani őt.

Jónás azonban a feladat elől ellentétes irányba, a távoli Tarziszba akart menekülni.

„Az Úr pedig nagy szelet bocsátott a tengerre, és nagy vihar lőn, hogy a hajó már-már töredezett” (Jón. 1:4). A hajósok igen megrémültek, és mindent elkövettek, hogy megmeneküljenek. Isteneikhez könyörögtek, de a helyzet csak rosszabbodott. Sorsot vetettek, hogy megtudják, mi miatt van rajtuk e veszedelem. És a sors Jónásra esett. Megkérdezték tőle: Ki vagy? Honnan jössz? Miért történik ez velünk?

Ezt válaszolta:

- „Héber vagyok én, és az Urat, az egek Istenét félem én, aki a tengert és a szárazföldet teremtette.
És megfélemlének az emberek..., mert megtudták, hogy az Úr színe elől fut, mivelhogy elbeszélte nékik.
- Mit cselekedjünk veled, hogy a tenger megcsendesedjék ellenünk?
Mert a tenger háborgása növekedett. Ő pedig mondta nékik:
- Fogjatok meg és vessetek a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; ...mert tudom, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok” (Jón. 1:9-12).

A pogány hajósok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ezt elkerüljék, de a baj nőttön-nőtt. Végül „megragadták Jónást és bevetették a tengerbe, és megszűnt a tenger háborgása. Azok az emberek pedig nagy félelemmel félték az Urat, és áldozattal áldoztak az Úrnak, és fogadásokat fogadtak” (Jón. 1:15-16). A tenger elcsendesedésével a tengerészek bizonyságot nyertek, hogy Jónásé az igaz, élő Isten, a tenger és szárazföld Ura, és ezentúl tisztelték, félték Őt!

„Az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást. És lőn Jónás a hal gyomrában három nap és három éjjel” (Jón. 2:1). A Gondviselő azonban csodálatos módon életben tartotta őt. Azt élte át, ami azokra várt, akik megtérés híján elvesznének Ninivében. Rádöbbent: ahogy a niniveieknek, úgy neki is megtérésre van szüksége! „És könyörgött Jónás az Úrnak, az ő Istenének, a halnak gyomrából, és mondta:

Jónás őszinte bánatában az Úrhoz fohászkodik, Ő pedig kiszabadítja – az üvegablak ábrázolásán mintegy kiemeli – a hal szájából. „És szólt az Úr a halnak, és kivetette Jónást a szárazra” (Jón. 2:11).

II. Jeroboám (i.e. 793-753) izráeli király korában működött Jónás próféta. A Mindenható azzal a különleges megbízatással küldte az ellenséges asszír fővárosba, hogy ítéletet hirdessen, és megtérésre hívja az embereket.

Az ellenségért munkálkodni?! – szíve mélyéből tiltakozott e terhes szolgálat ellen. Az asszírok „vérszopó városa” (Náh. 3:1) híres volt az ott lakók kegyetlenségéről és erőszakosságáról. Isten Jónást is tanítani kívánta e megbízatással. Súlyos jellemhibájából: az előítéletből fakadó elfogultságból és a mások iránti részvétlenségből akarta kigyógyítani őt.

Jónás azonban a feladat elől ellentétes irányba, a távoli Tarziszba akart menekülni.

„Az Úr pedig nagy szelet bocsátott a tengerre, és nagy vihar lőn, hogy a hajó már-már töredezett” (Jón. 1:4). A hajósok igen megrémültek, és mindent elkövettek, hogy megmeneküljenek. Isteneikhez könyörögtek, de a helyzet csak rosszabbodott. Sorsot vetettek, hogy megtudják, mi miatt van rajtuk e veszedelem. És a sors Jónásra esett. Megkérdezték tőle: Ki vagy? Honnan jössz? Miért történik ez velünk? Ezt válaszolta:

- „Héber vagyok én, és az Urat, az egek Istenét félem én, aki a tengert és a szárazföldet teremtette.
És megfélemlének az emberek..., mert megtudták, hogy az Úr színe elől fut, mivelhogy elbeszélte nékik.
- Mit cselekedjünk veled, hogy a tenger megcsendesedjék ellenünk?

Mert a tenger háborgása növekedett. Ő pedig mondta nékik:
- Fogjatok meg és vessetek a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; ...mert tudom, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok” (Jón. 1:9-12).

A pogány hajósok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ezt elkerüljék, de a baj nőttön-nőtt. Végül „megragadták Jónást és bevetették a tengerbe, és megszűnt a tenger háborgása. Azok az emberek pedig nagy félelemmel félték az Urat, és áldozattal áldoztak az Úrnak, és fogadásokat fogadtak” (Jón. 1:15-16). A tenger elcsendesedésével a tengerészek bizonyságot nyertek, hogy Jónásé az igaz, élő Isten, a tenger és szárazföld Ura, és ezentúl tisztelték, félték Őt!

„Az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást. És lőn Jónás a hal gyomrában három nap és három éjjel” (Jón. 2:1). A Gondviselő azonban csodálatos módon életben tartotta őt. Azt élte át, ami azokra várt, akik megtérés híján elvesznének Ninivében. Rádöbbent: ahogy a niniveieknek, úgy neki is megtérésre van szüksége! „És könyörgött Jónás az Úrnak, az ő Istenének, a halnak gyomrából, és mondta:

Jónás őszinte bánatában az Úrhoz fohászkodik, Ő pedig kiszabadítja – az üvegablak ábrázolásán mintegy kiemeli – a hal szájából. „És szólt az Úr a halnak, és kivetette Jónást a szárazra” (Jón. 2:11).