Van egy ménes a valahol a Dunakanyarban. Nem a pontos helyszín a fontos, hanem a gyönyörű, szeretni való lovak, amelyekre halálos fenyegetéssel vár a vágóhídi tagló. Most még létezik az otthon, melyet egy orvosdoktor álma hívott életre három évtizede. Most még rackanyáj gomolyog, magyar szürke fekszik lustán, ékességes, nehéz fejét szelíden ingatva. Mangalica röffen az alkonyodó Napra, őshonos őrzők terelik, védik az őshonos fajtákat. Most még egyben a huculménes.

Ezekben az órákban dől el: vajon az időjárás, az áradás, a bürokrácia, a rosszakarók és a Turáni Átok képzelt (épp ezért nagyon valóságos) hatalmával szemben fel tudunk-e mutatni annyi erőt, összefogást, segíteni akarást, tiszta szándékot, ami elég a ménesnek télire.

Fogadtam a bennem lakozó elkeseredéssel, reményvesztettséggel, kilátástalansággal, hogy elegen leszünk ahhoz, hogy nyerjünk a gazdának és táltosainak nyolc hónapot. Hogy megnyerjük számukra az időt is, az életet is.

Tudom, hogy sokkal több kóborló kutya van, mint kószáló paripa. És hogy a lovak agóniája nem látványos, a vágóhídra küldött tisztavérű ménes gondolata keveseket sokkol.

Miért pont a ménes fáj?

A lovak a mítoszok csodalényeinek utolsó (egyenes ági) leszármazottai. Bár szárnyukat és homlokuk közepén növő szarvukat a világ folyásához idomulva el kellett rejteniük, mágikus képességeiket, gyógyító tehetségüket nem vesztették el. Azon túl, hogy társaink (voltak) a napi munkában, ennél sokkal nagyobb szolgálatot végeznek: közelebb hoznak lényünk rejtett valóságához. Önmagunkról tanítanak.
Azt meg felesleges részleteznem, mindezeken túl mit jelentenek a lovak a magyar hagyományban, milyen különös kapcsolat fűzi a magyar embert a lóhoz.

Miért pont most?

Egy gondolat és sok év kemény munkája nyomán ménes alakul. A csikók éveken át jól értékesíthetők, a kancakihelyezés is olajozottan működik. Aztán változik a szél, a kancákat szinte egyszerre, egyik napról a másikra vissza kell venni. Jön egy-két rossz év, amikor nem kellenek már a féltő gonddal tenyésztett csikók. Jön egy kedvezőtlen kormánydöntés, egy adminisztratív hiba következtében nem érkezik a területalapú támogatás. Érkezik viszont egy áradás (ami nem életet adott, hanem megfojtotta a legelőt), marad a magyar lófajták iránti teljes közöny (mert inkább a telivér import a menő, és a milliókért megvásárolt idegbajos, túltenyésztett porcelán lovak). Végül az utolsó mentsvárként beadott és indokolás nélkül elutasított pályázat sem tud segíteni. Elkerülhetetlennek tűnik a keserű ébredés, amikor a gazda kénytelen szembenézni az érdektelenség valóságával. Vágóhídra kényszerül adni lovai nagy részét, hogy a megmaradók áttelelhessenek.

Pedig az elején úgy szólt az álom, hogy a lovak Magyarországon maradnak. Azért dolgozott, azért kelt fel naponta megújuló hittel és tenni akarással, hogy megőrizze a hagyományos értékeket. Velünk, városlakókkal is gondolt, akik jobbára fejben vagyunk magyarok (vagy ott sem), akik bajosan különböztetjük meg a jószág sörényét a farkától. Hogy ha mi későn ébredünk is, ő még képes legyen megmutatni a gyermekeinknek, milyen egy magyar ló. Hogy ne történhessen meg a hucullal, rackával, mangalicával, ami megtörtént a székely lóval: hogy a közöny és az érdektelenség kipusztította, eltüntette úgy, hogy csak fajtaleírása maradt, jó emlékezete a székely ember száján, és néhány szürke fénykép.

Most van az utolsó pillanat. Most egyben még a ménes. Még dönthetünk úgy, hogy jóvátesszük, ami elromlott. Vagy dönthetünk úgy is, hogy nem teszünk semmit, hadd menjenek a csikók a vágóhídra, elvégre finom a lókolbász is.
Eddig a hír. Ezért van, hogy ugyan nem az én ügyem, röstellek is más dolgába avatkozni, mégsem állhatok tétlenül, mégis muszáj tennem a mészárlás ellen azokkal az eszközökkel, amelyek a rendelkezésemre állnak.

És mert semmit nem tettem, ha csupán világgá sírom a problémát, elmondom azt is, szerintem mit tehetnénk mi, városiak, kiskertesek… mindazok, akik ezt a felvonást nem képesek elintézni egy vállrándítással. Akiknek nem mindegy egy egész ménes és egy lovasgazda sorsa.

Nos. Tudom, hogy egy átlagos családnál havonta öt-hatezer forint simán lecsurog a lefolyón, kiesik az ablakon. A másik oldalon pedig az áll, hogy ennyi pénzből egy felnőtt hucul öt napig eszik.

Dunakanyar Takarékszövetkezet
Dr. Magyar Gábor
64700021-40308412
(ide utalhatók az összegyűlt forintok)

Külföldről:
IBAN: HU47 6470 0021 4030 8412 0000 0000
SWIFT: MAVOHUHB
(Közlemény: DUNAHUHH)

Nincs követelmény. Nincs elvárt minimum, nincs kötelező penzum. Egyedül remény van. A fogadás tárgya pedig az: vajon van-e elég ember, akinek nem mindegy; meg tudunk-e váltani a ménesnek egy telet. Mert a tél után új tavasz jön, újra sarjad a legelő, jöhetnek új törvények, új pályázatok, újra kezdődik az élet. De a játékban maradáshoz a telet valahogy túl kell élni.

magyarhuculmenes.hu

EGY HOZZÁSZÓLÁS:

"Tenyeremen viszlek át a télen" FB közösség írta (2013.08.29. 11:58:05)
Kedves Csaba,

Köszönjük az észrevételeit.
Pillanatnyilat úgy áll a dolog, hogy a Minisztérium nem vállal felelősséget, mert ez a ménes nem állami ménes, a Minisztériumnak ez talán nem is lenne dolga. Amit tehetett volna a politika - hogy támogatja a magyar fajták vásárlását, tartását meghatározott keretek között - nem tette meg.
Most úgy tűnik, minden lehetőség bezárult egy időre. Azon vagyunk, hogy új kapukat nyissunk saját erőből, találékonyságból.

Létrehoztunk egy Facebook oldalt (amíg a ménes honlapját nem sikerül frissíteni) "Tenyeremen viszlek át a télen" cím alatt. Itt tudunk kommunikálni mindazokkal, akik rárezdültek erre a hírre, itt lehet nyomon követni, mit találtunk ki, mibe fogunk, és hisszük, hogy egyszer ide fogjuk kiírni a megváltó mondatot: "Összegyűlt. Köszönjük." De addig még sok a munka :)

jótékonyság  2013.08.28. | 15:51 Mentsük meg a Dunakanyar huculménesét!