Julianus barát

Ki volt Julianus?

„Fájdalommal állapítjuk meg, hogy Juliánusz személye, eredete, s kiléte olyan homályban áll előttünk, mintha csak nevét sem ismernők.” – írja Bendefy László, aki a 700 éves évforduló alkalmából 1936-ban jelentette meg Az ismeretlen Juliánusz címen a „legelső magyar ázsiakutató” életművének kritikai méltatását.

Az már bebizonyosodott a majd három évtizedig tartó „szakmai háború” ellenére, hogy Julianus barát élő és nem kitalált személy volt.

Mi az, amit biztosan tudunk róla?

Domonkos-rendi szerzetes volt, s ebből az következik, hogy 1235-ben, első útjára indulásakor már betöltötte huszadik életévét, mivel a domonkosoknál húsz év alatt senkit sem szenteltek szerzetessé. Arra nincs forrás, hogy magyar volt, de az út célját – melyről mindjárt részletesen szót ejtünk – tekintetbe véve magyarul mindenképpen tudnia kellett. Bendefy szerint biztos, hogy magyar volt, s nagy valószínűséggel Bolognában tanult, s a leendő utazás fáradalmait figyelembe véve legfeljebb 30–35 éves lehetett indulásakor.

Domonkosok, kunok, Ottó barát utazása

Magyarországon Kelet megismertetői a keleti térítést elindító domonkosok voltak, kiknek szabályzatát III. Honorius pápa 1216-ban hagyta jóvá.

A Bolognában kánonjogot tanuló magyar Paulus Ungarus (Magyarországi Pál), belépvén a domonkos rendbe, 1221-ben Szent Domonkos utasítására Magyarországon kezdte el a rend szervezését.

A gyors sikerek után Paulus fráter szerzeteseket küldött a Szörénységbe, majd a Kárpátok bércein túl, a kunok földjére, ám azok először visszaűzték őket.

A második kísérlet – amikor is eljutottak egészen a Dnyeperig – már sikeresnek volt mondható. Ebben nagy szerepet játszott az 1222–23. évi mongol támadás, melynek folytán a kunok nagy része a Dnyepertől nyugatra menekült. Bejbarsz (Barc) kun fejedelem is megkeresztelkedett, és elismerte a magyar király főségét. 1228-ban a kun területek tehát névleg már Béla – a későbbi IV. Béla, 1235–1270 – herceg (és ifjabb király) kormányzása alá tartoztak.

1229-ben Róbert esztergomi érsek felállította a kun püspökséget a dél-moldvai Milkó központtal. Az erősen vallásos Béla tovább szeretett volna terjeszkedni mind térítési, mind politikai céllal egészen a Volgáig, s így merült fel az őshazában maradt magyarok felderítésének – és az ügy számára való megnyerésének – kérdése.

Az ősi krónikákból csak hozzávetőlegesen lehetett megállapítani az őshaza helyét, mely valahol a Meótisz (az Azovi-tenger) környékén terülhetett el.

Mindenesetre Béla megbízásából Ottó barát három társával elindult, hogy felkutassa a magyar őshazát. Három év elteltével egyedül Ottó – aki kereskedőruhát öltve álcázta magát – érkezett vissza már nagybetegen, s az Úristen „nyolcadnapra a fáradt testből magához vette a hős barát lelkét.” Azt, hogy Ottó atya és társai tulajdonképpen hol jártak, nem tudjuk. Ottó írásbeli feljegyzéseket nem hagyott hátra, s tollba sem mondta útja részleteit. Bendefy szerint a Dnyeper-Donyec vidékéig juthattak el.

Magának az utazásnak az időpontját sem lehet a források hiányában pontosan meghatározni, legnagyobb valószínűséggel 1231–1234 között kerülhetett sor rá. Ottó útja mégis fontos, hiszen ő hozott hírt elsőnek a keleti magyarokról, mivel találkozott néhánnyal, akik felvilágosították, merre laknak azok a törzsek, amelyekhez ők is tartoznak. Így Ottó közvetlen előkészítője lett Julianus barát útjának.

Julianus első útja

Julianus barát első útjáról (1235–1236) Richardus tudósít (Nagymagyarország tényleges létezéséről), aki Bendefy szerint Julianus felettese s „irodalmilag képzett magyarországi dominikánus volt, s nagy valószínűséggel IV. Béla királyunk egyik udvari jegyzője” (Magna Hungaria és a Liber Censuum, 187.).

A második útról (1237–1238) maga Julianus írt egy jelentést a pápának Levél a tatárok életéről címmel. Annak ellenére, hogy a kézirat egészen 1695-ig lappangott a vatikáni levéltárban (Cseles Márton magyar jezsuita bukkant rá), már az 1240-es évektől ismert volt, amit bizonyítanak a későbbi utazók írásai és a korabeli térképeken Julianus által meghatározott Magna Hungaria.

Julianus és három rendtársa – akik közül csak egynek, Gerhardusnak (Gellértnek) a nevét ismerjük – utazásának kiinduló helye valószínűleg a legősibb és a legjobban felszerelt fehérvári rendház lehetett, ami mellett legfeljebb Pest és Esztergom zárdái jöhetnének számba. Bendefy Fehérvárat javasolja kiindulópontnak, mert az ősi koronázó fővároson mindenképpen át kellett haladniuk, még ha a másik két városból indultak is volna el, hiszen Székesfehérvártól Konstantinápolyig nagyon is ismert és használt, nemzetközi útvonal állt a szerzetesek rendelkezésére.

1235. május elején indultak útnak, s kb. egy hónap elteltével érkeztek meg Konstantinápolyba. Ott hajóra szálltak, és a Fekete-tengeren át a Krím-félsziget keleti csücskével szemben fekvő Matrikáig (a mai Tamany) vitorláztak. Innentől kezdve már csak némi bizonytalansággal lehet rekonstruálni Julianus és három társa útvonalát. Kelet felé indultak, s Torgikánban, az alánok városában vesztegeltek fél évig.

Egy idő után helyzetük olyan rosszra fordult, hogy Julianus és Gerhardus két társa feladta, s visszaindult Magyarországra. Alániából észak felé vették útjukat, s 37 napot gyalogoltak sivatagos területeken keresztül, mígnem megérkeztek egy Bunda nevezetű városba. Ezen a vidéken már iszlám hitűek éltek. A teljesen legyengült Gellért a következő városba érvén adta át lelkét a Teremtőnek.

Julianus egyedül folytatta útját. Kénytelen volt egy muszlim pap szolgálatába állni, s annak kísérőjeként jutott el Nagy-Bolgárországba (kb. a Volga-Káma-Bjelája-Ural folyók által határolt terület).

Itt találkozott aztán Julianus egy magyar nyelvet beszélő asszonnyal, amiről Richardus így tudósít: „Annak az országnak egyik városában, amely – mint mondják – ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar aszszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez (az asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie s azt állította, hogy két napi járóföldre kétségtelenül megtalálja azokat a magyarokat, akiket keres.” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 59.)

Julianus a magyar asszony útmutatását követve meg is találta az ottani magyarok, azaz a krónikák Magna Hungariájának földjét, annak is a déli részét.

Julianus gyors hazautazásának okai

Julianus három-négy hetet töltött Magna Hungáriában, s lóháton igen nagy terület bejárására nyílhatott alkalma.

A fent említetteket megtudva (keretes írás) – bár az ottani magyarok váltig kérlelték, hogy maradjon még köztük – úgy határozott, hogy hazaindul.

Döntésének két fő okát Richardus a következőképpen magyarázta el: „egyrészt azért, mert ha azok a pogány országok s a rutének földje, amelyek a keresztény- és ezen magyarok közé esnek, meghallanák, hogy emezeket is a katolikus hitre térítik, nem vennék (ezt) szívesen és a jövőben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeeső országot meghódítanák.

Másrészt (meg) azért, mert meggondolta, ha ő rövid időn belül meg találna halni, vagy elbetegesednék, munkája füstbe menne, minthogy sem egyedül nem boldogulhatna közöttük, sem a magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van ez a nemzet” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 60.).

Hazafelé

Hazafelé jövet Julianus nem az idefelé vezető hosszas és veszedelmes utat ismételte meg, hanem az ottani magyarok kitanították őt egy másik útra, amelyen hamarabb juthat haza.

Bendefy szerint Julianus 1236. június 21-én, három nappal Keresztelő Szent János ünnepe előtt indult el, s az útbaigazítást megfogadva a kijevi kereskedők megszokott útvonalát használta, majd Rutén- és Lengyelföldön átkelve lépte át Magyarország határát az Úr születése utáni második napon (december 27-én). A székesfehérvári kolostorba Bendefy számításai szerint 1237. január 10-én érkezett meg.

Julianus második útja

Julianus még Rómában tartózkodott, hogy IX. Gergely pápának (1227–1241) első útja eredményéről jelentést – mely fontossága okán ekkor került bele a Liber Censuumba, az Apostoli Kamara hivatalos adókönyvébe – tegyen, amikor négy domonkos szerzetes az ő útleírása nyomán elindult Magna Hungáriába, hogy „magyar véreik között hirdessék az Úr igéit”. Julianus hazatérvén szintén útnak indult egy kis csoporttal.

E második, nagymagyarországi küldetésének időpontját pontosan meg lehet állapítani. Bolgara városát a mongolok 1237 őszén pusztították el, Szuzdal viszont Julianus ottjártakor még állott s csak 1238 tavaszán esett a mongolok dühének áldozatul. Tehát Julianus második útja alkalmából 1237–1238 telén tartózkodott Oroszországban.

Julianust Vlagyimir városában várta a szomorú hír, hogy a tatárok a környező keleti országokat, köztük Nagymagyarországot, Nagybolgárországot, a mordvinok földjét is elfoglalták és teljességgel feldúlták. Miután Julianus megtudta, hogy a tatárok Magyarország ellen is készülődnek, minél több információt igyekezett megszerezni a tatárokról, s jelentése a Levél a tatárok életéről címet viselte.

Összegzés

Julianus útjainak jelentőségét három pontban lehet öszszefoglalni:

1. Ő volt gyakorlatilag az első, aki érdemi információkat hozott a Magna Hungariában élő magyarokról, s így neki „végtelenül sokat köszönhet a magyar őstörténetkutatás”.

2. Julianus volt az első, aki hírt hozott a tatárok Európa elleni közelgő támadásáról.

3. A Domonkos-rendi barát volt szintén az első európai utazó, aki hiteles híreket hozott Ázsiából, s leírásai földrajzi szempontból is jelentősek, melyekkel jelentős ösztönzést adott a következő nemzedékek felfedezőinek (Piano da Carpino, Willelmus de Rubruk, Marco Polo).

ÍRTA :Szendrei László