Azért jöttem, hogy eladjam az utolsó szavait. Meglehetősen fontos volna, mert az adott pillanatban ön nem fogja megtalálni a helyes szavakat.

Volt egyszer egy ember, aki mondókákat meg szavakat árult, és elég jól megélt belőle, bár sokan voltak, akik alkudoztak vele, és árengedményt kértek. Ő majdnem mindig engedett, s így nagyszámú vásári mondókát tudott eladni az árusoknak, meg egynéhány sóhajt tehetős hölgyeknek, de elkeltek szépen a szavak is: jelszavaknak, hirdetésnek, levélfejnek, alkalmi hazugságnak vásárolták őket.

Mikor emberünk érezte, hogy közeleg a halál órája, kihallgatást kért a hazája zsarnokától, aki olyan volt, mint akármelyik zsarnokkollégája; mikor fogadta az embert, körülbástyázta magát tábornokokkal, titkárokkal meg kávéscsészékkel.

– Azért jöttem, hogy eladjam az utolsó szavait – mondta a férfi. – Meglehetősen fontos volna, mert az adott pillanatban ön nem fogja megtalálni a helyes szavakat, pedig nagyon is szüksége lenne rájuk, hogy abban a súlyos helyzetben végleg beírja magát a történelembe.

– Fordítsa le, mit beszél – parancsolta a zsarnokocska a tolmácsnak.

– Argentinul beszél, excellenciás uram.

– Argentinul? Akkor mért nem értem?

– Ön nagyon is jól megértett – mondta a férfi. – Ismétlem: az utolsó szavait jöttem eladni.

Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, a zsarnokocska fölállt, és remegését visszafogva megparancsolta, hogy tartóztassák le a férfit, és vigyék abba a különleges tömlöcbe, amely ugyebár mindig megtalálható ezekben a kormánykörökben.

– Kár – mondta a férfi, amikor megragadták. – Ön ugyanis, ha üt az utolsó órája, valóban szeretné majd mondani az utolsó szavait, és szüksége is lenne rá, ha végleg be akarja írni magát a történelembe. Én csak azt akartam eladni önnek, amit majd akkor el szeretne mondani, nincsen ebben semmi csalás. De ha ön nem fogadja el az ajánlatom, és nem tanulja be előre ezeket a szavakat, hiába akarnak majd az ajkára törni, ha eljön az a pillanat, ön természetesen nem fogja tudni kimondani őket.

– De miért ne tudnám kimondani, ha egyszer ki akarom mondani őket? – kérdezte a zsarnokocska, egy újabb csésze kávé mögül.

– A félelem miatt – mondta szomorúan a férfi. – Mert hálóingben lesz, s a nyakában kötél, és reszket majd a hidegtől meg a félelemtől, és úgy fog vacogni, hogy egy szót se tud kinyögni a száján. A hóhér meg a segédei, akik közt a jelenlevő urakból is lesznek ott egypáran, várnak majd néhány percet illemből, de amikor végre szólásra nyílik az ajka, és csak nyöszörgéstől és csuklástól eltorzult könyörgés jön ki belőle, mert könyörögni minden nehézség nélkül tud majd, akkor ezek elveszítik a türelmüket, és fölakasztják.

Nagyon felháborodtak ezen a titkárok és a tábornokok, de főleg a tábornokok; körülvették a zsarnokocskát és kérlelték, hogy tüstént lövesse agyon a férfit. De a holtsápadttá vált zsarnokocska durván kidobta őket, és bezárkózott a férfival, hogy megvásárolja tőle a utolsó szavait.

Ezalatt a tábornokok és a titkárok, akiket porig alázott ez a bánásmód, sietve felkelést szerveztek, és másnap reggel rajtaütöttek a zsarnokon, mikor a kedvenc lugasában éppen szőlőt evett. S nehogy kimondhassa az utolsó szavait, ott helyben agyonlőtték. Aztán nekiálltak megkeresni a férfit, aki közben eltűnt az elnöki palotából, és nem sokkal később meg is találták a piacon; éppen kikiáltószöveget adott el a mutatványosoknak. Betuszkolták egy rabszállítóba, és az erdőbe vitték, ahol megkínozták, hogy kiszedjék belőle, mik lettek volna a zsarnokocska utolsó szavai. De mivel sehogy sem tudták kicsikarni tőle a vallomást, hát agyonrugdalták.

Az árusok, akik mondókákat vásárolták tőle, továbbra is kiabálták a szavait az utcán, és az egyik ilyen mondóka lett a jelszava annak az ellenforradalomnak, amely véget vetett a tábornokok és a titkárok uralmának. Néhányan közülük, mielőtt meghaltak, ködösen arra gondoltak, hogy ez tulajdonképpen egy buta félreértés-sorozat, mert mondókákat és szavakat, bármilyen lehetetlennek is tűnik, szigorúan véve csak eladni lehet, de venni nem.

Aztán mind elporladtak lassan: a zsarnok, a férfi, a tábornokok, a titkárok, de azok a mondókák néha-néha még fölhangoztak az utcasarkokon.

Forrás: Julio Cortázar, Az összefüggő parkok, Kriterion, Bukarest, 1983.