Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta.
Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.
Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.
– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta az édesanyja.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.
Szaladt a kisfiú a pékhez.
– Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.
Futott a kisfiú is a molnárhoz.
– Kérek szépen kenyeret.
– Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.
Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.
Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.
– Add csak ide a sapkádat!
A kisfiú odaadta.
A földmíves megtöltötte búzával.
– Na, szaladj vele a molnárhoz!
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.
Kommentáld!