A romos ház udvara lassan szűknek bizonyult a látogatók fogadására. Különösen mióta az építők is megjelentek.

Előbb csak szemrevételezték a helyszínt, de várható volt, hogy nemsokára a földgyaluk s a markoló-, kotrógépek is fölvonulnak.

– A romos ház napjai, sajnos, meg vannak számlálva – sóhajtotta el magát a kisfiú.

– Sajnos – hagyta rá a bátyja –, de azért ne lógasd az orrodat. Majd csak lesz valahogy.

– Valahogy, valahogy. De mi lesz a kutyákkal?

– Mindegyiknek akad gazdája, kettő-három is. – Akadni akad, de az már nem család. És mi lesz a csapattal? Pedig már milyen szépen kezdtek belejönni a játékba – nézett föl kis kesernyés mosollyal a kisfiú.

– Az igazi futballisták sem laknak mind egy helyen. Csak amikor edzőtáborban vannak.

Táborozni fogunk mi is.

– Táborozni? Hol?

– A Hójában. Ott csapat, család, mindannyian együtt lehetünk.

Erre még a nap is mosolyogva bújt el a felhőkből, s mintha azt mondta volna:

– Hát akkor majd én is minden vasárnap ott leszek.

Ott is volt. Minden áldott vasárnap ott ragyogott, amennyire csak vénülő sugaraitól tellett. És ott volt az osztály is mindig, teljes létszámmal. Még a gyöngélkedők is vasárnapra mindig fölgyógyultak. A szülők is, aki csak tehette, csatlakozott a vidám társasághoz. És a szomszéd bácsi még kocsit is ügyeskedett elő minden alkalomra, amivel a nénikét is kivihessék. A kutya-focicsapat meg szemmel láthatólag fejlődött. Úgy kergették, vették el egymástól a labdát, hogy a nézőseregnek még a könnye is kicsordult a sok nevetéstől. Egész hétre való örömet gyűjtöttek mindannyian.

Ki gondolta volna, hogy a vidámság meleg könnyei bánatossá jegesednek. Pedig az történt. Tisza és Vigyázó csak fölváltva vett részt a játékban. Egyikük mindig őrködött. Körbe-körbe futotta, szimatolta a tábort, majd leült egy halomra, és fülelt. És nem hiába, mert az egyik hosszabbra sikerült labda begurult a bokrok közé. A legkisebb kutyakölyök, akit Vízhordónak becéztek, utána iramodott. De ugrott Vigyázó is, a soros ügyeletes.

Vízhordó viccantott vagy kettőt, aztán labdaként gurult ki a bokorból. Vigyázó gurította ki.

Megállt a játék.

– Róka, egy róka! – kiáltották többen is.

S valóban egy róka inalt átal a tisztáson, s nyomában öles ugrásokkal s nagyokat csahintva     Vigyázó.

– Fogd meg, fogd meg! – kiáltotta a tábor. A nagy izgalomban még Vízhordóról is megfeledkeztek. Csak az édesanyjának volt gondja rá. Nyakánál fogva szépen a megriadt és vakkogó kölykök közé tette. Az ijedtségen kívül nagyobb baja nem esett, csak a fél füle vérzett egy kicsit, de ez sem a róka fogától, a bokor tövise téphette meg.

– Katonadolog – mondta a nagyfiú.

Vigyázó csaholása egyre messzibbről hallatszott.

– Bárcsak ne érné be! – mondta rosszat sejtve a szomszéd bácsi. – Éhes volt a nyavalyás, ha  nincs csirke, jó lesz egy kutyakölyök is. Ezért ólálkodott itt a girhese. De Vigyázó most úgy ráijeszt, hogy tavaszig se áll el a reszketése.

Nagyot nevetett a tábor. De ekkor hatalmas durranás suhogtatta meg a gyér lombú erdőt. És  utána még egy.

– Hű, a nemjóját! – nézett a lövések irányába a szomszéd bácsi. A Vigyázó csaholását is mintha elvágták volna.

A nagyfiú s a szomszéd bácsi meg néhány szülő iramodott máris az erdő felé. Nem sokáig kellett futniuk. Két vadász jött szembe velük, egyik a rókát, másik meg Vigyázót húzta maga után.

– Kié volt ez a kutya?

– A miénk – mondták szomorúan.

– Ki volt a gazdája?

– Mi mindannyian.

– Egy kutya, ennyiüké?

– Ennyiünké.

– Akkor meg fogjuk büntetni önöket.

– Megvagyunk.

– Miért engedték szabadjára? Törvénybe ütközik.

– Hagyd most a törvényt! – intette le társát a rókát vonszoló.

– Önvédelemből, a kölyke védelmében űzte a rókát – mondta a nagyfiú, könnyeivel küszködve. És kivette az élettelen Vigyázót a szigorú vadász kezéből.

Köröttük volt már az egész tábor.

Sírt mindenki, mint a záporeső.

A vadászok is elszégyellték magukat, amikor megtudták, hogy mi történt. Szabadkoztak, sajnálkoztak, hogy ők törvényesen jártak el, nem tudhatták. De senki se figyelt rájuk. Vigyázót siratták valamennyien. A vadászok végül válluk közé húzott fejjel eloldalogtak a rókájukkal.

A szomszéd bácsi pedig a közeli háztól ásót, lapátot kért.Mély sírt ástak Vigyázónak, a halmon, ahol utoljára őrködött. Kibélelték mohával, avarral.  Arra fektették. Szemfedőül őszi kikericset szórtak rá. Azzal takarták, borították be a sírhantot is. Még ott a sírnál megtörtént az ünnepélyes örökbefogadás. Tisza természetesen a szomszéd bácsinál maradt. (Az utca se tudná nélkülözni kedves és hűséges hangját.)

A nap azóta egyetlen vasárnap sem mutatkozott. Mintha ő is gyászolna. Csak most, az új esztendő első napjaiban bújt elő. És csodák csodája, amikor az osztály s a családoknál örökbefogadott kutyacsalád tagjai kint jártak a sírnál, hóvirág nyílott rajta. Egyetlen szál gyönge hóvirág.

– Bizonyára a nap, a jóságos szelíd nap ültette ide – mondta a kisfiú.

És mindannyian megilletődve tekintettek a már-már nyugvófélben lévő téli nap felé.