Nőtt, terebélyesedett a kutyacsalád baráti köre. A romos ház udvara lassan szűknek bizonyult a látogatók fogadására.

 

Különösen mióta az építők is megjelentek. Előbb csak szemrevételezték a helyszínt, de várható volt, hogy nemsokára

 

földgyaluk s a markoló-, kotrógépek is fölvonulnak.

 

 

 

- A romos ház napjai, sajnos, meg vannak számlálva - sóhajtotta el magát a kisfiú.

 

 

 

- Sajnos - hagyta rá a bátyja -, de azért ne lógasd az orrodat. Majd csak lesz valahogy.

 

 

 

- Valahogy, valahogy. De mi lesz a kutyákkal?

 

 

 

- Mindegyiknek akad gazdája, kettő-három is.

 

 

 

- Akadni akad, de az már nem család. És mi lesz a csapattal? Pedig már milyen szépen kezdtek belejönni a játékba - nézett

 

föl kesernyés mosollyal a kisfiú.

 

 

 

- Az igazi futballisták sem laknak mind egy helyen. Csak amikor edzőtáborban vannak. Táborozni fogunk mi is.

 

 

 

- Táborozni? Hol?

 

 

 

- A Hójában. Ott csapat, család, mindannyian együtt lehetünk.

 

 

 

Erre még a nap is mosolyogva bújt elő a felhőkből, s mintha azt mondta volna:

 

 

 

- Hát akkor majd én is minden vasárnap ott leszek.

 

 

 

Ott is volt. Minden áldott vasárnap ott ragyogott, amennyire csak vénülő sugaraitól tellett. És ott volt az osztály is

 

mindig, teljes létszámmal. Még a gyöngélkedők is vasárnapra mindig fölgyógyultak. A szülők is, aki csak tehette,

 

csatlakozott a vidám társasághoz. És a szomszéd bácsi még kocsit is ügyeskedett elő minden alkalomra, amivel a nénikét

 

kivihessék. A kutya-focicsapat meg szemmel láthatólag fejlődött. Úgy kergették, vették el egymástól a labdát, hogy a

 

nézőseregnek még a könnye is kicsordult a sok nevetéstől.

 

 

 

Egész hétre való örömet gyűjtöttek mindannyian.

 

 

 

Ki gondolta volna, hogy a vidámság meleg könnyei bánatossá jegesednek. Pedig ez történt.

 

 

 

Tisza és Vigyázó csak fölváltva vett részt a játékban. Egyikük mindig őrködött. Körbe-körbe futotta, szimatolta a tábort,

 

majd leült egy halomra, és fülelt. És nem hiába, mert az egyik hosszabbra sikerült labda begurult a bokrok közé. A

 

legkisebbik kutyakölyök, akit Vízhordónak becéztek, utána iramodott. De ugrott Vigyázó is, a soros ügyeletes.

 

 

 

Vízhordó viccantott vagy kettőt, aztán labdaként gurult ki a bokorból. Vigyázó gurította ki.

 

 

 

Megállt a játék.

 

 

 

- Róka, egy róka! - kiáltották többen.

 

 

 

S valóban egy róka inalt át a tisztáson, s nyomában öles ugrásokkal s nagyokat csahintva Vigyázó.

 

 

 

- Fogd meg, fogd meg! - kiáltotta a tábor. A nagy izgalomban még Vízhordóról is megfeledkeztek. Csak az édesanyjának volt

 

gondja rá. Nyakánál fogva szépen a megriadt és vakkogó kölykök közé tette. Az ijedtségen kívül nagyobb baja nem esett, csak

 

a fél füle vérzett egy kicsit, de ez sem a róka fogától, a bokor tövise téphette meg.

 

 

 

- Katonadolog - mondta a nagyfiú.

 

 

 

Vigyázó csaholása egyre messzebbről hallatszott.

 

 

 

- Bárcsak ne érné be! - mondta rosszat sejtve a szomszéd bácsi. - Éhes volt a nyavalyás, ha nincs csirke, jó lesz egy

 

kutyakölyök is. Ezért ólálkodott itt a girhese. De Vigyázó most úgy ráijeszt, hogy tavaszig se áll el a reszketése.

 

 

 

Nagyot nevetett a tábor. De ekkor hatalmas durranás suhogtatta meg a gyér lombú erdőt. És utána még egy.

 

 

 

- Hű, a nemjóját! - nézett a lövések irányába a szomszéd bácsi. A Vigyázó csaholását mintha elvágták volna.

 

 

 

A nagyfiú s a szomszéd bácsi meg néhány szülő iramodott máris az erdő felé. Nem sokáig kellett futniuk. Két vadász jött

 

szembe velük, egyik a rókát, másik meg Vigyázót húzta maga után.

 

 

 

- Kié volt ez a kutya?

 

 

 

- A miénk - mondták szomorúan.

 

 

 

- Ki volt a gazdája?

 

 

 

- Mi mindannyian.

 

 

 

- Egy kutya, ennyiüké?

 

 

 

- Ennyiüké.

 

 

 

- Akkor meg fogjuk büntetni önöket.

 

 

 

- Megvagyunk.

 

 

 

- Miért engedték szabadjára? Törvénybe ütközik.

 

 

 

- Hagyd most a törvényt! - intette le társát a rókát vonszoló.

 

 

 

- Önvédelemből, a kölyke védelmében űzte a rókát - mondta a nagyfiú, könnyeivel küszködve. És kivette az élettelen

 

Vigyázót a szigorú vadász kezéből.

 

 

 

Köröttük volt már az egész tábor.

 

 

 

Sírt mindenki, mint a záporeső.

 

 

 

A vadászok is elszégyellték magukat, amikor megtudták, mi történt. Szabadkoztak, sajnálkoztak, hogy ők törvényesen jártak

 

el, nem tudhatták. De senki sem figyelt rájuk. Vigyázót siratták valamennyien. A vadászok végül válluk közé húzott fejjel

 

elandalogtak a rókájukkal.

 

 

 

A szomszéd bácsi pedig a közeli háztól ásót, lapátot kért.

 

 

 

Mély sírt ástak Vigyázónak, a halmon, ahol utoljára őrködött. Kibélelték mohával, avarral. Arra fektették. Szemfedőül őszi

 

kikericset szórtak rá. Azzal takarták, borították be a sírhantot is. Még ott a sírnál megtörtént az ünnepélyes

 

örökbefogadás. Tisza természetesen a szomszéd bácsinál maradt. (Az utca se tudná nélkülözni kedves és hűséges hangját.)

 

 

 

A nap azóta egyetlen vasárnap sem mutatkozott. Mintha ő is gyászolna. Csak most az új esztendő első napjaiban bújt elő. És

 

csodák csodája, mikor az osztály s a családoknál örökbefogadott kutyacsalád tagjai kint jártak a sírnál, hóvirág nyílott

 

rajta. Egyetlen szál gyönge hóvirág.

 

 

 

- Bizonyára a nap, a jóságos szelíd nap ültette ide - mondta a kisfiú.

 

 

 

És mindannyian megilletődve tekintettek a már-már nyugvófélben lévő téli nap felé.