Volt nekem egy kedves tornatanárom, Mikus tanár úr. Igen katonás ember: az első óráját az osztályteremben tartotta, és azzal kezdte, hogy felírta a táblára a parancs meghatározását a régi, első világháborús szabályzatból: „A parancs a csapat által feltétlen engedelmességgel, azonnal, az erők teljes megfeszítésével, minden viszonyok közt stb....”

Azután is szünet nélkül: menetelés, jobbra át, balra át, hátra arc, díszlépés, puskafogások. Egyszer meg úgy állított föl bennünket, ahogy az ő idejében sorakoztak, majd kiszaladt a tornaterem végébe, ily módon vezényelve: - Fiúk, varázsoljátok vissza az ifjúságomat! Kettős rendek, jobbra át!...

A szernél is feszesen, keményen kellett viselkednünk. Például az úgynevezett plintnél, annál a bőrrel bevont, összerakható szekrénynél, melyen át kell vetődni: - Fiúk, nem elég ugorni, az még semmi. Ugyanilyen fontos a magatartás a szernél, ez is osztályozva lesz. Tehát: megállsz ötméternyire, merev vigyázzban, szemed se rebben, akkor ballal keményen kilépsz, odafutsz, kihúzod magad, két tenyérrel jó erősen rácsapsz. De ne sajnáld, csattanjon az a bőr, nem a tiéd! Utána lehet ugrani...

Egy darabig nézte, aztán arrébb ment, a terem túlsó végébe, a többi fiúhoz, felénk csak fél szemével pillantgatva. Hamarosan rájöttünk: elég, ha feszesen dobbantunk, odalépünk a plinthez, egy nagyot rácsapunk, hadd szóljon, és utána, mint aki jól végezte dolgát, visszafordulunk. Mikus tanár úr elégedetten hallgatta a csattogtatást, bólogatott is messziről, hogy jól van, nagyon jól. Jött a következő, az is jókorát rácsapott, ment vissza...

Azóta is így áll a kérdés: csattogtatni vagy ugrani?

Még egy Ars Poetica

Kaptunk egy hétvégi beutalót Lillafüredre: az Est-lapok munkatársai és családtagjaik kedvezményesen, még ellenszámlára is igénybe vehették a szállodát. Válságos évek voltak s hozzá esős, őszi holtszezon: a hatalmas étteremben minden asztal pompásan megterítve, ezüsttel, porcelánnal, virággal, de rajtunk kívül nem ült senki, a szmokingos zongorista egyedül minket szórakoztatott az ábrándokkal és keringőkkel. Minden halk, fényűző és unalmas volt, a lucskos időben sétálni se lehetett, délután a pincérekkel pingpongoztam, este apám tanítgatott biliárdozni. De gyönge játékos volt maga is, nem nagy sikerrel gurigáztunk.

Másnap meglátogattuk a környék egyik nevezetességét, a kísérleti haltelepet. Apró medencékben, melyeket a Garadna patak tiszta, hideg vize táplált, úszkáltak a különféle halak, ivadékok; Vásárhelyi bácsi, a telep vezetője megmutogatta, melyik a sebespisztráng, szivárványpisztráng, galóca, pénzes pér. Apámat minden érdekelte, s a térdnadrágos biológus dolgozószobájába is betessékelt bennünket, a sok könyv, iratcsomó, fénykép, üvegedény és számtalan kitömött, meg kalitkába, akváriumba vagy terráriumba fogott eleven állat közé. Búcsúzóul egy különlenyomatú cikkével ajándékozott meg, mely, ha jól emlékszem, az édesvízi rákokkal foglalkozott. Apám egészen felvillanyozódott, s hazafelé ballagva, belelapozva a tanulmányba, lelkesen fejtegette, hogy ez az igazi élet, és hogy ez a Vásárhelyi milyen kitűnő biológus.

Koraérett, szemtelen kamasz voltam, vitára, ellentmondásra mindig kész.

- Honnan tudod megítélni? - kötekedtem. - Hisz nem értesz a biológiához.

- A biológiához nem, de a stílushoz igen - bökött vastag, tömpe ujjával a szövegre. - Ide nézz, milyen világosan ír, ennek igaza van. A szemfényvesztőt, svindlert, mellébeszélőt már a stílusán is rajta lehet érni. Aki biztosan tud valamit, többnyire világos és áttetsző.

Bevezetés az erkölcstanba

Diákkoromban Lellén nyaraltam; este kerékpáron hajtottam hazafelé a keskeny parti úton. Egy főhadnagy jött szembe, fehér extrában, részegen.

- Fene egye meg - mondta -, ez már a huszadik biciklista! - És lelökött.

Egy újítás

Eddig a következő változatokat ismertem: Átalakítás miatt zárva, Leltározás miatt zárva, Áruért mentem, Költözködés miatt zárva, Nyári szünet, Tatarozás miatt zárva, Rögtön jövök stb. Most egy vidéki újításról számolhatok be: szerintem a fővárosban, sőt országosan is alkalmazható.

Reggel óta úton vagyunk, a Duna gőzölög a hőségben, megolvadt az aszfalt, száraz por úszik a levegőben. Szomjasan, éhesen keressük a környék egyetlen vendéglőjét, a Duna-parti halászcsárdát, s háromszor is eltévedtünk, míg útbaigazítanak: fehérre meszelt, barátságos épület, a víznél, nyárfák és jegenyék közt, akár egy oázis. De az ajtón vaspánt, vaslakat és tábla: 12-4 közt zárva.

- Miért - kérdjük az ott őgyelgő személytől, ki a csárdához tartozónak látszik.

- Ebédszünet miatt.

Őszinteség

Kövezzenek meg: én csak azokat szeretem, akik szembe dicsérnek. Lehetőleg jó hosszan, részletezve, az se baj, ha ismétlésekbe bonyolódva. Viszont a hátam mögött, távollétemben akár szidhatnak is, nem érdekel. A kritikák közül is: a ledorongolókat összetépem, a dicsérőket megőrzöm, dossziéba rakom, rendezgetem, újra s újra elolvasgatom.

Ennek szigorúan filozófiai alapja van, s nem hiúságomból, hanem szerénységemből fakad. Hibáimat ugyanis mindenkinél jobban ismerem, semmi szükségem rá, hogy minduntalan az orrom alá dörgöljék őket, a szennyesemben turkáljanak. Erényeimben azonban kételkedem: itt szorulok megerősítésre. Azon meg úgyse lehet segíteni, aki másoktól akarja megtudni a maga gyöngeségeit.

Kellér Dezsőt elfogta egy ismerőse a Körúton: - Hallottam magát tegnap a színházban.

- No és hogy tetszettem?

- Legyek őszinte? - kérdezte az illető.

- Ne legyen őszinte - felelte Kellér, és továbbment.

Pályakezdés

Először műfordítással próbálkoztam. Kilencéves voltam, s - nem tudván az addigi átültetésekről - Heine Két gránátosára esett választásom. Mikor elkészültem, átnyújtottam apámnak:

Frankhon felé tart két gránátos,

Orosz fogságban voltak,

S midőn elérték az első német várost,

Szomorú fejeik már lógtak...

- Csakugyan? Már lógtak? - örvendezett apám, amikor idáig ért. Már akkor is érzékeny szerző voltam, tüstént visszavettem a kéziratot.

Ezután eredeti költeményekkel kísérleteztem. Lírám már korán pesszimista irányba fordult; A sír című versem első soraira még emlékszem:

Jobb lesz nékem a csendes halál,

Míg most az élet kínja vár.

jobb lesz nékem a sírban heverészni...

- Parancsolj - adtam oda gőgösen apámnak.

- Pocsék - adta vissza, miután figyelmesen elolvasta.

Mélyen megbántva vonultam el a gyerekszobába, onnan kiáltottam át:

- Értesz is te az irodalomhoz!

A virtuóz

A kis üdülő kertjébe belép egy hosszú hajú, tagbaszakadt férfi, és fejét a hegedűre szegve, fültépő keservesen játszani kezdi a Szomorú vasárnapot. Tüstént nagyobb összeget gyűjtünk össze a művésznek, azzal a kéréssel, hogy többen alszanak, hagyja abba. De azért, hogy meg ne sértődjék, megkérdezzük:

- Hány éve hegedül?

- Két éve, tisztelettel.

- És azelőtt mit csinált?

- Azelőtt nem hegedültem, kérném.

Arányi

Hájas, dagadt gyerek volt, az esze meg akár a pacal. Kiszólították például szavalni, Arányi megállt a dobogó előtt, nagy unszolásra elkezdte:

- Himnusz, írta... - itt elakadt, soká bámult kocsonyás szemmel a levegőbe, végre kibökte: - írta Móricz Zsigmond.

Az egyik tanár, ki jóízű beszédéről volt nevezetes, és nyelvészkedni is szeretett, azt mondja egyszer:

- Fiúk, tudtok-e szép régi szólásmondásokat? Amiket öregapátoktól hallottatok, afféle jó ízes, magyaros kifejezéseket? No, ki tud valamit?

Jelentkezik az egyik: - Tanár úr, nekem azt szokta mondani nagyapám: kis betyár, de beléd szaladt a madzag!

- Jó, nagyon jó - örvendezik a tanár. - Halljuk, ki tud még?

- Engem meg úgy nevez öregapám - dupláz rá a másik fiú -, kis szógám, kis cselédem.

- Kitűnő! No még!

Izeg-mozog Arányi, ő is felnyújtja ujját.

- No csak, Arányi - csudálkozik a tanár. - Te is? Halljuk!

Arányi egész kövérségében kiemelkedik a padból.

- Nekem azt szokta mondani a nagyapám: ez megvan egy gyerek!