Old Shatterhand és Winettou szellemi atyja, a nagy mesélő, vagyis May Károly

,,Először sötétedett ránk új otthonunkban. Feleségem kimerülten aludt a szomszéd szobában. Én a könyves dobozokat csomagoltam ki. Már csak kettő volt hátra a gyerekkori könyveimmel. Óvatosan kinyitottam az első dobozt, ifjúságom kincsestárát. És akkor megláttam a kis zöld kötetet, borítóján az aranybetűkkel. Winnetou.

Drága Winnetou, nemzetsége legnemesebbike, a legjobb barátom. Mert gyermekkori álmaimban én voltam Old Shatterhand, s vértestvérem Winnetou. Verhetetlen csapatot alkottunk.

Mikor kivettem a könyvet a dobozból, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy újraolvassam a regényt, amelyet minden másnál jobban szerettem. Hajnalhasadáskor még mindig a végtelen prérin lovagoltam Winnetou, az apacsfőnök társaságában.

Már 135 év telt el azóta, hogy May megálmodta, de Winnetou még ma is ismert szerte a világon. Számos mozifilm, tévésorozat és fesztivál jelzi töretlen népszerűségét, és persze a mágikus szám: 100 millió.

Ennyi példányt adtak el Karl May könyveiből egyedül német nyelven. Nemcsak a három Winnetou-kötetből, hanem olyan művekből, mint A vad Kurdisztánon át, Az Ezüst-tó kincse, Az olajkirály. A Karl May Kiadó összesen 78 könyvét jelentette meg. A híres zöld köteteket.

Kisfiúként majdnem mindegyiket olvastam, de ma már csak Winnetou története van meg. Most, harminc esztendő múltán, a bútorszállítók félig nyitott dobozai között először gondoltam arra az emberre, akinek a fejéből kipattant a büszke harcos alakja. Úgy véltem, aki ilyen lebilincselő könyvet tud írni, az maga is varázslatos személyiség lehet.

Az első, rendkívül szokatlan dolog az 1842-ben született Karl Mayjal kapcsolatban az, hogy kora gyermekéveiben nyilvánvalóan vak volt. Majd hirtelen visszanyerte látását, bár valójában senki sem tudja, hogyan. Elképzelhető, hogy szemfertőzést kapott, amely azután magától meggyógyult. Bárhogy volt is, talán ez az oka, hogy a szerző szinte minden indián és sápadtarcú hőséről azt írja, hogy „sasszemmel” rendelkezett.

Karl családja Chemnitzben, Németország keleti részén élt rendkívüli szegénységben. Apját hirtelen haragú embernek ismerték. A nagymama sokat mesélt unokájának, s ő egy idő után kívülről fújta a tündérmeséket. Ezek a remek történetek a fiú fejében különleges valósággá váltak, mivel az igazi világot nem láthatta. Keresztapja, aki fiatalkorában vándorinasként sokat utazott, szintúgy bőségesen ellátta a fiút történetekkel és földrajzi ismeretekkel. May messzi tájak iránti érdeklődése később regényeiben feltűnő módon tükröződik.

Miután látása helyrejött, Karl megtanult olvasni, majd egy helyi vendégfogadóban a tekepályát felügyelte. A fogadóban, ahogy később visszaemlékezett, talált egy „sokkal veszélyesebb mérget, mint a sör, a pálinka és más gonosz dolog – egy kölcsönkönyvtárat. És micsoda gyűjteménye volt!” Számos szentimentális regényt és kalandos történetet kínált, és Karl belevetette magát az olvasásba: kedvence volt például Dumas-tól a Monte Cristo grófja, Vulpiustól a Rinaldo Rinaldini és még sok más kötet. A falusi pap könyvtárában pedig vallásos műveket böngészhetett.

Nem véletlen, hogy rokonszenves hősei, Old Shatterhand és Kara Ben Nemsi („Karl, a németek leszármazottja”) a kereszténységről filozofálnak és tisztes keresztényként jótékonykodnak.

Pályáját hétköznapi falusi tanítóként kezdte, és lepusztult vidéki tantermekben s gyári iskolákban dolgozott. Egyszer kölcsönkérte szobatársa óráját, hogy tudja, mikor ér véget a tanóra, és „elfelejtette” visszaadni. Ennek következményeként börtönbe vetették, és eltiltották hivatásától. Szabadulása után termékeny fantáziáját szélhámosként kamatoztatta. „Dr. Heilig” néven szemésznek adta ki magát, ezen a néven egy szabótól öltönyt rendelt, azután a számla kifizetése nélkül eltűnt.

Egy másik alkalommal prémeket rendelt egy kereskedőtől, majd az áruval titokban elhagyta a várost. A gazdagság jelképének tekintette a szőrmét, amelyet regényalakjai hozzá hasonló „nagyvonalúsággal” kezelnek. A Winnetouban Old Shatterhand pusztán a vadászkésével megöl egy grizzly medvét, és az értékes szőrmét a prémvadász Sam Hawkinsnak ajándékozza.

Ám Karl May kevésbé volt tiszteletre méltó és sikeres, mint hősei. Tisztességtelen üzelmei miatt letartóztatták, és 1865-ben három és fél évi börtönbüntetésre ítélték, amelyet a Zwickau melletti Osterstein fogházban töltött le. 171-es számú elítéltként a börtönkönyvtár kezelésével bízták meg, ami szintén kiváló alkalmat jelentett az olvasásra.

Jellemén azonban mindez mit sem javított, csak ezután rafináltabb módszereket eszelt ki. Alig szabadult, felkeresett néhány kisebb vegyeskereskedést, és „rendőrtisztnek” adta ki magát, aki hamis pénz után kutat. Érdekes módon mindig talált hamis bankjegyeket, amelyeket azon nyomban el is kobzott. Természetesen ez alkalommal is lebukott, az igazi rendőrség elfogta, és újabb négy évig raboskodott, ezúttal a szászországi Waldheimben.

„Büntetésem hosszú és szigorú volt” – írja később, bár nem időzött el a témán. Ám szabadulásakor a börtönőrhöz intézett szavai jelentőségteljesek voltak: „Többet engem itt nem látnak viszont.”

Az ekkor 33 éves May úgy döntött, új életet kezd. Munka után nézett, és ekkor került kapcsolatba Heinrich Gotthold Münchmeyer könyvkiadóval. Münchmeyer elsősorban folytatásos regényeket adott ki folyóirataiban. Nem vonakodott attól, hogy büntetett előéletű személyt alkalmazzon, sőt egyszer azt is mondta: „Egy börtönviselttel azt csinálhat az ember, amit akar, mert az mindig attól tart, hogy valaki nyilvánosságra hozza a bűnlajstromát.” Valószínűleg a kiadó előzőleg olvashatta May börtönben írt néhány történetét. Ettől kezdve a sikertelen tanító kedvére csaphatta be az embereket, de csak papíron. May megragadta az alkalmat, és a célnak megfelelően merített gazdag képzeletvilágából.

Valósággal elárasztotta Münchmeyert műveivel, egyik kötetet a másik után írta, és különböző folyóiratoknak dolgozott. Majd 1875-ben kiötlötte azokat az első kalandos epizódokat, amelyekben vadnyugati hősei, Winnetou és Old Firehand szerepelnek.

A szükséges információt enciklopédiákból, valamint más szerzők műveiből merítette, és mindezt kiegészítette saját zabolátlan képzeletével.

Amerika különösen érdekes helynek bizonyult, mert abban az az időben sok elszegényedett német ment oda szerencsét próbálni. Így May olyan történeteket talált ki, amelyek az Újvilágban játszódnak. Ebben az időszakban rengeteget írt nagyon kevés pénzért.

Gyakran cserélt kiadót, mivel a történeteiből szerzett bevételből csak morzsákat juttattak neki. Egy alkalommal igen boldog volt, mert egy regénysorozata minden folytatásáért 35 márkát kapott. A Waldröschen oder die Rächerjagd rund um die Erde (Erdei rózsika, avagy üldözés a világ körül) című százrészes ponyvaregényével a kiadó 5 millió márkát keresett.

Ugyanakkor May első felesége, Emma legalább olyan gyorsan költötte a pénzt, mint amilyen tempóban a szerző megkereste; az asszony pazar lakomákra hívta meg barátait, miközben férje a legújabb művén dolgozott a szomszéd szobában.

Regényeiben az egyik szereplő így emlegeti az író csinos feleségét: „Nagyon szeretett engem, de figyelmét nem csupán nekem szentelte.

Szüksége volt arra, hogy mások is dicsérjék, és ezt el is érte.” Emmával való kapcsolata 22 feszültséggel teli év után elviselhetetlenné vált, és beadta a válókeresetet.

Karl May élete folyamán 50 ezer oldalt írt tele, ami hihetetlen teljesítmény. De már ötvenéves is elmúlt, amikor a sors összehozta Friedrich Ernst Fehsenfelddel, azzal a kiadóval, aki végre hajlandó volt tisztességes honoráriumot adni a népszerű írónak. Ekkor születtek azok a regényei, amelyek meghozták számára az igazi hírnevet: A vad Kurdisztánon át és A szkipetárok földjén.

Átdolgozta korai Winnetou-történeteit, és három kötetben adta ki őket, és a többi korábbi regénysorozatát is megjelentette könyv alakban. Ettől kezdve jól keresett, és élvezte a sikert. Egyszer 20 márkás aranyérmékkel feldíszített karácsonyfával lepte meg Emmát.

Ám némely rossz szokásáról továbbra sem tudott lemondani. Iratait meggondolatlanul „Dr. May”-ként kezdte aláírni, pedig soha semmilyen tudományos fokozatot nem szerzett.

A csalás lelepleződött, és azt az állítását is megcáfolták, hogy a könyveiben szereplő kalandokat személyesen átélte. May költséges perekbe keveredett, némelyik korábbi műveinek szerzői jogaival, mások büntetett előéletének nyilvánosságra hozatalával álltak kapcsolatban. De öniróniáját soha nem vesztette el. Íme, egy kiváló példa erre: „Halef furcsa kis fickó volt. Az apró férfiú csak a vállamig ért fel, és olyan sovány s vékony volt, mintha egész életét egy növénygyűjteményben, két itatóspapír között töltötte volna” – írta a 163 cm magas May.

Váltig állította, hogy 40 nyelvet és dialektust beszél, pedig csak hatalmas szótárgyűjteménnyel büszkélkedhetett. A Drezda környéki Radebeulban, a „Villa Shatterhand”-beli otthonában emellett lőfegyvereket is tartott, amelyekkel szívesen pózolt a rajongóinak szánt képeslapokon, ám ezek nem a vadnyugaton tett utazásainak az emlékei voltak, hanem a szászországi Kötzschenbrodában működő fegyverkereskedőtől, Oskar Max Fuchstól rendelte őket.

Valójában May soha nem látta az igazi vadnyugatot. Amerikába először 1908-ban jutott el, négy évvel halála előtt, Klara, második felesége társaságában, aki egy közeli barátja özvegye volt. Klara istenítette a férjét, válaszolt a rajongók leveleire, és minden tőle telhetőt megtett, hogy ápolja az írót övező legendát. Mint a gyermektelen szerző egyetlen örököse, 1913-ban, egy évvel az író halála után létrehozta a Karl May Alapítványt.

Az alapítvány nélkülöző szerzőket, újságírókat és kiadókat támogat, továbbá a mai napig fenntartja a Karl May Múzeumot az egykori „Shatterhand villában”, Radebeulban. Ernst Fehsenfelddel és Euchar Albrecht Schmiddel együtt Klara megalapította a Karl May Kiadót is, azt a céget, amely nemcsak a híres zöld kötetek, hanem a korai művek megjelentetéséért is felelős.

Schmid fia a második világháború után a könyvkiadó székhelyét Radebeulból áthelyezte Bambergbe. Innen származik az én régi Winnetou-kötetem is.

Miközben a kezemben tartottam, arra gondoltam: itt van egy szerző, akit a gyerekeink gyerekeinek a gyerekei is szeretni fognak. Mert Karl Maynak, aki 70 éves koráig, 1912. március 30-ig élt, az volt az álma, hogy jelentéktelen életünk során legalább egyszer olyanok legyünk, mint Old Shatterhand: jók, bátrak és bölcsek.

A cikk szerzője: Ralph Alex