KEMÉNY ZSIGMOND
(1814-1875)

Nemzeti klasszikusaink nemzedékében alighanem Kemény Zsigmond a legproblematikusabb nagy alak. Szemléletében és életművében úgy keveredik visszahúzó és előremutató, hogy még azt is nehéz olykor megállapítani, hol is maradi, és hol is haladó. Hiszen legreakciósabb nézeteit is oly magas szellemi és erkölcsi színvonalon, annyi realitásérzékkel fejti ki, hogy hatása és tanulságai akaratán kívül is a haladást segítik; viszont még igazán haladó szándékú eszméit és törekvéseit is úgy átszövi a pesszimizmus, a lelki és társadalmi adottságokkal szemben tehetetlen fatalizmus, hogy a haladó utókor nem tudja, mit is kezdjen vele, azon túl, hogy tudomásul veszi tiszteletre méltó intellektuális színvonalát, európai látókörét és esztétikai igényességét. Lényegében beletartozik abba a pesszimista világáradatba, amely 1849 után oly jellemző a forradalmak bukása utáni általános kiábrándultságra. Schopenhauer kora kezdődik ez időben. A kritikai realizmus vezető elméi Turgenyevtől Flaubert-ig csalódottan és kiábrándultan néznek körül a szent eszmék romjai között. Ez a pesszimista realizmus ihleti Keményt a világirodalom felől; a magyar szabadságharc bukása és a következmények felmérése formálja idehaza ellentmondásokkal teljes eszmevilágát.

1814-ben született, kora és irodalmi jelentkezése szerint még a reformkor nemzedékeihez tartoznék, de munkásságának és hatásának súlypontja 1850 és 1867 közé esik, vagyis arra az időre, amikor a nagy Petőfi-kortársak - Arany, Tompa, Jókai - életművük javát alkotják. S mint regényírót is minduntalan Jókaival állítják párhuzamba mint ellentétét: Jókai a romantikus, Kemény a realista; Jókai az optimista, Kemény a pesszimista; Jókai az áradó könnyedséggel alkotó, Kemény az örökös gyötrődő; Jókai az örök népszerű, Kemény mindig az elmélyült keveseké; Jókai a közönség kedvence és a kritikusok célpontja, Keményért lelkesednek a kritikusok, még azok is, akik nem értenek egyet eszméivel, de nagy közönsége sohase volt. S habár Kemény már 1875-ben meghalt - hatvanegy éves korában -, s végső éveiben elborult elmével már élőhalott volt, Jókai pedig utána még három évtizedig él és alkot - a kortársi párhuzam megmarad, a szembeállítás mindmáig időszerű.

A báró Kemény família Erdély nagy hatalmú feudális urai közé tartozott: a család egy tagja, a nagy kultúrájú és jelentékeny írói tehetségű Kemény János a XVII. században Erdély fejedelme; Kemény Zsigmond apja a század elején az erdélyi arisztokrácia egyik erőszakos vezető egyénisége. De a nagyúri család kezdettől fogva túlérzékeny fia második házasságból származik, korán árvaságra jut, és az első házasságbeli leszármazottak a hatalmas rokonság segítségével mindenéből kiforgatják a megvetett, román származású második feleség fiát. A gyermek Kemény Zsigmond megtűrt szegény rokonként hányódik udvarházról udvarházra, és üdítő menedék a számára, amikor végre bekerülhet a nagy hírű és igen színvonalas nagyenyedi kollégiumba, ahol kitűnő tanárok irányítása mellett szomjasan szívja magába mindazt, amit megtanulhat. Rendkívüli műveltségével tűnik fel már fiatalemberként, amikor Wesselényi Miklós haladó szellemű, izgatottan politizáló körébe kerül. Innét vezet az útja a liberális centralisták felé. Az európai liberalizmus eszmevilága és a romantika, főleg a német romantika hat rá az 1848 előtti években. Ez időben még bízik a haladásban, de már ekkor fél a túl gyors haladástól. Önálló Magyarországról ábrándozik, de veszélyesnek tartja a szakítást a Habsburgokkal; polgári átalakulás az eszménye, de a nemességet és főleg az arisztokráciát hiszi az átalakulás alkalmas közegének. Közben maga is látja eszméinek belső ellentmondásait, hiszen nemcsak művelt, de alkatánál fogva töprengő lélek. Ráadásul tele van lélektani gátlásokkal: társaságban akadozva beszél, nagyközönség előtt képtelen megszólalni, szerelmeiben félénk és félszeg. Magánéletében mindvégig a magány és a kicsapongás között hányódik. De egyedül, íróasztala mellett éles eszű és rendkívül gondos stiliszta, publicisztikája esszészínvonalú és irodalmi értékű. És már 1848 előtt teljes vértezetében áll porondra az új hangú, a realista regényíró.

A realista regény minálunk Eötvössel kezdődik. Eötvösnél azonban mindig a közvetlen politikai feladat és a társadalomelemzés a cél és a szempont, lélekábrázolása semmivel sincs túl a romantikán. Keménnyel megjelenik irodalmunkban a pszichológiai realizmus. Örökös önvizsgálatainak eredménye hőseinek árnyalt lélekábrázolása. Az 1847-ben megjelenő Gyulai Pál című regénye Erdélyben, a Báthoriak korában játszódik, s miközben hiteles korképet ad, hőse egy problémák között tépelődő, öngyötrő férfi, aki felismeri, hogy tehetetlen az adott körülmények végzetes hatalmával szemben. Már itt nyilvánvaló, hogy az író kitűnő pszichológus és ábrázolóművész. A publicista Kemény ez időben még bizakodó, de a regényíró már a forradalom előestéjén elárulja, hogy nem hisz a nagy célok megvalósításának lehetőségében.

1848-ban egy pillanatra ugyan őt is magával ragadja a forradalom, de nem bízik a szabadságharc győzelmének lehetőségében, és Debrecenben tulajdonképpen ő lesz a Békepárt szellemi vezére. Kibontakozik visszahúzó hatású rögeszméje, hogy "a magyar nép nem forradalmi alkatú". A bukás után ugyan egy ideig ő is az üldözöttek között van, a hatóságok megfigyelik és megtiltják, hogy elhagyja Pestet, de 1850-ben és 1851-ben két egymást kiegészítő röpiratban keményen bírálja a bukott forradalmat. Ettől kezdve egészen 1867-ig a kiegyezés legfőbb szellemi előkészítője. Egy ideig habozik, hogy élete céljául a publicisztikát és az esszékben kifejezett elmélkedést válassza-e vagy a szépirodalmat, de benső kényszer ösztönzi mindkettő felé. Politikai tevékenysége mellett írja regényeit. S minthogy nehezen ír, nagyon aggodalmas stiliszta, a megfeszített munka - s mellette az egyszerre magányos és önpusztítóan kicsapongó életmód - felőrli amúgy is beteg szervezetét. De közben megalkotja a XIX. század legjobb magyar lélektani regényeit, köztük a Zord időt és a Rajongókat, megírja példaszerű irodalmi és történelmi esszéit, köztük a remekművű A két Wesselényit. Szemét szüntelenül a világpolitikára és a legújabb világirodalomra függeszti. Legreakciósabb politikai elmélkedései is olyan valóságismeretről tesznek bizonyságot, hogy kellő kritikával a szerző akarata ellenére is a haladás szolgálatába állíthatók. Viszont regényei, polgárosító, tehát akkor nagyon is haladó célzatuk ellenére, oly nyomasztóan pesszimisták, hogy hatásukkal inkább tehetetlen maradiságot, mintsem előremozgást szolgálnak. Ami azonban föltétlen maradandó érték bennük, az az emberek árnyalt és sokoldalú ábrázolása, a kompozíció tökéletessége, az ábrázolás realista igényessége.

1867 látszólag az ő győzelme: a kiegyezés bekövetkezett. De a pesszimista Keménynek nem tetszik a megvalósulás, és kritikusan áll szemben az új világgal is. Az elnyomatás idején népszerűtlen volt, mert megtagadta a forradalmat; amikor a kiegyezés mámora fogta el az elméket, tovább is népszerűtlen maradt, mert nem vállalta a kiegyezést. De regényt többé nem írt, idegzete egyre nehezebben bírta a számára oly gyötrő valóságot, elméje elborult. Tébolyodottan halt meg.

Öröksége igen jelentékeny, de ellentmondásokkal teljes. Kétségtelen, hogy nagy lépést tett előre a magyar realista regény megteremtésében, és itt nagy történelmi regényei mellett említeni kell kisebb fontosságú társadalmi regényeit is, amelyek közül különösen a Szerelem és hiúság mutatja, hogy ebben a műnemben is remekeket alkothatott volna, ha képzeletét nem foglalkoztatja annyira a nemzeti, főleg az erdélyi múlt. Esszéi a műfaj remekei és mintadarabjai. Még kifejezetten reakciós politikai publicisztikáiban is annyi megszívlelendő gondolat van, amelyet a haladó utókor is hagyománynak és tanulságnak tekinthet. De az is igaz, hogy Kemény nem könnyű olvasmány: gondolkodásra és önvizsgálatra kényszeríti az olvasót. Olvasás közben szakadatlanul vitatkozni kell vele, de nagyon színvonalas vitapartner. És aki, maga is gyötrődve, átrágja magát tiszteletet parancsoló életművén, az miközben elkülöníti magát tőle, mégis tiszteli, s egyszerre azon veszi észre magát, hogy szereti is