Marigny, Normandia
Fotó: © John G. Morris (Contact Press Images)
„Nagyon elfoglalt vagyok, de egy órát tudok szakítani az interjúra” – jön az e-mail John G. Morristól, a ma, december 7-én 100 éves képszerkesztőtől. Az évtizedek óta Párizsban élő amerikait mindenki ismeri az utcában, a kapukóddal a közeli bisztró pincére segít a bejutásban. A gangos udvarban a földszintről nyílik az egykor facipőket gyártó kisüzem, ma Morris irodája és otthona.
Tágas terek, gazdag könyvtár fotográfiai témájú írásokkal és albumokkal, az asztalokon újságok, magazinok. Fotó a „magyar bátyjának” tekintett Robert Capáról, amint egy modellnek mutatja a helyes pózolást. Szekrények tele archivált cikkekkel, negatívokkal, és itt van Morris első írógépe is 1928-ból. A falon kitüntetések, az íróasztal körül vázlatok és papírfecnik. Az aktuális munkájáról kérdezem, kisfiús csillogással mutat egy képet, a címe: Újra szerelembe esni. A háromszor is megözvegyült Morrist látom a 91 éves partnerével, Pattel. Egy történet a Századom című készülő könyvből, amiben képekkel mesél a saját száz évéről.
John G. Morris, 2016-ban
Fotó: Bob Peterson
„Először újságíró akartam lenni. A LIFE indulásakor a Chicagói Egyetemre jártam, de a világválság idején még nem tudtak alkalmazni.” Aztán 1938-ban heti húsz dollárért, kifutófiúként tagja lehetett az úttörőnek számító képes magazin New York-i szerkesztőségének. A heti lapzártakor legfontosabb feladata volt rohanni a központi vasútállomásra, a friss laptervnek időben el kellett jutni a chicagói nyomdába. A magazinformátum miatt a történeteknél hangsúlyosabbak lettek a képek, az újságírók a hiányzó helyeket töltötték ki tartalommal. Morris így a képek felé indult, meg persze a maguk a fotográfusok is rendkívül érdekes emberek voltak.
„1939-ben kitört Európában a háború, felgyorsultak a dolgok, hollywoodi tudósító lettem”. Mivel Pearl Harbor után az USA is hadba lépett, kollégáival a filmvilág csillagai helyett már az internáló táborokba szállított japán származású, egyébként amerikai állampolgárokról írtak, ami Morris szerint: „talán a háború egyik legnagyobb hazai tragédiája”. 1943-ban Londonba kérte át magát: „ha nem jelentkezem, besoroznak, így mondhatjuk, a háború elől a háborúba menekültem”. Az 1944-es normandiai partraszállásról egyedül Capa tizenegy képe tudósít, a többi negatív valószínűleg előhíváskor sérült meg, amely - ma is fájó - kárról Morris az elsők között szerzett tudomást.
Az invázió után merész dologra vállalkozott, egy általa kreált munkakörrel koordinátor lett a fotósok mellett Normandiában, bár „a korabeli vicc szerint csak a gyávák mentek a frontra a bombázott Londonból. A fotósok munkáját segítettem, de gondoltam, ha valami történne velük, jobb, ha van nálam is fényképezőgép. Nem is tudatosult bennem, hogy mennyi mindent tanultam a fotósokkal való közös munkából”.
Szívesen emlékszik vissza a Capával és Ernest Hemingwayjel töltött napokra, de a munka nem volt veszélytelen: rálőttek, és ha egyszer egy másik, tragikusan járt fotóshoz osztják be, ma nem is él. Fotózott is a nyugati fronton töltött egy hónapban: felszabadított francia városkákat, német hadifoglyokat, a hátország pillanatait. „Nem volt feladatom a háború dokumentálása.” A negatívokat borítékba tette, és hetven évig rájuk sem nézett. Barátja, Robert Pledge, a Contact Press Images vezetője bukkant az anyagra, ez lett a „Valahol Franciaországban” című album és fotókiállítás. (A katonai cenzúra miatt írta leveleire a homályos helymeghatározást.)
Brit és kanadai hadi tudósítók egyeztetnek egy helyi lakossal (Saint-Malo, Bretagne)
Fotó: © John G. Morris (Contact Press Images)
A háború után a Ladies Home Journal képszerkesztője lett. Ő találta ki az Ahogyan Amerika élcímű sorozatot. Képes riportok mutatták be amerikai családok mindennapjait: szénbányászok, autóipari munkások, veteránok voltak a szereplők. 1953-ban Capa felkérésére ment a Magnum képügynökséghez. (Kérdezem is, hogy direkt a sztori miatt eszik-e közben Magnum jégkrémet, mire egy jóízűt nevet, majd folytatja a mesélést.) Morris az ügynökség vezetőjeként a lapokat felkeresve már kereskedett is a képekkel. Üzleti felfogása szerint: „a képek is ugyanúgy termékek, ha van rá kereslet, az árak fel-, ha nincs, az árak lemennek.” Bár a fotók születését sokszor tragédiák övezik. A Magnumos években veszítette el Capát, akit hiába próbált lebeszélni az indokínai riport elvállalásáról 1954-ben. Néhány nappal később taposóaknára lépett egy felderítés során. Két évvel később egy másik legenda, David Seymour „Chim” is meghalt a szuezi válság fotózásakor.
Morris a hatvanas évek végén a New York Timeshoz (NYT) ment. Az ő munkája során kaptak nagy jelentőséget a címlapon megjelenő fotók. A Holdra szállás első pillanatai mellett többek között a vietnami háborúban a napalm elől menekülő kislány fotóját is ő szerkesztette és osztotta meg a világgal. „Az igazi munka a fotósoké, én csak használtam a képeiket. A jó fotósnak azonban szüksége van iránymutatásra a képszerkesztőtől. Nemrég vagy száz ember nézte itt nálam az elnökválasztási vitát a tévében. Szemben ültem velük, onnan láttam milyen fantasztikus kép. Bár mindenkinél van kamera, senki nem fotózott, az unokámat kértem meg” – hoz egy friss élményt Morris, ahogy az irodájában ülünk.
A NYT után a Washington Postnál, később a National Geographic párizsi munkatársaként dolgozott a nyolcvanas években, onnan ment nyugdíjba, azóta is a városban él. Élete bővelkedik emlékezetes találkozásokkal Patton tábornokkal, Marlene Dietrichhel, Alfred Hitchcockkal, de ott volt azon a végzetesen estén is, amikor beszéde után meggyilkolták Robert Kennedy-t.
Fiatal német hadifoglyok (Saint-Malo, Bretagne)
Fotó: © John G. Morris (Contact Press Images)
„Túl sok a kép – mondja a vizuális zajról. Mégis annyira sok, meghatározó képet lehetne készíteni, például a fegyvergyártásból hasznot húzó védelmi iparról. Lehetne egy acélüzem vagy egy tankgyár vezetőségi ülése, ahol éppen valaki kiadja az utasítást. Rengeteg dologgal nem foglalkoznak, mert vizuálisan nem tudják elképzelni. Azok a képek érdekelnek, amelyek témái foglalkoztatnak. Ezek sokszor borzalmas dolgok, mint a háború vagy a rasszizmus, bár én mindig háborúellenes voltam.” Kiállításokra, előadásokra hívják, követi az aktuális eseményeket, elmondja véleményét a címlapokról a NYT szerkesztőségének, a Demokrata Párt aktív tagja, nemrég pedig életműdíjat kapott a londoni Frontline Clubtól (újságírók és fotográfusok szakmai szervezete).
„Hogy sikeres volt-e az életem? A válaszom nem. A világ még mindig egy nagy káosz” – állítja John G. Morris, majd feláll és visszamegy a képekhez, várja a Századom.
Írta: Gál Krisztián (Párizs)
.png)
Kommentáld!