Fotó: Sárosi Zoltán
Erről is kérdeztük Brankovits Dávid biológust a Texas A&M Egyetem ösztöndíjasát, aki merőben különleges élőhelyeket tanulmányoz a mexikói Yucatán-félszigeten.
Voltaképpen Miért különlegesek ezek a barlangok?
A vizük rétegzett, mert az édes talajvízbe sós víz szivárog be a közeli tengerből. A Yucatán-félszigeten találhatók a legkiterjedtebb ilyen, úgynevezett anchialinikus barlangrendszerek, ahová természetes nyílásokon, cenotéken át lehet bejutni, de a Karib-térségben, Ausztráliában, a Hawaii-szigeteken, Horvátországban is ismerünk ilyen élőhelyeket. Ezek az olykor több száz kilométer hosszú barlangok sajátos élővilágnak adnak otthont. Állatviláguk általában a tengerből származik, de a mai fajok már nem fordulnak elő másutt – sem más barlangokban, sem a talajvízben. Ilyen állatok például a mindössze harminc éve ismert gályarákok, vagyis a Remipedia osztály. A gályarákok egyedi vonása, hogy a rákok között egyedül nekik van méregmirigyük. Testfelépítésük különleges, több fajuk is ismert. Csak ezekben a barlangokban honosak, elszigetelten élnek, egymástól több ezer kilométer távolságban, a Karib-térségtől az atlanti partokon át egészen Ausztráliáig.
Hogyan jutottak el ilyen nagy távolságokra?
Ezt egyelőre nem tudjuk. Olyannyira alkalmazkodtak a földfelszín alatti életmódhoz, hogy képtelenek átúszni egyik élőhelyről a másikra. Egyes elméletek szerint lárvaállapotban kerültek egyik barlangból a másikba. Egy másik feltételezés szerint a mélytengerekben élnek rokonaik, és őseik onnan rajzottak szét valaha. Ám mivel nagyon régi állatcsoportról van szó, sokkal valószínűbb, hogy a vándorló kontinensekkel jutottak el a világ különféle részeibe.
Hogyan zajlik a kutatómunka ezekben a barlangokban?
Minthogy teljesen érintetlen ökoszisztémákat szeretnénk tanulmányozni, az általunk vizsgált barlangok egyáltalán nincsenek kiépítve, bejáratuk sokszor csupán egy lyuk a dzsungel talaján. Odáig kell elcipelnünk az őserdei ösvényeken, legalább egy kilométer távolságra, a mintavételhez szükséges eszközöket meg a barlangibúvár-felszerelést. Rengeteg holmit kell megmozgatnunk, ez bizony fizikailag nagyon megterhelő tud lenni. Ráadásul, mivel a barlangi búvárkodás sokkal kockázatosabb, mint a szabadidős búvárkodás, a speciális eszközökön kívül normál búvárfelszerelésből is legalább kétszer annyit viszünk a víz alá: két palackkal, két légzőautomatával, két maszkkal, két búvárkomputerrel és három lámpával merülünk. Így még ha valami meg is hibásodik odalent, biztonságosan befejezhetjük a merülést. Viszünk magunkkal orsót is, arról csévéljük le a barlangban a vezetőkötelet, valamint különféle navigációs eszközöket is, hogy odabent tudjuk, merről jövünk, merre tartunk. Felszerelésünk fémgyűrűire, karabinereire erősítjük a mintavétel céljára vitt tíz, tizenöt kisebb-nagyobb tartályt. És van olyan, hosszú távú méréseket végző műszerünk is, amelyet csak emelőballonnal lehet mozgatni. Ez a rengeteg holmi a parton ormótlan és nehéz – már a két teli palack is közel harminc kiló –, de odalent, a víztér közepén már teljesen súlytalanul lebeghet a barlangi búvár.
Mennyi ideig tart egy-egy merülés?
Általában egy-másfél óráig. Ez nem tűnik hosszú időnek, de amíg odalent vagyunk, egyfolytában koncentrálnunk kell, egyrészt a biztonságos barlangi merülésre, másrészt a mintagyűjtésre – ez pedig szellemi értelemben nagyon kimerítő. Éppen ezért a merüléseket mindig legalább kétórás megbeszélés előzi meg, hogy mindenki jó előre tökéletesen tisztában legyen az aprólékosan kidolgozott merülési tervvel, a mintavétellel járó feladatokkal, pontosan tudja, mikor mi a teendője. Csak így lehet mindent maradéktalanul elvégezni és időben befejezni odalent. A víz alatt már nehézkes a kommunikáció, ott már sem idő, sem lehetőség nincs bármit megbeszélni. Nem is maradhatunk az idők végezetéig a barlangban, mert a gázkészlet korlátokat szab.
Mennyire ismert ezeknek a barlangoknak a belseje?
Ismert, feltérképezett barlangokban merülünk. A biztonságunk miatt azonban az is fontos, hogy ne csupán elméletben ismerjük a merülési helyszínt, mielőtt komoly munkába kezdünk odalent. Figyelembe vesszük, ha a csoport valamelyik tagja még nem járt ebben vagy abban a barlangban, illetve ha még nem olyan gyakorlott. Munka közben hajlamos az ember olyan erősen a feladatra összpontosítani, hogy szinte minden mást kizár a tudatából; merülőtársa ezért csak rá figyel, csak neki világít, így akkor is tud tájékozódni, ha véletlenül elsodródik a vezetőkötél mellől, vagy a felkavarodó üledék miatt csökken a látótávolsága. Persze mindig akadnak váratlan helyzetek, akár merülés előtt, a szárazon is. Néha a beöltözésnél derül ki, hogy a felszerelés valamelyik darabja ereszt vagy megrongálódott, és a helyszínen, a dzsungelben kell megjavítani. Egyszer véletlenül megböktem a barlangbejárat fölé lógó levelet, mire a mögötte rejtőző fészekből darazsak rontottak nekem. Csak úgy sikerült megmenekülnöm, hogy beugrottam a vízbe, de így is összecsípték az arcom. A barlangi kutatás azonban csak munkánk egyik része; a minták elemzése, értékelése sokkal hosszabb folyamat. Már az egyhetes expedíción összegyűjtött minták feldolgozása is hónapokig tart a laborban.
Milyen az élet az anchialinikus barlangokban?
A cenotékben élesen elkülönülnek a különböző sótartalmú vízrétegek, vagyis az erősen sós vízoszlop fölött szinte tiszta édesvíz található. A legfelső édesvízrétegben, amelyben szinte egyáltalán nincs oxigén, a mikrobák metánt állítanak elő a felszínről a talajba, illetve a talajvízbe kerülő szerves anyagból. Sikerült kimutatnunk, hogy a mélyebben elhelyezkedő, nagyobb sótartalmú vízben honos barlangi élőlények számára a metán fontos tápanyag, energiaforrás. A metángáz lebontására specializálódott baktériumok mindenütt megtalálhatók, de ahol több a metán, belőlük is több van. A metánnal táplálkozó, úgynevezett metanotróf baktériumokat a víztérben élő, szűrögető állatok, például a rákok fogyasztják – így kerül a metán a táplálékláncba. Ez azért is érdekes, mert a metán üvegházhatású gáz, és a klímaváltozás kellős közepén fontos tudnunk, hogy hol keletkezik, milyen élőlények képesek hasznosítani, és mennyisége miként változik a légkörben. A metanotróf baktériumok kivonják környezetükből a metánt. Eddig nem tudtuk, hogy ez a folyamat az anchialinikus barlangokban is kimutatható, mint ahogy azt sem, hogy ökológiai szempontból mekkora a jelentősége.
Bizonyos mennyiségű metánt tehát meg lehetne etetni, el lehetne takaríttatni ezekkel a baktériumokkal?
Összességében roppant nagy mennyiségű metánt kötnek meg, így jelentős szerepük van a klímaszabályozásban. A mélytengerekben rengeteg metán szivárog elő az üledékből, és bizonyos metanotróf baktériumok ki is szűrik ezt a metánt. Az még kérdés, hogy a barlangi baktériumok globálisan milyen nagyságrendben járulnak hozzá a metánmegkötéshez. A cenotékben gyűjtött vízminták metánizotóp-tartalma alapján meghatározhatjuk, hol keletkezett a gáz eredetileg: fizikai folyamatok során képződött-e a mélyebb rétegekben, avagy a talajvízben és a barlangban tenyésző mikrobák termelték. A barlangi állatokkal végzett izotópvizsgálatok azt is bizonyították, hogy a rákok testébe beépülő szénvegyületek nem közvetlenül a tengerből, illetve a felszínről beszivárgó anyagokból, hanem a barlangban élő metanotróf baktériumokból származnak. Ez a szakterület már nem tiszta biológia, inkább biogeokémia, hiszen olyan jelenségekkel foglalkozik, amelyekben biológiai, geológiai, fizikai és kémiai hatások együtt jutnak érvényre.
Bevett gyakorlat, hogy a kutató maga megy be a barlangba és gyűjti össze a vízmintát?
Hasonló méréseket mások eddig nemigen végeztek. Sok szakember szívesen vizsgálná ezeket a barlangokat, de ő maga nem tud mintához jutni, legfeljebb búvárokat tudna a barlangba küldeni. A Yucatánon sok búvár dolgozik, tár fel barlangokat, olykor több száz kilométer hosszúakat évtizedek óta; belőlük viszont a szakmai érdeklődés hiányzik, és a kutatási infrastruktúrájuk sem elégséges tudományos kérdések vizsgálatához. Sokat nyom a latban, hogy én egy személyben vagyok barlangi búvár és biológus, így a terepen szerzett gyakorlati tapasztalataimból kiindulva tervezhetjük meg a mintavételezést, a nehezen megközelíthető élőhelyeken folytatott vizsgálatokat.
És honnan a barlangibúvár-rutin?
Búvárcsaládba születtem. Édesapám ipari búvárként kezdte a pályáját, kicsi gyerekkoromtól mentünk vele mindenhová. Tizennégy évesen már a víz alatt dolgoztam egy dél-afrikai régészeti feltáráson. Külön szerencsém, hogy szakmai érdeklődésemet társíthattam a búvárrutinnal, ez előnyömre vált a kutatói pályán. Engem biológusként az érdekel, miként működnek a napfénytől elzárt extrém élőhelyek, honnan jutnak tápanyaghoz az ott honos élőlények. Magyarországon is bőven lenne mit kutatni ebben a témában.
.png)
Kommentáld!