1. A múzeum története

A kézdivásárhelyi városi, gyakran céhtörténetinek is nevezett múzeum 1972 márciusában nyílt meg, az egykori városi Tanácsház épületében (1. ábra). Az 1968-ban végrehajtott közigazgatási-területi átszervezés után a korábbi rajonszékhely megyei alárendeltségű város lett, így több középület szabadult fel, köztük a 19. század közepén épült városi Tanácsház is. Ezt 1971-ben adták át múzeum céljaira. A város lakosságának régi óhaja vált valóra ezáltal.

A régi kézműves családok támogatásának és áldozatkészségének köszönhetően a múzeum alapkiállításának anyaga adományokból gyűlt össze. Mint minden közgyűjteménynek, a kézdivásárhelyinek is vannak előzményei. Ezek rövid áttekintése teszi érthetővé, miként született viszonylag rövid idő alatt ez a helytörténeti múzeum.

2. A múzeum alapkiállításai

2.1. A kézművesipari és céhtörténeti kiállítás

Az épület földszinti nyolc termében lévő kiállítás a város céhes alapon megszervezett kézműves iparának fejlődéséről, jellegzetességeiről kíván átfogó képet nyújtani. Minden teremben egy-egy hagyományos mesterség szerszámanyaga, termékei, műhelyberendezésének főbb kellékei és az ezekhez szorosan kapcsolódó céhes-, illetve ipartársulati emlékek nyertek elhelyezést.

Az első terem a fazekasoké.

Kézdivásárhely a középkorban jelentős fazekasközpont volt. Érdekvédelmi szervezetük is viszonylag korán alakult. Kiváltságlevelük és más írásos emlékük szinte egyáltalán nem maradt fenn. A 19. század második felében készült díszkorsójukon lévő felirat arról tanúskodik, hogy a fazekas társaság 1649-ben jött létre. A korsót a magyar címer és nemzeti színű zászlók ékesítik (22. ábra). Értékes emlék az 1819-ben készült céhláda (13. ábra). Mindkét céhes emlék a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében őrződött meg.

A 19. század folyamán a mesterség fokozatosan veszített jelentőségéből, a század végén a marosvásárhelyi iparkamara már csak hét fazekasmestert tartott számon. A mesterség utolsó képviselője, Szász Bálint 1966-ban halt meg. A múzeumba mentettük, és a kiállításon bemutatjuk a fontosabb szerszámait: a korongot, a mázőrlőt, a máztörőt, a mérleget, a kisebb szerszámokat (30. ábra). Kemencéjének pontos mását is felrakattuk a kiállítóteremben. Bemutatjuk a jellegzetesen helyi mintákkal díszített bokályokat. Ezeket kaolinos alapmázzal vonták be, és többnyire virágmintát karcoltak bele, majd barna, sárga és zöld mázzal kifestették. Különösen szépek a mázas és mázatlan kályhacsempék, némelyekről a mester neve (Szigeti Ferenc), másokról a névjele (S.M. = Sükős Mózes) is leolvasható. Termékeik közt megtaláljuk a háztartásban használt különféle mázas edényeket: lábasokat, fazekakat, korsókat, kancsókat stb.

A legnagyobb teremben láthatók a csizmadiák és a cipészek emlékei.

Ezek voltak a legfejlettebb mesterségek a városban, ezeknek volt a legtöbb képviselője, tőlük maradt a legtöbb emlék. A csizmadiák céhe is viszonylag korán alakult, 1638-ban I. Rákóczi Györgytől kaptak kiváltságlevelet céhszervezet létrehozására. A cipészek később, 1857-ben hoztak létre önálló társaságot.

A kiállításon a mesterségek bemutatását szolgálják a csizmadia és a cipész műhelyasztalon, a banklin elhelyezett kéziszerszámok, a 19. század végén gyártott cipész-varrógép és a bőrványolók. Ezeket a régi mesterek ványológépeknek nevezték; tulajdonképpen kézi erővel működésbe hozott szerszámok voltak, amelyekkel a ványolt csizma készítéséhez a bőrt kinyújtották (34. ábra). A csizma elülső része egyetlen darab bőrből volt kiszabva. Ahhoz, hogy a lábfej formájához alakuljon, a bőrt préselni kellett. Ezt a műveletet végezték a bőrványolóval. A kézdivásárhelyi csizmadiák főleg ványolt csizmát készítettek, a kiállításon mintapéldányok is láthatók. Ezeket egyeneslábú csizmáknak is nevezték, mert bármelyik lábra felhúzhatók voltak.

Olyan sok csizmadia és cipészmester élt és dolgozott a városban, hogy termékeiket nem tudták a helyi piacon értékesíteni. Ezért rendszeresen jártak vásárokba. A régi kalendáriumok szerint pontosan lehetett tudni, mikor és hol tartanak országos vásárt, és arra a napra, vásáros ládákba rakva, odaszállították áruikat. A vásáros ládákat olyan formájúra alakították, hogy a szekér derekába jól behelyezhetők legyenek (35. ábra). Vásárba járáshoz fuvarosokat fogadtak, és termékeikkel bejárták az egész Székelyföldet. Nagyon sok árut vittek az ojtozi szoroson át a moldvai piacokra is. A 19. század végén a marosvásárhelyi iparkamara 107 csizmadia- és 18 cipészmestert vett fel a nyilvántartásába. A céhek 1872-ben történt felszámolása után a mesterek ipartársulatokba tömörültek, és tovább ápolták a régi céhes hagyományokat, őrizték és megújították a szervezet emléktárgyait.

A csizmadiák az elrongyolódott, régi céhzászló helyett 1879-ben új zászlót avattak, majd ezt is még kétszer újították és használták az 1940-es évek közepéig. Ünnepek és temetések alkalmával testületileg a zászló alatt vonultak fel. A zászlón a címerben a mesterség szimbóluma, egy csizma látható (25. ábra). Más céhek többnyire a fontosabb szerszámokat választották szimbólumként, és azt szinte minden céhes tárgyon (a pecséten, a korsón, a behívótáblán, a céhládán) megtaláljuk. A céh legértékesebb tárgya a céhláda volt (14. ábra). Abban őrizték a céh legfontosabb okmányait, a privilégiumot, a jegyzőkönyveket, a pecsétnyomót (7, 8. ábra), az értéktárgyakat és a céh vagyonát képező pénzt. Többnyire két zárral voltak felszerelve, biztonsági okok miatt a kulcsokat megosztva az elöljárók között. A csizmadiacéh nagyobbik ládáján, a fedél belső oldalán a láda készítésének éve (1857) mellett az elöljárók nevét is feltüntették. A többi céhtől eltérően, ahol csupán egy behívótáblát használtak, a nagyon népes csizmadia céhnek három táblája is volt. Mindhárom rézből készült, előlapjukat felnyitva mindenikbe írásbeli üzenetet lehetett elhelyezni, amellyel a főcéhmester, később pedig, 1872 után az ipartársulati elnök gyűlésbe vagy temetésre hívta a szervezet tagjait (9. ábra). A céh ivóedényei közül fennmaradt a csizmadiák 1894-ben készült díszkorsója. Megőrződött néhány ezüst serleg is (19. ábra), ezek azonban biztonsági okokból nincsenek kiállítva, fotók szemléltetik. Ezeket elöljárók választása vagy mesteravatások alkalmával rendezett mulatságokon használták. A céhes szokások továbbéléséről tanúskodik a névsortáblájuk, melyen a tagokról az utolsó névsort 1941-ben helyezték el, és a behívótáblájuk, melyben az utolsó meghívó 1948-ban kelt gépelt szöveg.

A cipész ipartársulattól viszonylag kevés emlék maradt fenn. Ládájuk az alakulás évében, 1857-ben, intarziás díszítésű behívótáblájuk 1859-ben, díszkorsójuk 1862-ben készült (24. ábra).

A tímárok termében, hely hiányában a mesterséget mindössze néhány jellegzetes szerszám érzékelteti: a bőrérleléshez használt kád, hordó, csertörő botok, bak, tőke, rajta félig letisztított, szőrtelenített borjúbőr, a pannókon színelő- és húsolókések, különböző taszítók, hónaljvas, besütővasak, a műhelyasztalon kidolgozott borjúbőr, rajta fodorítófa (33. ábra). Kézdivásárhelyen ez volt a legfejlettebb mesterségek egyike.

A céhek közül a tímár és varga céh alakult a legkorábban. Sem kiváltságlevelük, sem más iratanyaguk nem maradt fenn a 16--17. századból. A tárgyi emlékek közül azonban, céhes szokás szerint három is feltünteti a címer fölött a céh alakulási évét: 1572 olvasható a zászlón (26. ábra), a céhpecséten (3. ábra) és a láda előlapján. Serlegük, amelyet 1799-ben vásárolt a tímár céh, 1601-ben készült (18. ábra). Ipartársulati zászlójukat 1887-ben, díszkorsójukat (23. ábra) és faragott behívótáblájukat (10. ábra) 1883-ban újították. A 19. század elején még virágzó iparág volt, 1807-ben 56 tímármesternek volt műhelye, a 19. század végén 31-nek, a két világháború közötti időszakban azonban már csak hétnek. Az 1948-ban végrehajtott államosítással a bőr feldolgozása állami monopólium lett, ezért nem maradt több képviselője a mesterségnek.

Kézdivásárhelyen viszonylag korán felvirágzott a szűcsmesterség is. Céhük 1649-ben alakult, II. Rákóczi Györgytől kaptak kiváltságlevelet céhszervezet létrehozásához, serlegük is 17. századi (20. ábra). Elsősorban báránybőrt dolgoztak fel, ezt címerük is jelzi. A bőr zsíros részét a kaszapadon tisztították. A kiérlelt bőrt a munkaasztalon szabták fel. A téli vásárokra vásáros bundát és bundasapkát készítettek. Céhládájuk 1826-ban készült (15. ábra), jegyzőkönyvek tanúsága szerint szerencsésen megmenekült az 1834-es nagy tűzvészkor.

A múzeum gyűjteményében lévő két eredeti céhzászló közül az egyik a szűcsöké, 1858-ban készült. A több mint ötven évi használat alatt megrongálódott, helyette 1912-ben új, ipartársulati zászlót szenteltek. A régit többé nem használták, de megőrizték. Az új zászló a második világháború idején megsemmisült, csak az ehhez tartozó, szegekkel kivert, csúcsdísszel ékesített rúd és a két szalag maradt meg. A szegekre rávésték, a szalagokra ráhímezték a mesterek nevét.

A behívótáblájuk 1823-ban, rézből készült. Régi típusú tábla, amelyen nem volt rekesz írásbeli üzenet elhelyezésére, az írást a tábla hátlapjára ragasztották. A szűcsök céhes és ipartársulati emlékei közül értékesek a céh alakulási évét (1649) is feltüntető réz pecsétnyomó, az 1798-as évszámmal jelölt névsortábla, a hagyomány továbbéléséről tanúskodó, 1922-ben készült névsorral. Az idők folyamán ez a mesterség is, akárcsak a többiek, veszített jelentőségéből. A 19. század végén még 38 szűcsműhely volt. A mesterség nem szűnt meg egészen, de 1971-re már csak öt mester maradt.

A kovács-lakatos mesterség szemléltetésére mindössze néhány jellegzetes tárgy szolgál. Ezek közül a legértékesebb egy 19. századi kovácsfújtató, amely Gábor Áron egyik fiatal munkatársáé, a Pais Antalé volt. A munkapadon menetvágók, kalapácsok, satuk, üllő, állványokon furdancsok, idomkalapácsok, pannókon nyársak, vitrinekben lakatok, zárak, kengyelvasak, zablák, kovácsoltvas tárgyak, a patkolószéken szerszámok, a tűzhelyen különböző fogók jelzik a mesterséget. (37. ábra) Értékes darab a 19. század közepén készült céhláda és az 1865-ből való, rézből készült behívótábla. A Kézdivásárhelyen alakult tizenegy céh közül a kovácsok, lakatosok, puskamívesek és pléhesek céhe volt az egyetlen egyesült céh. Mivel egyik mesterségnek sem volt olyan sok képviselője, hogy önálló céh alakításához kiváltságlevelet nyerhetett volna, a rokon szakmájú mesterek érdekeik védelmére közös céhbe tömörültek.

Híresek voltak a kézdivásárhelyi pogácsasütők és mézeskalácsosok. Búcsúk alkalmával a környező községeket, országos vásárokon a távolabbi helységeket is felkeresték. A mézeskalácsosság nem volt céhes ipar. A 20. század elején Brassóból telepedett Kézdivásárhelyre Hahn Jakab temesvári sváb származású mester, aki a színes cukormázzal, tükörrel, sztaniolpapírral, képekkel, verses szövegekkel díszített, cifrapogácsának nevezett mézeskalácsot honosította meg a városban. Tőle többen is megtanulták ennek készítését, és fenntartották napjainkig. A vitrinben látható cifrapogácsákat Kósa Sándor mézeskalácsos mester ajándékozta a múzeumnak 1986-ban (31. ábra). Ma már csak az ő családja folytatja ezt a mesterséget.

A vitrinekben látható barna színű pogácsát főleg asszonyok sütötték, ez háziipar jellegű foglalkozás volt. Székely pogácsának is nevezték, mert ez volt ezen a vidéken a hagyományos. Tulajdonképpen olyan ez, mint a tordai pogácsa meg a debreceni mézeskalács. Rozslisztből készítették, mézzel édesítették, ánizzsal ízesítették, tisztított hamuzsírral kelesztették. A pogácsa készítéséhez fába faragott formákat használtak. Amikor a tészta megkelt, egy darabot belenyomtak a formába, aztán kivették és betették a kemencébe. Így készültek a szív, a huszár, a kard, a pisztoly, a gitár stb. formájú mézeskalácsok. Készítettek kézzel kerekre formált vagy stilizált babaalakú pogácsát is, ebbe ütőfával virágmintát nyomtak díszítésül. Ezt a fajta pogácsát ma már nem süti senki vidékünkön.

A város gazdasági életében fontos szerepet töltöttek be a mészárosok. Céh alakításához kiváltságlevelet későn kaptak. Ezt az erdélyi kormányzóság adta ki 1809-ben. A kiállításokon az 1894-ben felavatott ipartársulati zászlójuk látható, melyen a címer felett a céh alakulásának évét is feltüntették (27. ábra). Megőrződött a céhládájuk és a fából készült, díszesen faragott és festett behívótáblájuk (11. ábra). A céhszimbólumok: az ökörfej és a bárdok a tábla előlapjára rá vannak festve, a tábla felső részén a magyar korona van kifaragva. A mészárosok a város legvagyonosabb polgárai közé tartoztak. Ipartársulati székházat csak ők és a csizmadiák építettek. A 19. század végén 79 mészárosmester volt Kézdivásárhelyen, a csizmadiáké után ennek az ipartársulatnak volt a legnagyobb taglétszáma.

Külön kis teremben tekinthetők meg a kalaposmesterség kellékei. Ezek mind az utolsó kalaposmestertől kerültek be a múzeumba (36. ábra). A műhelyfelszerelés egy része a 19. századi mesterek tulajdona volt, örökség, illetve vásárlás útján jutottak az utolsó kalaposmester, Kovács József birtokába. A kalapokat gyapjúból készítették. A szükséges mennyiséget karos mérlegen megmérték, majd pengetővel, pógnával a gyapjúszálakat fellazították. Így egyenletesen lehetett ványolás előtt szétteríteni a gyapjút, és a filc vastagsága ezáltal egyenletes lett.

A műhelyasztalon különböző formájú és méretű, fából esztergált kalapformák láthatók, amelyekre ráhúzták a tompot, és így alakították ki a kalap formáját. A pannón elhelyezett formák a karimák készítésére szolgáltak. Festés után a szárítóba kerültek a kalapok, majd vasalták és fényezték őket. A kalaposok is jártak a vásárokba. Nagyméretű vásáros ládáik a csizmadiák és a mézeskalácsosok ládáihoz hasonlóak voltak. A kalaposok céhe 1844-ben alakult, mesterlegényeik fennmaradt ládája 1862-ben készült (17. ábra). A kalapgyárak ezt a hagyományos iparágat is hátrányos helyzetbe hozták. A 19. század végén már csak tíz kalaposmester volt a városban. Az utolsó mester halálával ez a mesterség is megszűnt.

A kézműves-, céhes alapkiállítás utolsó termében az asztalosok és esztergályosok szerszámai és termékei kerültek bemutatásra. A kiállítás két értékes darabja az 1900-as évek elején körtefából készült gyalupad és az esztergapad. A pannókon és szerszámtartókon lévő különböző idomgyaluk, szögellők, fűrészek, szorítók, furdancsok a régi asztalosműhelyek szerszámkészletéhez tartoztak. A gyalupadon gérvágó, a pad mellett padszolga, enyvezőbak, festékőrlő. A pannón a faesztergán különböző vésőkkel készült tárgyak: kulacsok, fatányérok, a pad mellett máktörők láthatók
(32. ábra). Az asztalosipar 18. és 19. századi termékei közül különösen értékesek a festett bútorok: a saroktékák és a kelengyésládák. Az 1900-as évek elején készült, márványlappal ellátott, faragott, esztergált darabokkal díszített tálalószekrény a polgári lakásberendezéshez tartozó bútordarab.

Az asztalosok sok céhes és ipartársulati emléket őriztek meg. A régi céhzászlójukon a címerben a mesterséget jelképező szerszámok: a körző, a gyalu és a derékszögű háromszög szerepelnek. Ezt a zászlót 1858-ban avatták és 1904-ig használták. Akkor az 1872 után már ipartársulattá alakult szervezet új zászlót készíttetett. Ez mindkét oldalán hímzésekkel díszített. Az egyik felén a mesterség szimbólumai (28. ábra), a másikon a magyar korona ékesíti a zászlót (29. ábra). Megőrződött a céh alakulása előtti, az akkori asztalos és ács társaság számára készült faragott behívótábla és a céh alakulása évében díszesen faragott és festett, írásbeli üzenet továbbítására alkalmas behívótábla is (12. ábra). Az asztalos céh emlékei közt különösen értékes az 1844-ben kibocsátott privilégium és az 1846-ban, rézből készült pecsétnyomó (4. ábra).

Az asztalosok termében kapott helyet a szabó céhtől ránk maradt néhány emlék is: az 1868-ban készült, különleges alakú céhláda ( 16. ábra), az 1870-ben készült faragott és festett, felül a magyar koronával díszített behívótábla, az 1847-ből való vörösréz céhpecsétnyomó (6. ábra) és az erdélyi kormányzóság által 1841-ben kiadott privilégium.

Céhes ipar volt az üstgyártó és szíjgyártó mesterség is. Ezek megszűnésével emléktárgyaik is elkallódtak. Az üstgyártóktól a privilégium és egy réz pecsétnyomó (5. ábra), a szíjgyártóktól egy ezüst serleg maradt ránk (21. ábra).

A hagyományos mesterségek közül gyáripar szintjére emelkedett előbb az asztalos-, később, 1968 után a szabómesterség is.