Néhány részletében egzakt módon definiálható, másokban morális, erkölcsi kérdés a budavári kitörés kapcsán felmerült dilemma: kit tekinthetünk hősi halottnak, és milyen cselekedetet a haza védelmének?

Múlt héten mi is megemlékeztünk a Budai Vár német és magyar védőinek 1945-ös kitöréséről, ami végül tömeges tragédiába fulladt: a körülbelül 40 ezer katona fele – sok, velük együtt menekülő számos civillel együtt – meghalt, a másik fele hadifogságba esett. Nagyjából 700-an érték el a saját vonalakat, és a becslések szerint ennyi embernek sikerült „felszívódnia” Budapesten és környékén.

Cikkünkben a gyász napjának neveztük február 11-ét, és hősi halottaknak az áldozatokat, akik hazájuk védelmében estek el. Utóbbi két megállapítás pedig megfogalmazott két kérdést: hősi halott vagy szerencsétlen áldozat-e a honvéd, aki gyakorlatilag öngyilkos akcióként rohan a mészárlásba, illetve a hazáját védi-e akkor, amikor életét mentve megpróbál kitörni az ostromgyűrűből? A két felvetés összefügg, a jog és erkölcs határán húzódó válasz rendkívül sokrétű.

Dr. Kovács Vilmos ezredessel, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokával beszélgettünk.

Hősi halott

A hősi halott meghatározásában egybecseng a jogszabály – hazánkban 1942-ben, 1944-ben, majd 1999-ben született erről törvény – és a társadalom megítélése: olyan fegyveres személy, katona, aki fegyveres cselekmény, honvédelmi cselekmény, kötelességteljesítés közben veszti életét. Aki háborús helyzetben a fegyveres ellenséggel szemben fegyvert fogva hal meg.

Bármilyen egyértelműnek tűnik is a körülírás, az 1945-ös budavári kitörés megítélésénél nincs igen vagy nem válasz, a kérdést ketté kell bontani.

Háborús helyzetben végrehajtott harci cselekményről beszélünk, aki ott katonaként, fegyverrel a kezében meghalt, a hősi halott kategóriájába tartozik

– fogalmaz a 24.hu-nak a parancsnok.

Más a helyzet a civilekkel. A katonákat ugyanis több ezer civil követte, akik közül sokan vesztették életüket a vár körül kialakult tüzes pokolban. Az akkori propaganda rendkívüli módon kisarkította a szovjet Vörös Hadsereggel érkező veszélyt, a már megszállt keleti országrészből érkező hírek sokszor alá is támasztották ezeket.

Nem csodálkozhatunk, ha a polgári lakosság jelentős része is el akarta kerülni a vélhetően rá váró esetleges megtorlást menekülni próbált. Akik e közben életüket vesztették, áldozatok.

A haza védelme

Nehéz röviden és egzakt módon megválaszolni, milyen „cselekményt” tekinthetünk a haza védelmének. Tudjuk jól, háborúban a katonák túlnyomó többsége nem hivatásos, hanem honvédelmi kötelezettségeit teljesítő besorozott „civil”.

Ha valaki egyenruhát vesz, parancsot teljesít, azzal katonává válik, és honvédelmi kötelezettségének tesz eleget, amiben benne van a haza védelme – a szó legtágabb értelmében a hazáját védi.

Kovács Vilmos szerint tévútra vezethet, ha a földrajzilag próbálunk közelíteni, vagyis azon kezdünk el elmélkedni, csak az ország területén vagy azon túl is megáll-e a haza védelme. A hadi cselekmények ritkán kezdődnek a határon: a honvéd parancsot teljesít, amit minden esetben a politika fogalmaz meg, de ezért a felelősség nem a katonát terheli.

Hadisírok a Rákosszentmihályi temetőben – MTI/Mohai Balázs

A katona kötelességét teljesítette, amikor fegyverrel szállt szembe az ellenséggel, legyen az a Don mellett, a Kárpátok vonalán vagy a Budai Várban. A katonának nem adatik meg, hogy mérlegeljen, miként az sem, hogy fegyveres összetűzésben megválassza a sorsát.

Összességében tehát a kitörés során elhunyt katonákról egyértelműen kijelenthetjük, hősi halottak. És lehet a kérdésen moralizálni, de amíg becsülettel ellátták feladatukat, addig nem vonhatjuk kétségbe, hogy honvédelmi kötelezettségüket teljesítették.

Kivétel

Vannak persze kivételek, olyan bűntettek, amelyeket a törvény szankcionál, és főleg a II. világháborúban találunk rájuk számos példát.

Szó nincs róla, hogy a háborús bűnök elkövetésénél bárki is a haza védelmére vagy parancsteljesítésre hivatkozhatna, ha pedig ilyen cselekmény közben hal meg, nem tekintjük hősi halottnak

– fogalmaz az ezredes.

Mindez a mai gyakorlatban

A két fogalom számunkra szerencsére csak történelem, ám az emlékezetpolitikán túl van gyakorlati vetülete is, mégpedig a hadisírgondozás. Főleg a két világháború áldozatainak nyughelyeiről van szó, Európa tucatnyi népének fiai fekszenek egykor ellenséges országok területén. Haláluk akkoriban az egyik fél számára fájdalmas veszteség volt, míg a másiknak győzelem a megszálló ellen.

A hadisírok gondozását nemzetközi szerződés szabályozza az aláíró országok között, ám Kovács Vilmos a mögöttes erkölcsi hozzáállást idézve minden jogszabálynál átélhetőbben fogalmazza meg:

A halott katona nem ellenség, emlékével szemben úgy kell viselkedni, mintha a miénk lenne.

Hazánk számára különösen fontos, hiszen az I. világháború 600 ezer hősi halottjából 500 ezer, és a II. világégés körülbelül 300 ezer honvéd áldozatának nagy része is határainkon kívül nyugszik a földben. Utóbbiak főleg az egykori Szovjetunió területén. Magyarország jelenleg kilenc országgal áll szerződésben hadisírok gondozása kapcsán, csak Oroszországban több mint 350 magyar katonai emlékművet találunk, az egykori hadifogságban elhunyt katonák emlékéül.

Ha tehát valaki azt feszegeti, minek gondozzuk a megszálló szovjet Vörös Hadsereg katonasírjait, a válasz egyszerű: mert mi is ott vagyunk, és ugyanazt várhatjuk el tőlük, amit mi is megteszünk értük.

Illusztráció: MTI/Mohai Balázs