Külföldieknek sokszor és sokan adományoztak földet Magyarországon a történelem során, de a föld jogilag mindig a királyé maradt. A Habsburgok aztán elkapatták magukat a török kiűzése után, néhány helyen még a magyarok letelepedését is megtiltották Magyarországon. A hazai földek csak 1848 után kerültek kereskedelmi forgalomba.

A földre vonatkozó új jogszabályok a vidékfejlesztési miniszter, Fazekas Sándor szerint 1100 éves vitát döntenek el. A Kormány.hu ezt idézi a minisztertől: "A törvényjavaslat biztosítja, hogy a jövőben csak magyar földművesek vehessenek és magyar gazdálkodók bérelhessenek termőföldet, véget vet annak az '1100 éves vitának', hogy kié legyen a föld."

Miért vitatkozik 1100 éve Magyarország a földről? Történeti áttekintésünkben a nyugat-európaitól eltérő hazai birtokpolitikát, a földosztásokat és visszavételeket, a ki- és betelepítéseket vizsgáljuk meg.

Honfoglalás, a "vita" kezdete

Kr. u. 900 körül a honfoglaláson kívül más érdemi dolog nemigen történt "földügyben". Minthogy véres csatákról is tudunk - például 907-ből, Pozsonynál - a "vita" enyhe kifejezés annak jellemzésére, hogy miként szerezték őseink a földet a Kárpát-medencében. A középkorban - amikor a nemzetségi alapon megszerzett területek feudális birtokokká válnak - ezt "eredeti foglalásnak" minősítik majd.

A magyarországi feudális földbirtokok másik keletkezési módja a királyi adománybirtok, Szent István korából. A kétféle birtokot már István törvényei is megkülönböztetik. Később e kétféle birtoktípus összeolvadásával jön létre a jogilag egységes nemesség, amely jogilag azonosan kezelendő földbirtokkal rendelkezik. Ezeken a birtokokon már jogilag egységes jobbágyság él, gazdálkodik, illetve teljesít bizonyos szolgáltatásokat. A nemesség egységesülésének folyamatát törvényeink már 1222-től, az Aranybullától kezdik rögzíteni, amikor a szerviensek, vagyis a későbbi köznemesek egységesen kezdenek fellépni.

A folyamat 1351-re teljesül ki, amikor Nagy Lajos király újabb törvényt hagy jóvá. Ez az ősiségről szóló jogszabály biztosítja, hogy a nemesi birtokok a nemzetségen belül örökíthetők tovább, így a királyra csak korlátozottan szállhatnak vissza. Az ősiség kezdetben pozitív jelenségnek tűnhetett a nemesség számára, de később éppen a földek szabad forgalmát akadályozta meg. Ezen az 1848-as jobbágyfelszabadítás és az ősiség eltörlése változtat majd, mintegy félezer év múlva.

A 19. századig tehát az ősiség gátolja a földtulajdon valódi magántulajdonná alakulását Magyarországon, ami Nyugat-Európában az úgynevezett hosszú 16. században (1492-1640 között) végbemegy. Vagyis nálunk nem lesz tiszta magántulajdon a földből, mert a tulajdon nem (csak) az egyénhez, hanem gyakorlatilag egy nemzetséghez kötött.

A birtokszerzéshez tehát nemessé (méghozzá magyar nemessé, külföldiek számára honfiúsítással) kell válni nálunk, míg Angliában éppen fordított folyamat zajlik az 1500-as években: a nemesekből polgár-tőkések lettek, a földhöz való viszonyuk megváltozása miatt. A földnek ott tulajdonosai és bérlői lesznek, a földtulajdonos földesúr egyre inkább pénzjáradékot kap a yeomanektől, a földbérlőktől. Így a föld is egy termelési tényező lesz, amely tulajdonképpen tőkévé válik, kapitalizálódik, azáltal, hogy különválik a föld (magán)tulajdona és bérlete. A földbérlet ára (a földjáradék, ami a földtulajdonosé), és a termelésből elért haszon (amely a yeomané) is elkülönül, hihetetlen mértékű gazdasági növekedést beindítva a szigetországban.

Vérségi kötelék, nem kapitalista magántulajdon

Ezzel szemben Kelet-Közép-Európában a nagy földrajzi felfedezések után a földesurak nem a kapitalizálódás, hanem a jobbágyok függőségének növelése felé mozdulnak el. Nemhogy pénzt kérnének jobbágyaiktól, inkább a személyi függőségüket növelik, a robotterheket fokozzák. Rövid távon és lokálisan nőhetett így átmenetileg a termelés, de hosszabb távon az egész régió leszakadt a nyugat-európai dinamikus fejlődéstől. Nemcsak Magyarországon, Lengyelországban is ez a tendencia volt a jellemzőbb.

Nálunk tehát megmarad a vérségi kötelék a tulajdonlásban akkor is, amikor az már a hitelfelvétel akadályává válik. Széchenyi István gróf egyik reformkori főművében, a Hitelben (1830) ezt fejti ki alaposan, a fejlődés gátjának nevezve az ősiség intézményét.

Magyaroké volt-e a föld?

De térjünk vissza az Árpád-korba, és nézzük meg, teljesült-e akkor és azóta, hogy magyar kézben legyenek a földek? Az 1100 éves vitát nehéz értelmezni, hiszen a magyaroknak ekkoriban még nem a termőföld volt a legfontosabb (bár az sem igaz, hogy a honfoglaló magyarok nem ismerték a földművelést). Félnomád volt a magyarság ekkoriban, tehát alapvetően állattenyésztésen alapult a gazdaság, és legfőképpen legelőre volt szükség. Ezt pedig közösen birtokolták hatalmas méneseik, csordáik eltartására, értelmetlen is lett volna felosztani a földet, amíg nem települtek le véglegesen. Téli és nyári szállások között ingáztak, a letelepülés nagy valószínűséggel a téli szállásokon történhetett, így itt alakultak ki a saját jogon szerzett nemzetségi birtokok.

A magyarok valószínűleg a honfoglalás előtt is tudtak takarmányt vagy élelmiszernek való gabonát termeszteni. Vezérüket ugyanis aligha hívták volna "Árpácskának" (a szóvégi "d" ugyanis törökös kicsinyítő képző Árpád fejedelem nevében). A földművelésre utaló régebbi szavaink még nem szlávok, hanem törökök, valószínűleg egy ilyen néptől tanultuk meg az alapokat. Fodor István is felidézi egyik tanulmányában, hogy a "tarló, árpa, búza, eke, sarló, boglya, szérű, őröl, dara, gyümölcs, alma, körte, dió, szőlő, bor, kender" szavunk bolgár-török eredetű.

Szláv eredetű szavak

Bonyolultabb földművelési eszközeink és a letelepedett életmódra utaló kifejezéseink viszont már szláv eredetűek (parlag, ugar, gereblye, szilva, széna, szalma, kapa). Az ugar és parlag szó már többéves egy helyben tartózkodásra utal. A föld tehát a Kárpát-medencében eredetileg a szlávoké kellett, hogy legyen, amit szláv jövevényszavunk, a "paraszt" is jelez. De ha a paraszt szó eredete nem győz meg valakit, talán az sem véletlen, hogy a szolga szavunk is szláv eredetű.

Vagyis a Kárpát-medence szláv őslakosságát kényszerítette uralma alá a magyar vezetőréteg. Ugyanakkor a magyarok egy része tudta csak megőrizni előkelő pozícióját. Az eredetileg "jobb ág"-ból lecsúszott jobbágyok, a várjobbágyok viszonylag kedvező helyzetű, szabad emberek voltak, és csak később - de még az Árpád-korban, különösen a vége felé - süllyedtek le társadalmi tekintetben. A korábbi szolgákkal (azért ezek nem feltétlenül csak szlávok lehettek) "összeolvadva" lett belőlük a jobbágyság. A harmadik tényező az egységes jobbágyság kialakulásában a korábban szintén középrétegnek számító, külföldről már István korától folyamatosan érkező vallon, német és más telepesek, a hospesek lehettek.

Nálunk a föld 1848-ig a királyé volt

Mind a jobbágyság, mind a földbirtokosság a 13-14. századra egységesült. Az egységesüléshez még az is kellett, hogy a feudális földtulajdont is bevezesse valaki Magyarországon. Ez pedig nem volt más, mint István király. Szent István a birtokadományozással megteremtette a később általánosan jellemző adománybirtokot. Ám a magyar agrárfejlődés döntően eltért a nyugat-európai fejlődési mintától (erről már ejtettünk szót a tőkés átalakulás kapcsán). Nálunk ugyanis már a feudalizmus idején is nagy különbség volt az, hogy nem alakult ki hűbéri lánc.

A birtokadományok ellenére a föld tulajdonjoga mindig is a királyé maradt, egészen 1848-ig, a jobbágyság és a földbirtok "ősiségének" eltörléséig. A király túlhatalma ugyanakkor a földesurakat csak jogilag akadályozta, hiszen tudjuk, ettől még szép számmal akadtak a középkorban kiskirályaink.

Külföldiek Magyarországon

A király tehát elvileg annak adományozhatta a földet, akinek akarta. Idegeneknek, külföldieknek pedig sokszor és sokan adtak földet Magyarországon. István kezdte ezt, aki német lovagoknak osztott ki birtokot. A kunok és jászok letelepítése nagy gondot okozott Magyarország középső vidékein a 13. században. A tatárjárás, 1241 előtt nem sikerült konszolidálni a kunok félnomád alakulatait, később viszont ügyesebben kezelték őket királyaink.

A 16-17. század fordulóján szintén az Alföldön telepítették le a hajdúkat, ami az egyik legsikeresebb földosztási akció volt - a hajdúvárosok létrejötte komoly társadalmi elégedetlenséget vezetett le.

Nemzeti küzdelmek a birtokok elosztásakor

A birtokadományozások a törökök Magyarországról való kiszorítása után kerültek a kiélezett nemzeti küzdelmek előterébe. A Habsburgok ugyanis saját, idegen származású híveiknek osztották a földeket. A Habsburgok által 1688-ban felállított testület, a Neoacquistica Commissio (Újszerzeményi Bizottság) csak azoknak a birtokosoknak kívánta visszaadni a földjüket, akik igazolni tudták korábbi tulajdonjogukat, illetve lefizették a föld értékének 10 százalékát, a fegyverváltságot. Részben az ez elleni tiltakozásnak is tekinthető a Rákóczi-szabadságharc kitörése, amely végül eredményeket ért el, a magyarok fegyveres harccal erősítették pozícióikat - végül az Újszerzeményi Bizottságban is jelentős számban magyarok döntöttek a birtokokról.

Ezzel egy időben a jobbágyok betelepítése is elkezdődött a török által kipusztított területeken. Itt szintén a külföldiek (elsősorban a német területekről érkezett svábok) vagy a történelmi Magyarországnak a törökök által kevésbé pusztított nemzetiségi területeiről érkezők (főleg szlovákok) kerültek előnybe. Bizonyos területeken, így a Temesközben a Habsburgok, illetve főembereik a töröktől való visszafoglaláskor tiltották átmenetileg a "rebellis" magyarok letelepedését.

20. század: földosztás, kitelepítés, holokauszt, kollektivizálás

A döntő fordulat 1848-ban következett be, a forradalom megszüntette a jobbágyságot, és a nemesi földek is forgalomképessé váltak az ősiség eltörlésével.

Időben nagyot ugorva, de a Kárpát-medencében maradva, meg kell említeni, hogy az első és a második világháború után számos országban rendeztek földosztást. Az első világháború után Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában a helyi többségi nemzetek főleg a magyar és német birtokosok földjeit osztották szét. Nálunk viszont a Horthy-korszak elején a Nagyatádi Szabó-féle földosztás csak minimális területre korlátozódott, és nem hozott létre sok életképes középbirtokot, mert túl sok gazda kapott földet.

A következő lépésben a holokauszt és a zsidótörvények a zsidónak minősített személyeket kifosztották, az üldözöttek döntő részét 1944-ben Magyarországon - ekkor az ország a mainál nagyobb területű volt - haláltáborokba szállították. (A budapesti zsidóság egy része túlélte a vészkorszakot.)

A második világháború után Magyarországon a svábok kitelepítése következett. Az 1940-es években a tolnai-baranyai gazdag sváb "hosszúházakba" a Csehszlovákiából áttelepített, a magyar-csehszlovák lakosságcsere miatt elküldött felvidéki magyarok kerültek, de ide telepítették át a bukovinai székelyeket is, akik eredetileg a Délvidéken találtak átmeneti otthonra, de onnan is tovább kellett jönniük.

1945-ben Magyarországon is nagyarányú földosztás történt, de ezt hamarosan a visszájára fordította a kommunista állampárt. Két hullámban kollektivizálták ezeket a földeket. Először a Rákosi-korban próbálkoztak a termelőszövetkezetek megalakításával 1948-49 után, de ez az akció kudarcba fulladt 1953-55 között, amikor Nagy Imre első miniszterelnöksége idején sok téesz felbomlott. A második nekifutásra, az 1956-os forradalom utáni véres megtorlások hangulatában, 1959-1961 között a magyar termőföld döntő többsége közösségi (állami vagy szövetkezeti) tulajdonba került. Háztáji ugyanakkor maradhatott, egy kis házhelyen és mellette a kertben a zöldség- és gyümölcstermesztés folytatódhatott a Kádár-korszakban, amikor a nagyüzemi mezőgazdaság egyébként túlsúlyba került.

Ma már nincs olyan nagy jelentősége a földművelésnek

A rendszerváltás után a régi tulajdonosok nem kapták vissza a földjeiket, ehelyett kárpótlási jegyekkel - amit elvesztett javaik után kaptak - licitálhattak a téeszek földjeire. Voltak, akik sokat visszaszereztek így az egykor elvesztett vagyonukból, de voltak olyanok is, akik nem tudtak élni a lehetőséggel, vagy gyorsan elkótyavetyélték így szerzett vagyonukat.

A földkérdés azonban Magyarországon ma már egészen más jelentőségű, mint a 20. század elején vagy korábban. Régebben a mezőgazdaság állította elő ugyanis a nemzeti jövedelem döntő részét, mára viszont a szektor - a sokszor külföldi kézben lévő, sok esetben elképesztő módszerekkel privatizált élelmiszeripar (például növényolajipar, cukoripar) nélkül - mindössze pár százalékot tesz hozzá a magyar GDP-hez.

Szerző:SZEGŐ IVÁN MIKLÓS