2018 januárjában éppen 800 esztendeje volt annak, hogy II. András magyar király befejezte szentföldi hadjáratát.

Margat vára 
Fotó: Sopronyi Gyula/ National Geographic Magyarország magazin/ 2010. augusztusi lapszám

E hadjáratot sokan – még ma is – hiábavaló katonai akciónak, a király öncélú tengerentúli ereklyegyűjtő kirándulásának tartanak. Napjainkban magyar kutatók tárják fel az egykor II. András által is látogatott vidék várait, kutatásaik nyomán pedig feltehetjük a kérdést: Vajon tényleg ez a helyzet?

III. Béla magyar király európai konfliktusaiban a pápa támogatásáért cserébe ígéretet tett, hogy részt vesz a keresztes háborúkban, de halála miatt ennek végül nem tudott eleget tenni, s a fiára II. Andrásra hagyta e kötelesség teljesítését. Közben a negyedik keresztes hadjárat kudarcba fulladt, a vitézek ugyanis el sem jutottak a Szentföldre. (A velenceiek inkább kifosztották Bizáncot, hogy semlegesítsék legnagyobb földközi-tengeri riválisukat, s ehhez a pápa támogatását is megnyerték, hisz’ a görögkeleti liturgia miatt eretneknek tartott Bizánc bukásával az összes keresztény a római egyház hatáskörébe került.) III. Ince pápa ezért a negyedik hadjárat sikertelensége után 1213-ban újabb hadjáratot javasolt. Az Európában dúló belháborúk miatt senki sem reagált a felhívásra. Ennek ellenére 1215-ben a lateráni zsinaton újabb hadjárat indítását határozták el, melyre később II. András magyar király, VI. Babenberg Lipót osztrák herceg és Lajos bajor herceg jelentkezett. (Később Lipót hercegre emlékezve választotta ki II. József császár a piros-fehér-piros színeket a Habsburg Birodalom haditengerészeti lobogójához, amikor 1786. március 20-i lobogóparancsában elrendelte, hogy minden hadihajó, amely az ausztriai Habsburg-ház fennhatósága alatt jár, valamint minden hadikikötő a parancsban leírt új lobogót köteles viselni. A színösszeállítás közvetlen utalás a II. Andrással együtt a Szent Földön hadakozó, a Habsburgok osztrák ágának egyik elődjeként számon tartott Babenberg dinasztiára. A monda szerint, amikor IV. Lipót egy csata után a sátrában leoldotta az övet véres köntöséről, az ellenség kiontott vérétől vörös köntös eredeti fehér színe csak a megoldott öv alatt maradt meg. Ekkor – a nehéz harc emlékére – vált a piros-fehér-piros a Babenbergek családi színeivé.)

A keresztes hadak útvonalai és a keresztes államok 
Forrás: Dr. Balogh Tamás

Amikor a XI. század végén a bizánci császár felismerte, hogy egymaga nem tudja feltartóztatni az arab előrenyomulást, nyugatról kért segítséget. 1095. november 27-én a clermonti zsinaton II. Orbán pápa enciklikájában tette közzé felhívását a Szent Sír visszafoglalására. Maga sem sejtette, hogy a háborúk mintegy kétszáz évig tartó sorozatát indítja el, amelyben több százezer férfi, nő és gyermek életét oltják majd ki, s amelyek szenvedést hoznak barátra és ellenségre egyaránt. Mégis jártak bizonyos haszonnal ezek a háborúk: a Tengerentúlra elvetődött európaiak megismerték a fejlettebb keleti kultúra és civilizáció értékeit, viselkedésük pallérozottabbá vált, többet törődtek a tisztálkodással, újra elterjedt a rómaiak óta elhanyagolt fürdőkultúra, a görög filozófia és megismerték az arab matematikát. Katonai téren a lovagság megismerte a könnyűlovasság és a gyalogság előnyeit, hátrányait és a hatékony védekezés módszereit, kialakult a fejlett várépítészet, a korábbi ormótlan lakótornyokat és palánkokat bevehetetlennek látszó, a szemnek is kellemes várak váltották fel.

András (vagy Endre) 1196 óta Horvátország és Dalmácia kormányzója volt. Ebben a minőségében a hajóhad szervezése is a feladata lett volna, de állandó magyar tengeri flottát ő sem tudott kiállítani. Így, amikor 1202-ben a velencei hajókon a Szentföldre tartó francia lovagok Velence bíztatására Zárára támadtak, András nagy hirtelen csak tíz gaetai zsoldoshajót tudott kibérelni, ám a harcok november 24-én így is Zára elvesztésével értek véget. Ekkor III. Ince pápa, hogy a szentföldi hadjárathoz András támogatását biztosítsa, kiátkozta Velencét és a kereszteseket a magyar király megkövetésére és kárpótlására utasította. A velencések kénytelen-kelletlen kiürítették Zárát, de erődjeit lerombolták, s a várossal szemben fekvő szigeten, Malconsejo szigetén várat építettek, ám a záraiak a magyarok pénzén tíz genovai gályát béreltek, átkeltek a szigetre és kiverték onnan őket. Ekkor András – hogy valamilyen haderőt a tengeren is szembeállíthasson a velenceiekkel – a pártfogásába vette a Narenta-folyó környékén élő kalózokat és Almissa városában búvóhelyet biztosított nekik (a Brazza szigetével szemben, a Cetina-folyó torkolatánál fekvő Almissa a XIII. század közepéig jelentős kikötő volt).

Három évvel később András lett a király, s teljesítenie kellett apja fogadalmát. Bár a király Châtilloni Rajnald (1125-1187) antiochiai fejedelem unokája volt (II. András anyja Antiochiai Anna, Châtilloni Rajnald leánya volt), II. András keresztes hadjárata nem volt a magyar nemzet vállalkozása, hiszen azok a tényezők, amelyek Nyugat-Európában ezt a mozgalmat előidézték, Magyarországon hiányoztak. Németországtól keletre ugyanis sem az aszkézis, sem a lovagság nem vertek gyökeret, s a küzdelem a hitetlenek ellen, mely nyugat lovagjait keletre sodorta, a keresztény világ keleti határszélén a pogány besenyők és kunok elleni rendszeres harcot vívó Magyarországon megszokott dolog volt. A lovagi fegyverzet és a lovagi szokások csak a társadalom legfelsőbb rétegében találtak utánzókra, de a nyugati lovagokat jellemző kalandvágy és vallásos lelkesedés még e körben sem igen talált visszhangra. II. András király tehát a leginkább azért ment a Szentföldre, mert nem tudta elkerülni az apja által tett fogadalom teljesítését. Míg III. Béla életében szinte mindvégig sikeresen kitért az elől, hogy a pápa őt kérje fel a keresztes hadak vezetésére, II. Andrást a pápa esküszegésért kis híján kiátkozással fenyegette ugyanezért. 1216-ban azonban megürült a Bizánci trón, s az egyik jelölt András király lett: ekkor döntött úgy, hogy megindítja hadjáratát.

A hadjárat előkészítése 1217 márciusában kezdődött el, amikor Sándor a magyarországi johanniták priorja Velencébe utazott és egyezséget kötött Péter dózséval hajók bérléséről. András és serege augusztus végén érkezett Spalatoba és ide rendelték a bérelt hajókat is. A velenceiek „előzékenységéért” azonban nagy árat kellett fizetni. Bár III. Béla elegendő pénzt hagyott Andrásra a szentföldi hadjárat költségeinek fedezetére, ezt azonban már régen elköltötték. András, hogy 10 velencei hajót kapjon útjára, igen nagy kereskedelmi kiváltságokat biztosított Magyarországon Velencének, sőt képes volt lemondani Záráról is! A király 1217. augusztus 23-án rendkívüli fénnyel vonult be Spalatoba, ahol német és osztrák keresztesek vártak rá. (Itt játszódott le az az esemény, amelyből akkoriban középkori magyar anekdota, később pedig egyik, azóta is használt szólásunk keletkezett: A magyar seregben szolgált egy Makó nevű vitéz, aki út közben úgy felöntött a garatra, hogy amikor Spalatoba értek, azt hitte már Jeruzsálemben vannak. Társai azonban megmagyarázták neki, hogy még messze van Jeruzsálemtől. Ettől kezdve él a mondás: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.) A horvátok lelkesen fogadták a kereszteseket, sőt néhány befolyásos főúr – egyszerre bizonyítva hűségét az uralkodó iránt, és téve kegyes cselekedetet – csatlakozott is II. András seregéhez, amelyben magyar részről Csák Ugrin kancellár, Csák Demeter asztalnok, Kán László lovászmester, Dénes abaujvári ispán tárnokmester, továbbá Péter győri és Tamás egri püspök és sok más nemes is részt vett. A király kíséretében csaknem 10 000 fő volt, azonban a Velencétől bérelt hajókra csak 1000-2000 fő fért fel, mivel a lovaikat is magukkal kellett szállítani. A kor legnagyobb csapatszállító hajói 500 katonát vagy 150 lovat tudtak befogadni, de ennél a velencei hajók csak kisebb teherbírásúak voltak.

A korabeli velencei szállítóhajók, a coccák – a hansa koggék dél-európai változatai – gyakran a térségre jellemző háromszögletű latinvitorlát viseltek. 
Forrás: Dr. Balogh Tamás

Végül a sereg behajózott és II. András elindult, hogy részese legyen az ötödik keresztes hadjáratnak (a király sógora, VI. Babenberg Lipót osztrák herceg már korábban útra kelt). Az expediciót a spalatoiak két gályája Durazzóig kísérte.

A király seregeinek spalatói tartózkodásáról a korabeli krónikák is beszámoltak: „Endre király atyja fogadalmát végre kivánván hajtani, a szentföld segitségére indult. Követeket küldött és nagy hajókat bérelt Velenczétől, Anconától, Zárától és az adriai tenger más városaitól és mind Spalato városának kikötőjébe rendelte. Fegyvereit és az eleséget számos szekéren és teherhordó állaton előre küldötte és azok megtöltötték a város egész kerületét. A király és magyarjai előtt a szászok roppant sokasága érkezett meg, szelid békés nép, mely hódolattal megvárta a király hajóra szállását; mind kereszttel volt jelölve. A király felszólitására a spalatoiak az egész külvárost odaadták a zarándokoknak szállásul: és házaik csakhamar anynyira megteltek emberrel, jószággal, hogy alig lehetett ott járni-kelni. Bármennyire szorongtak, nem fértek el a külváros házaiban és a királyi udvar kiséretének legnagyobb része sátrakban tanyázott a szabad mezőn. A polgárok egy része félelemmel, a másik bámulattal nézte a szokatlan sokadalmat. A király az Úr 1217. évében, augusztus 23-án ért Spalatoba. Az összes polgárság körmenetben kiment eléje, az idegenek és seregének egész tömege harsány hangon dicsőitette, aztán a papság fogadta énekkel, egészen selyemruhában, kereszttel és tömjénezővel, mint a királyi nagyságot megilleti. A nemes király, a mint meglátta az ünnepélyes processiót, azonnal leszállott lováról, és jobbágyainak csapatától körülvéve, a püspökök közt, kik szintén eljöttek, gyalog ment el Szent-Domnius templomába. Mise után szállására ment. Az nap a község gazdagon megvendégelte a királyt a Mata nevü házban, az északi kapu bástyáján kivül. Mondják, hogy 10,000 lovas kisérte akkor a királyt, nem is számitva a köznépnek tömegét. A király akkor igen nagy jóakaratot mutatott Spalato polgárai iránt, úgy hogy maga felszólitotta őket, kérjenek csak bátran. Ő megteszi azt, a mi városuk javára válik. Szerette volna nekik átadni Clissa várát, aztán meg a szigetek ispánságát, de a spalatoiak, szokásuk szerint, csak magánérdekeikkel törődtek. Igy aztán Pontiusnak, a templom vitézei magyarországi mesterének őrizetére bizta a várat. Mialatt a király itt tartózkodott, meghalt Bernát érsek. A király megüzente a kanonokoknak, válaszszák meg orvosát, Sándort, nagyon tudós és becsületes embert, de az urak másra gondoltak.” II. András tehát ünnepelt, pompázott és adományozott, de amit óhajtott, keresztülvinni nem bírta – rossz ómen egy tengerentúli hadjáratnak!

A magyar király zászlaja alatt a Szentföld felé haladó hajók útközben megálltak Cipruson. Itt csatlakozott hozzájuk a sziget francia királya, Lusignani Hugó, és a szaracénok hódítása miatt birtokvesztett Brienne-i János jeruzsálemi király, aki közölte a királlyal a hadjárat célját: Az 1187 szeptemberében elvesztett Jeruzsálemet a keresztesek ezúttal – régi terveiket felelevenítve – a Nílus-deltában fekvő Damietta elfoglalása és az egyiptomi arab Ajjúbída-dinasztia megdöntése után egy átkaroló hadművelettel képzelték el (a keresztesek ugyanis pontosan tudták, hogy uralmuk csak addig áll fenn, amíg a megosztott arab világ, elsősorban Egyiptom és Szíria szultánjai nem fognak össze ellenük). András azonban nem osztozott a tervben, amely szerinte a téli tengeri átkelés miatt eleve kockázatos volt, a szíriai rossz gabonatermés és a magas élelmiszerárak miatt akadozó utánpótlással pedig egyenesen kudarcra volt ítélve, ezért október derekán áthajózott Akkóba (a korábbi Saint Jeanne d’Acre, a mai Akka városába), ahol jelentős létszámú sereg gyülekezett. A városban nagy volt a drágaság, a szegényebb keresztesek közül sokan haza indultak, a maradók viszont II. Andrást – a jelenlévő legmagasabb rangú keresztény vezért – választották vezetőjüknek. A 20 000 fegyveresből és 30 000 zarándokból álló keresztes sereg november 4-én indult el II. András vezetésével a Tiberiás-tó felé. Mire a Jordán-folyóhoz értek, jelentős mennyiségű élelmet és fegyvert zsákmányoltak a hátráló moszlim csapatoktól. Három napot pihentek, majd – miután megfürödtek a folyóban – átkeltek és tovább haladtak a Jordánt követve, útközben mindent elpusztítva. Mikor elérték a Genezáreti tavat, meglátogatták Betsaidát, Péter és András apostolok városát, Krisztus életének megszentelt színhelyeit és visszatértek Akkóba.

A magyarok akkói megérkezésük után a város német negyedében laktak (Akkó jelentősége különösen Jeruzsálem 1187-es elvesztése után nőtt meg, amikor a város a kisebb területűre zsugorodott keresztes királyság fővárosává vált, ide érkeztek a tenger felől a keresztes hadak, s a velencei, genovai, pisai kereskedők révén a térség kereskedelmi központjává fejlődött, ahol külön negyede volt a különféle nációknak), majd hamarosan támadásba lendültek a mohamedánok ellen. Harcoltak a Jordán völgyében, a Tábor-hegy mellett és a Kinneret-tó környékén is. Az első támadást II. András maga vezette, majd a parancsnokságot fiára, Dénesre bízva ereklyegyűjtő körútra indult, és hajón a Tripoliszi Grófságba látogatott. II. András végül 1218 januárjában szárazföldi úton indult hazafelé, ahova az esztendő végére érkezett meg. Később III. Honorius pápa előtt azzal védekezett, hogy a Magyarországról kapott rossz hírek késztették hadjárata abbahagyására.

 
II. András hadaival a Szentföldön – korabeli miniatúrán 
Forrás: Wikipedia

A középkori krónikás így számol be az eseményekről: „Spalatumnál hajókra űlvén Czyprus szigetjéig eveztek; az ott várakozó keresztes seregekkel megszaporodván, Ptolemaisba hajóztak, a' hová 3-dik Novemberben érkezvén, a szárazra kiszállottak; egy napi nyúgodalom után a Gelboé hegyein által Betzaida felé siettek, a' hol vólt Koradinusnak, Szefadin szeretsen Király fijának tábora, hogy ott vele megütköznének; de Koradin annyira megrettent a Magyar Király jelen léttétől, hogy a keresztes tábornak, a' kinek Fő Vezére András Király vala, sehol megállani nem akarna: szűntelen előbbre ballagott, és maga után sok falukat, és városokat a keresztes vitézek hatalmában hagyott.” A szaracénok a keresztes háborúk évszázadai alatt szerzett tapasztalataikból már jól tudták, hogy a kereszteseket a klíma, a sivatag és a pénzhiány rendszerint hamar visszatérésre kényszeríti az erődjeikbe, a nyílt összecsapásokat – a saját erőforrásaik kímélése érdekében – ezért gondosan elkerülték. November 10-én Bajszán közelében mégis sor került az ütközetre, amelyben a magyar király a babilóniai szultán seregét megszalasztotta. Egy 1218-as szír-arab leírás elismerően nyilatkozik a magyar vitézekről: „A keresztény istentelenek lovai igen szánalmasak, göthesek voltak, és az is kevés. Csupán a hankar malik [hungár, azaz magyar király, vagyis II. András,] hozott sok szép lovat, amelyek az arab lovaknál is szebbek voltak.” András király adományokkal ismerte el harcosai vitézségét. A győzelem után kiállított oklevele szerint a Palásthy nemzetségből származó Borsnak a mai Szlovákiában fekvő palásti birtokot adományozta.

November végén a keresztes sereg vezérei a Názáret közelében fekvő Tabor-hegyhez „Urunk színeváltozásának" helyéhez indultak, hogy az Al-Adil szultán által épített erős várat megostromolják. András azonban nem tartott velük, hiszen – amikor megérkezett a Szentföldre – éppen ő volt, aki figyelmeztette a templomos lovagokat, hogy igencsak rosszul használják ki a domborzati viszonyok adta földrajzi lehetőségeket. Közölte velük, hogy úgy viselkednek, mintha soha életükben nem forgolódtak volna csatákban és felhívta a templomos lovagok nagymesterének figyelmét arra, hogy azért vannak dombok, völgyek, természet formálta terepalakzatok, hogy azokat egy hadművelet során, aki a hadjáratot vezeti, a saját javára fordítsa. Ezért a jól védett magaslati erőd ostroma helyett inkább Akkóban maradt pihenni. A sereg november 27-én ért a vár alá. A hegy lábánál vertek tábort, ezért az ostromhoz minden alkalommal meg kellett mászniuk a hegyet (ezzel bizonyították, hogy Andrásnak milyen igaza volt, amikor a taktikájukat kritizálta). December 1-én indultak először támadásra. Ekkor a hegyet borító ködöt kihasználva a vár kapujához lopóztak, de az őrség az utolsó pillanatban felfedezte őket és nem sikerült elfoglalniuk a kaput. Két nappal később hatalmas ostromlétrát cipeltek fel a hegyre és az erőd damaszkuszi kapujánál felállították. A védők naftás nyilakkal felgyújtották a létrát, mely összetörve sok ostromlót maga alá temetett. December 7-én aztán a sikertelenségen elbúsulva visszavonultak Akkóba, bár ekkorra a védők is súlyos veszteségeket szenvedtek. Nem sokkal később a mozlimok kiürítették és lerombolták az erődöt.

Tábor hegye és az erőd romjai 
Forrás: Wikipedia

Ezalatt II. András hajóra szállt és felkereste a Tripoliszi grófság ispotályos várait. A Montfort erőd közelében a sereg egy része (állítólag engedély nélkül) kisebb hadjáratra – portyára – indult a Jordán forrásvidékére, de a zord idő és az élelemhiány miatt komoly vereséget szenvedtek. A források szerint az 500 fős magyar csapat behatolt a hegyek közé, de mikor egy faluban nyugovóra tértek, az előlük korábban elmenekült, s az éj leple alatt visszatért lakosság a környező dombokról megtámadta őket. Sokakat megöltek, másokat, köztük a csapat vezérét is foglyul ejtettek. Az elesettek között volt az Andrássy család egyik tagja, Simon is. (A régi székely család a hagyomány szerint Andorástól, az Ázsiából jött ősmagyar vezérek egyikétől származtatta magát, akinek harmadik fia, László, Erdély vajdája volt. Az ő unokája volt Simon, aki többször kitüntette magát, mielőtt elesett a szentföldi hadjáratban.) A túlélők Sidon felé menekültek. Egy al-Gamas nevű mozlim fogoly felajánlotta, hogy biztos úton oda vezeti őket, de ehelyett csapdába csalta a menekülőket, akiket a mozlimok szinte teljesen lemészárolták, csak hárman tudták megmenteni az életüket. A foglyul ejtett magyarok sorsára nem derült fény. Maguk a keresztesek meg voltak győződve róla, hogy a három túlélő kivételével mindenki elpusztult, ám a Közel-kelet etnikai viszonyait tanulmányozó XIX. századi néprajztudósok felfigyeltek egy zárt arab közösségre a Montfort-erőd romjai közelében, Milija településen (a Montfort erődöt utoljára birtokló de Milly család egykori birtokán). Az etnográfusok adatai szerint a vár közelében fekvő, már említett Milija vagy Máiljá falu lakói katolikus vallású arabok (holott a keresztény arabok többsége ortodox), a lakosok körében pedig gyakori a Layous családnév, amelyet – bár ezt további bizonyítékok nem támasztják alá – Lajosként azonosítanak.

Montfort erődjének romjai
Montfort vára 1126-ban épült Akkó védelmére, majd Szaladin szultán lerombolta, a Német Lovagrend nagymestere pedig 1220 után újjáépítette. A viszonylag épen maradt erődítmény 18 méter magas tornyából a mai látogató elé is csodálatos kilátás nyílik Galilea nyugati részének hegyeire és völgyeire, ahol a magyar keresztesek is jártak. 
Forrás:Wikipedia

II. András ezután észak felé haladt tovább és meglátogatta a lovagrendek nagy várait, Margat-ot és a Crac de Chévaliers-t, amelyet akkoriban a „Tengerentúl legszebb várának” neveztek. Itteni tartózkodása alatt okleveleket bocsátott ki, amelyekben a magyarországi sóbányák jövedelmét felajánlotta a várak továbbépítésére és a várvédő csapatok zsoldjára, hogy hazatérése előtt – szokása szerint – még nagy adományokkal kötelezze le a szentföld állandó védőit, a lovagrendeket (elsősorban a templomosokat és a johannitákat). II. András ekkor Gizella királyné koronáját eladta 140 ezüst márkáért, hogy a további várható költségeket fedezni tudja. Új hadműveletekbe viszont már nem bocsátkozott. Egyrészt felesége, a francia auxerre-i és navarrai Courtenay Péter gróf leánya, Jolantha követei útján értesítette, hogy küszöbön áll a bizánci császárválasztás, másrészt nem volt maradása, mióta kedvezőtlen hírek érkeztek hozzá Magyarországról (óriási birtokadományokkal megerősített és nagyjövedelmű tisztségekbe emelt párthívei ki akarták terjeszteni hatalmukat a kisbirtokos királyi szerviensekre, akik lázadással fenyegettek). Úgyhogy, bár a jeruzsálemi pátriárka kiátkozással fenyegette (és végül ki is átkozta), kivonta a maradék seregét Akkóból és 1218. január 18-án a hadjáratot félbeszakítva szárazföldi úton elindult a Szentföldről, s a latin császárság elnyerése érdekében nagy utat tett meg a keleti tartományokban.

Az erőd alaprajzán sötéttel jelzett külső vár II. András adományaiból épült. Az erőd kutatásán és helyreállításán ma a szír kormány engedélyével nemzetközi kutatócsoport dolgozik. Szíria elsősorban azokat a nemzeteket hívta meg a kutatócsoportba, amelyek támogatásával annak idején az erőd felépült, így a magyaroknak is felajánlották a lehetőséget. Mi azonban nem éltünk vele… Az igazsághoz tartozik azonban, hogy 2006 októberében kezdődött meg a Közel-Kelet legnagyobb várának, Margat erődjének, a régészeti feltárása, s ezt a munkát – annak ellenére, hogy az ilyen jelentőségű feladatokat mindig hazai szakemberekre bízzák – már magyar tudós, az esztergomi Major Balázs vezeti.

A Crac de Chévaliers Forrás: Wikipedia 
A II. András adományaiból épült külső várfal keleti oldalán található a vár egyetlen bejárati magas kapuja (2.) ahova felvonóhídon (1.) át lehet bejutni. Balra fordulva bolthajtásos, belső lépcsőfeljárón (3.) vezet a várba, ahol bal oldalon először XIII. századi, majd XII. századi őrhely (4.) (5.) következik, majd az istállók (6.). A lépcsősor végén élesen jobbra fordulva újabb lépcsősor vezet tovább fel, a felső bejárathoz (7.), mely előtt keletre még egy újabb XIII. században megerősített őrszoba (10.) található. 
A belső vár falai is bástyákkal erősítettek, melyek alul-felül várudvarokat zárnak közre. Ezen belül sorakoznak az egyes épületrészek, termek. A felső bejárattól (7.) balra raktár (20.), jobbra a hosszú őrszoba (8.) helyezkedik el, mögötte a várkápolna (9.) melyet később mecsetként használtak. Innen is vezet fel lépcső a lakótoronyhoz, a királylány tornyához (29.). 
Szemben, a felső udvar (12.) nyugati oldalán látjuk az ötablakos galériát (13.) és a gótikus kapubejáratot. Itt lépünk be a katonai összejövetelekre használt nagyterembe (14.), mely a vár legnagyobb (28 m hosszú és 8 m széles) helyisége, amit három boltozott hajó és csúcsíves árkádsor alkot. A nagyterem mögött húzódik a 120 m hosszú folyosó (15.), ami összeköti a várkápolnát (9.) a háromszintes őrtoronyal (17.). A két háromszintes őrtorony (17., 18.) között helyezkedik el az olajpréselő (19.) helyiség. 
A felső várudvar (12.) déli oldalán sorakoznak a konyhák, ebédlők, víztartályok. Ez utóbbiak a 20 m vastag pillérekkel alátámasztott sűrűoszlopos (21.) csarnokban találhatók. 
A vár déli részén, az aquadukton (24.) keresztül bevezetett vízzel töltötték a belső és külső várfalak közötti területen, az alsó várudvarban (11.) a vizesárkot, ami víztározóként (25.) is szolgált. Ezt a déli várszakaszt 1271-ben három bástyával (27., 28., 31.) és egy 60 méteres csarnokkal (23.) bővítették ki. A bástyákban Kalávún és Bajbarsz szultánról arab nyelvű írás is maradt fenn. A szintén későbbi építésű arab fürdők (22.) romjai a vár délkeleti részén találhatók.

Elhatározásának okait a korabeli krónikás másképpen ábrázolta (szerinte András a Tábor-hegy ostromában is részt vett), hirtelen távozását pedig mérgezéssel igyekezett mentegetni: „Az ellenséget mindenütt követvén, a Jordán vizéig értek, a' hol megförödvén, hogy haszontalan lepéseket ne tennének, a Tábor hegyén lévő várat, a' mellyen hetven-hét védelmező torony vólt, kezdették vala ostromlani. Ezen városban két-ezer Szeretsent hagyott vala Koradinus, hogy azt a keresztények ostromi ellen védelmeznék; kezekre is került vólna bizonyosan a keresztényeknek, ha János jérusálemi király látván András királynak szerentséit, irígységből a maga katonáit az említett várnak ostromlásától viszsza nem húzta vólna. Látván András a jerusálemi királynak tsalfaságát, ő is elállott a várnak ostromjától, és haza felé kezdé vezetni katonáit, leginkább, hogy a társait arra vitte már az irígység, hogy valamelly mérges italt adtak vala néki, a' melly meg nem ölte ugyan, de még is nagyon megbádgyasztotta Andrást; annál nagyobb vólt tudniillik vetekedő társaiban az irígység, hogy őtet a napkeleti császárságra hívatni hallanák. András azomba, hogy minden eshető veszdelemtől távol légyen, viszsza tér Magyarországba 1218-dik esztendőben. Ezen útjában Görögországból Máriát Theodor Laskar görög királynak leányát hozá magával Magyarországban, hogy azt Bélának, a' ki már királynak koronáztatott, feleségűl adná. Bolgárországban érvén, azon országnak királyja elfogá Andrást, és addig el nem botsátá, míglen fogadást nem tett, hogy egyiket a leányai közzül oda adná néki feleségűl.” (II. Aszen cár bulgáriai erődje – Aszenovgrád, ahol mindez megesett – ma is áll, s őrzi a történtek emlékét.)

Az egy esztendeig tartó hazafelé vándorlás során – a szétesett Bizánci Birodalom helyén alakult utódállamokban a magyar király pozíciójának erősítésére – megkísérelt dinasztikus kapcsolatépítés két egzotikuma az örményországi és az ikóniumi megálló. A Szentföldet elhagyó II. András ugyanis szerződést kötött a legészakibb keresztes állam, Kis-Örményország keresztény királyával, Leóval, amely szerint annak leányát II. András egyik fia nőül veszi, és a fiatal pár fog uralkodni Örményországban. A másik hasonló esetről maga II. András számolt be: az ikoniumi szultán ugyanis – mint a pápának írta – megkérte az ő leányát azzal, hogy, ha megkapja, kész kereszténnyé lenni.

Aszenovgrád, ahol II. András vendégeskedett, s dinasztikus házasságot ígért 
Forrás: Dr. Balogh Tamás

Neki azonban nincs több leánya, azért kéri a pápát, nem adhatná-e a szultánnak valamelyik unokahúgát? Nem tudjuk, hogy a pápa erre mit válaszolt, tény viszont, hogy ezekből a dinasztikus tervekből semmi sem lett. Így, amikor II. András végre hazatért, hadjárata legfőbb eredményének – jobb híján – azt a számtalan ereklyét tekintette, amelyet a Szentföldről magával hozott: „királyi kincse árán különböző szentek ereklyéit szerezte meg; úgymint Szent-Istvánnak az első vértanunak fejét, Szent Margit szüz és vértanu fejét. Tamás és Bertalan apostolok jobbját, Áron vesszőjének egy darabját, egyet abból a hat korsóból, melyekben Krisztus borrá változtatta a vizet és sok egyebet.” E kincseket azután a hazai egyházak közt osztotta szét. Közülük csupán egyről tudni, hogy hová került: Antiochiai Szent Margit fejereklyéje a szepesi prépostsági templomé lett, s ma is ott őrzik.

II. András rendeletére csak az egri püspök maradt a Szentföldön és az 1208-ban András által Magyarországon (a Barcaságban) is letelepített német keresztesekkel (a teuton lovagokkal) együtt még több mint egy évig segítette ostromolni Damiettát, Egyiptom kikötővárosát. A püspöknek alárendelt magyar egységek egyesültek a fríz, holland és osztrák keresztesekkel, majd később (francia, angol, spanyol és olasz segédcsapatokkal kiegészítve) Damietta ellen indultak. A kikötővárost, a szultán testvére, al-Muaddon védte, aki kemény ellenfélnek bizonyult. Tárgyalások kezdődtek, s fegyverszünet lépett életbe. Al-Kamil szultán igencsak kedvező ajánlatot tett a számára nagyon fontos Damietta megtartása érdekben: a keresztesek visszakapják Jeruzsálemet és az előtte elterülő partvidéket egészen a tengerig. Pelagius pápai legátus javaslatára azonban a keresztesek visszautasították a szultán ajánlatát és rengeteg áldozattal járó, kemény csata után bevették a kikötővárost. Az volt a tervük, hogy ezúttal a másik oldalról próbálják visszavenni Jeruzsálemet: Damietta után Egyiptom, majd Palesztina meghódításával. Ám, ahogy 1221 júniusában Kairó ellen fordultak, a szultán kinyittatta a Nílus gátjait és a víz által körbevett sereg megadásra kényszerült, ráadásul Damiettát is vissza kellett adniuk.

A keresztesek hatalma ezután gyorsan hanyatlott. 1291 tavaszára a Földközi-tenger keleti partjain egykor 400 km szélességben elterülő államaik sorából már csak egy keskeny parti sáv és mindössze négy erőd (Akkó, Tyrosz, Szidon és Bejrút) maradt. Végül al-Asraf egyiptomi szultán sereggel indult Akkó ostromára, a keresztes „államok” fővárosába. A védők reménytelen helyzetben ellenálltak, de a szultán hadai mintegy hathetes ostrom után 1291. május 18-án heves harcok után elfoglalták a várost. A templomosok bástyája még néhány napig ellenállt, a lovagok az utolsó emberig védekeztek, tudták úgysincs számukra kegyelem.

Végeredményben tehát II. András és az V. keresztes hadjárat sem tudta föléleszteni a halódó keresztes államot. Bár adományai révén a mai Szíriában mintegy fél Magyarországnyi területet sikerült még hosszú évtizedekig biztosan megőrizni a keresztény Európa számára, a „lovagság nagy kalandja” – Európa első (még a nagy földrajzi felfedezések korát megelőző) gyarmatosító akciója – 1291-ben véget ért. II. András szentföldi hadjárata így inkább ereklyegyűjtésre, mint igazi katonai akcióra hasonlított. Külpolitikai céljait sem érte el: címei közé felvette ugyan a „jeruzsálemi királyét” is, bár Jeruzsálemben nem járt, a Szentföld lovag-fejedelmei veszélyes riválist láttak benne és nem támogatták egységesen, a bizánciak pedig helyette apósát Courtenay Pétert választották császárrá (igaz, hogy a császár egy évvel  későbbi halála után ismét felcsillant előtte a trón reménye, de ezúttal sógora, Róbert előzte meg). Így a Spalatóban Jeruzsálemet látó Makó vitéz anekdotája a földrajzi távolság mellett sajátosan fanyar, átvitt értelmet is nyert, hiszen II. András szentföldi hadjárata óta a szólás azt is jelenti, hogy valaki erejét felülmúló, nem valóságos célt tűz ki maga elé. Mégis, II. András királyunk nevéhez fűződik az a dicsőség, hogy ő volt az első magyar király, aki először indult magyar kikötőből hajóhaddal egy másik földrészen fekvő csatatérre. Vagyis – mai szóhasználattal élve – ő volt az első magyar expedíciós hadsereg vezetője.

 
II. András seregének útvonala tengeren és szárazföldön, 1217-1218 
Forrás: Dr. Balogh Tamás

„A külföldi szakirodalomban elsőként a jó nevű francia történész, René Grousset mutatott megértést II. András keresztes hadjárata iránt. Egészen addig ment, hogy az ötödik keresztes hadjárat első szakaszát a »magyarok hadjáratának« nevezte el, majd egy magyarországi folyóirat számára írt cikkében a »magyarok morális győzelméről« ír az arabok felett, s úgy véli, hogy a magyarok megjelenése készítette elő Egyiptom 1218. évi megtámadását, illetve II. Frigyes császárnak Jeruzsálem felszabadítását. Napjainkban alapvetően James Ross Sweeney és James Powell értékelése jelent fordulatot II. András hadjáratának hagyományosan negatív megítélésével kapcsolatban. Ők ideológia- és hadtörténeti meggondolásokból tartják a szentföldi magyar részvételt korszakos jelentőségűnek, ami – figyelembe véve a keresztes hadjáratok során az elhanyagolható cseh és lengyel részvételt – nem is tűnik alaptalannak. Az újabb összefoglalások a magyar keresztes részvétel kérdésében a korábbiaknál sokkal kiegyensúlyozottabbak. E sorok írója szintén hadtörténeti meggondolások alapján helyezte a hadjáratot teljesen más megvilágításba. Földrajzilag és létszámukat tekintve a magyar katonai egységeknek ez volt a középkorban a legnagyobb szabású vállalkozása, amit – kisebb veszteségektől eltekintve – kitűnő eredménnyel oldottak meg. Végül is nehezen megmagyarázható, hogy a muszlim főerők legyőzését és Jeruzsálem visszafoglalását mindmáig miért II. András példásan felszerelt, de nem különösen nagy létszámú csapataitól várja el a hazai és nemzetközi történetírás. A keresztesek ugyan soha nem álltak olyan közel a sikerhez, mint Damietta elfoglalása után, mégis ennek elmaradásáért nem a magyar királyt terheli a felelősség. Végeredményben sokkal inkább azokkal lehet egyetérteni, akik a magyar keresztes hadjáratban annak jelét látják, hogy a fénykorára jutott magyar királyság »teljes mértékben beleolvadt a latin keresztény népek közösségébe«. András korában a nemzetekfelettiséget, az európaiságot minden ellentmondásával és hibájával együtt a római pápa képviselte, s csakis ő rendelkezett a hadjáratok indításához szükséges erkölcsi és (egyház)jogi erővel. A keresztes hadjáratokban résztvevők pedig az általuk képviselt terület politikai stabilitásáról, gazdasági erejéről és a pápa által képviselt egyház iránti elkötelezettségükről adtak bizonyságot. II. András kudarca abban keresendő, hogy nem tudta kihasználni a hadjáratban rejlő propagandisztikus lehetőségeket, noha országa szempontjából katonailag a feladatot kiválóan oldotta meg. Meglepő módon a mai történészek sokkal pozitívabban ítélik meg a király teljesítményét, mint a kortársak.” (Veszprémy László, II András magyar király keresztes hadjárata, 1217-1218, in.: Magyarország és a keresztes háborúk).

Érdekesség – egyben a szentföldi hadjárat késői öröksége – hogy a magyar királyok címfelsorolásában a jeruzsálemi királyi cím végig fennmaradt, később az ország Habsburg uralkodói is viselték, még IV. Károly, az utolsó magyar király koronázási esküjében is szerepelt (ők azonban nemcsak a magyar korona birtokosaiként hivatkozhattak erre a címre, hanem azon az alapon is, hogy Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc az első Jeruzsálemi király, Buillon Godfried rokona volt). A cím önmagában nem sokat ért (a magyar királyon kívül még az angol és a francia uralkodó is viselte) és csupán egyszer használták: amikor II. József német nevek felvételére kötelezte zsidó alattvalóit, és azok tudni akarták, hogy a császár milyen alapon kényszeríti őket ilyesmire, az udvari válasz az volt, hogy az uralkodó jeruzsálemi király minőségében rendelkezik a zsidók felett.

Források: 
Stephen Runciman: A Keresztes hadjáratok története, Osiris, Budapest, 2002.

Tarján M. Tamás: 1217. augusztus 26. | II. András keresztes hadával útra kel a Szentföldre, Rubicon Történelmi Magazin (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1217_augusztus_26_ii_andras_keresztes_hadaval_utra_kel_a_szentfoldre/)

Bánlaky József: A MAGYAR NEMZET HADTÖRTÉNELME, II. Endre keresztes hadjárata 1217–1218-ban. (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0004/325.html)

Veszprémy László: Magyar Király a Szentfdöldön, in.: História, Budapest, 2009/4. (http://www.historia.hu/userfiles/files/2009-04/Veszpremy.pdf)