Amint a parasztok lisztjével végeztek, megállították egy kis időre a malmot, míg felkészítették az uraságét.

 

De az öreg Kinizsi, amint lezárta a zsilipet, és megállt a malom, még mindig úgy érezte, mozog a föld a lába alatt. „Ejnye no, hát mi ez? Földrengés?… Nem, nem, biztosan lovascsapat közeledik.” Éppen mondani akarta, de Bujkó megelőzte. Lelkendezve kiabált a padlásról:

 

− Nicsak, lovasok vágtatnak a réten át. Hű, mennyien vannak, egész sereg!

 

− Hadd lássam! − Pál is felkapaszkodott a lépcsőn, és látta valóban. Egyre többen vágtattak ki az erdőből, és lovaik lassítottak a réten.

 

− Vadászok lehetnek ezek − kiáltott most meg ő. − Apám, Orsik néne, nézzék csak a tornácról! Előjöttek már a solymárok is. Ebek egész falkára való. Valami nagy urak lehetnek azok ott a táncoló lovakon. Köztük egy asszonyszemély is hófehér paripán. Talán maga a király ez és fényes kísérete. 

 

 

 

 − Hogy volna a király − okoskodott Bujkó −, hiszen akkor látnánk csillogni a koronát a fején.

 

− Ostoba vagy, hát azt hiszed, a király mindig a fején hordja a koronáját? Lesodorná az ág az erdei vágtatásban.

 

− Én ha király lennék, le nem venném a fejemről! − erősködött Bujkó.

 

− Még éjszaka is benne aludnék, No de ekkor már megjelent a dombon néhány csaholó kutya, azután gyors lovasok, élükön Mátyás király fővadásza lobogó, zöld köntösben.

 

A lovasok egyenesen a malom felé tartottak, s meg sem álltak, csak bent az udvarban, éppen a tornác előtt. Bujkó és Pál hanyatt-homlok rohant elébük. Előjött Orsik néne is, kezét törülgette.

 

 

 

A fővadász, amint sikerült lecsillapítania táncoló lovát, hangosan szólt, mintha nagy tömegnek hirdetne valamit:

 

− Molnár, nagy ünneped lesz ma. Mátyás király és kísérete hozzád tér be egy kupa italra.

 

− Mátyás király? − ámuldoztak valamennyien. Orsik néne kétségbeesetten szaladt el, hogy valami szép ivóedényt keressen elı. Aztán már rengett is megint a föld a lovak patái alatt, és a másik pillanatban bevágtatott Mátyás király. Jobbján nagy bajuszú öreg vitéz, balján hófehér lovon ragyogó szép lányka. Mögöttük nagy urak, vadászok serege. Íjászok, felhajtók, ebtartók, leghátul a solymárok, kik T alakú hosszú boton tartották ragadozó madarukat.

 

 

 

− Jó reggelt, molnár − köszönt a király. − Jár-e a garat?

 

− Köszönöm, uram, a királynak, és köszönöm a népnek! − felelt az öreg Kinizsi.

 

− No, vezérem, Magyar Balázs − szólt most Mátyás az öreg vitézhez −, mit gondolsz, mit ért-ezen a molnár?

 

− Ej, felséges uram, öreg vagyok én már a találós kérdésekhez. De itt van a lányom, az szeret ilyesmivel játszódni. Különben is ő az én jobbik eszem. Mátyás erre a fehér lovon ült lánykához fordult:

 

− No, Jolánka, ha olyan okos vagy, mint amilyen szép, akkor biztosan kitalálod. Jolánka valóban igen szép volt. A vadászatban kipirult, szemébe könnyet csalt a reggeli szél, s most százszorosan csillogott. Kicsit gondolkodott, aztán csengő hangon felelt:

 

− A királynak azt köszöni, hogy őrködik a népe békés munkája felett, a népnek meg, hogy verejtékezve dolgozik a kenyérért. 

 

 − Így van, felséges uram, mert ha nem így volna, az én garatomban bizony csak a szellő járna. Tetszett ez a beszéd Mátyás királynak.

 

 

 

Még a mogorva Magyar Balázs is elmosolyodott rajta. De Jolánka mögül akkor előlépett egy kikericsszínő ruhába öltözött férfi. Drágakövekkel volt ékesítve még itt a vadászaton is, de az arca majdnem olyan sápadt volt, mint a ruhája, és a süvege alól sűrű hullámokban vörös haj omlott ki. Az öreg Kinizsi mellé ugratott, majdnem földöntötte nyugtalan paripájával. Kihajolt a nyeregből, és a molnár feje tetejére nézett. 

 

 − Hogy merészelsz, paraszt, ilyen hetykén és ravaszul felelni a királynak? − Nyilván érdemeket akart ezzel szerezni a király előtt, de Mátyás nem örült a fogadatlan prókátornak. − Nem úgy van az, zsoldosvezérem, Holubán. Bölcsen, okosan felelt a molnár. Megérdemelte, hogy udvarába térjünk. 

 

 

 

 Aztán, míg Holubán szégyenülten eloldalgott, megint az öreghez fordult:

 

− Hát, molnár, ez a lányka együtt vágtatott hajnal óta a férfinéppel, nem csoda, ha megszomjazott. Adnál neki egy kupa vizet? De az öreg molnárnak nem jutott ideje a feleletre, mert Orsik néne már ott állt mögötte, kezében szép, régi serleget tartott.

 

− Itt van, felséges uram − mondta −, csak méltó tálcánk nincs, amire ráhelyezzem, szegény emberek vagyunk. De erre odaugrott Pál, felkapott a földrıl egy óriási malomkövet, és tenyerén az öregasszony elé nyújtotta.

 

− Dehogy nincsen, néne. Van bizony tálcánk, örökebb, mint az arany… Ide azt a serleget! Ámulat moraja futott végig az egész tömegen.

 

− Tyű, az árgyélusát! Ez aztán a legény! − kiáltott a király térdére csapva.

 

 

 

Magyar Balázs is hajtogatta a fejét.

 

− Ebugatta-teringette, öreg katona vagyok, de ilyen erejű fickót még nem láttam soha! Pál a malomkövet a serleggel együtt könnyedén odavitte Jolánkához, és felnyújtotta neki. A leány annyira elámult, hogy egy-két pillanatra mozdulni sem tudott.

 

− No, lányom, igyál − biztatta az apja. − Ilyen vendégségben úgysem volt még részed. Erre aztán felemelte a serleget, és jóízően ivott belőle, de fél szemével mindvégig a daliás legényt nézte.

 

− Köszönöm − mondta végre −, köszönöm, jó vitéz. − És most már mosolygott, mert Pálnak amilyen nagy volt az ereje, olyan szelíd és kedves volt a tekintete.

 

− Szívesen, máskor is, de ne nevezz engemet vitéznek. Szegény molnárlegény vagyok ép csak. − Azzal visszalépett, és a malomkövet ledobta oda, ahonnan felvette. Akkorát zuhant, csak úgy rengett a föld.

 

 

 

A lélegzetét is visszafojtva bámuló tömeg most egyszerre nagy ujjongásba kezdett. Hurráztak, éljeneztek. Jó ideig nem csitult el a zaj. És ezalatt Pál és Jolánka nem vették le a tekintetüket egymásról… No de ezt megsokallta a sárga ruhás vitéz, aki úgy látszik, maga volt az irigység. Ismét előrelovagolt. Most nemcsak azt látta Pál, hogy sárga az arca, hanem azt is, hogy hatalmas a termete. Mellette eltörpültek mind az urak, vitézek. Egy aranyat vett elı tarsolyából, és Pál elé dobta.

 

− Fogjad, paraszt! 

 

 

 

 Pál azonban még csak utána sem tekintett a guruló pénznek. Az arcát pír öntötte el, és Bujkó megrémült, hogy megint valami hirtelen tettre ragadtatja magát. Már indult is, hogy a lelkére beszéljen. De Pál csak ennyit mondott:

 

− Nem az úr kérte a vizet, nem is az úrnak adtam. Nem is pénzért adtam. Erre a sápadt embernek is valamicske vér szökött az arcába.

 

− Nem tudod, kivel beszélsz, paraszt! − kiáltott dühében. − Holubán vagyok, a király zsoldosvezére. − Lovaglóostorát kezdte leoldozni, de akkor megszólalt a király:

 

− A vizet én kértem, legény, köszönetet is én mondok érte. Itt a kezem. − Kezet nyújtott Pálnak, az bátran fogta meg a feléje nyújtott jobbot.

 

− Ha egyszer aztán te jársz szomjasan Budán − folytatta a király −, keress fel udvaromban. Szívesen látlak viszonzásképpen egy ital borra.

 

 

 

Ennél szebb köszönetet bizony nem kaphatott volna az egyszerű molnárlegény.

 

− Felséges uram! − Csak ennyit tudott mondani. A király már fordította is lovát.

 

− Minden jókat, öreg molnár. Köszönöm neked is a vendéglátást − szólt még a ház gazdájához, aztán már vágtatott is. Követte egész kísérete. Az ott maradottak sokáig szótlanul néztek utána, míg a porfelhő is elszállt az útról, s ráereszkedett az erdıre, mely a lovasokat elnyelte. Pál felmászott még a kút mellett álló nagy fa tetejébe, hogy minél tovább láthassa őket.

 

 

 

Mikor aztán már semmit nem látott, és a távoli zaj is elült, gyorsan leereszkedett.

 

− Édesapám! − kiáltott a tornácon álló öregnek. − Édesapám, én tüstént indulok Budára.

 

− Nono, ráérsz, fiam − nyugtatta az apja −, nem szentírás ám, amit az urak ígérnek. De Pálnak már égett a föld a lába alatt. Nem tudott volna egyetlen éjszakát átaludni a malomban.

 

− Apám, Mátyás király megtartja a szavát. És ha megiszik velem egy kupa bort, a bor mellett meg is hallgatja panaszomat.

 

Elmondom neki, mennyit szenved itt a nép.

 

Elmondom a sok panaszt, amit hallok.

 

Elmondom, ami kegyetlenkedés hírét hallom a várból. Nemigen hitt abban az öreg Kinizsi, hogy fiával leül a király poharazni, de azt az egyet biztosan tudta, hogy az uraság nem hagyja bosszulatlanul, amit adószedőjével elkövettek. Ezt azonban nem mondta neki, mert menekülni aztán biztosan nem menekült volna Kinizsi Pál. 

 

 

 

 − Hát menj csak, fiam, látom, úgysincs itt maradásod. Próbálj szerencsét a király udvarában. Erıs legény vagy, okos legény vagy, ha becsülettel megállód a helyed, válhat belőled ott is derék ember.− Azzal befordult a malomba, mert attól félt, könnycseppet lát csillogni fia a szemében. Pedig olyant aztán nem látott még életében, hogy Hunyadi János vitéze elpityeredjen.

 

 

 

No de az öreg Orsik néne nem takarékoskodott a könnyeivel.

 

− Jaj, jaj, édes galambom, dehogy mész, dehogy mész világgá! Mi lesz velem, ha te elhagysz bennünket?

 

− Visszajövök még, Orsik néne − vigasztalta Pál.

 

− Visszajövök, aztán lehet, hogy egyszer magammal viszem.

 

− Legalább csak azt várd meg, amíg egy kis pogácsát sütök. Nem lehet csak úgy kutyafuttában indulni ilyen rettenetes nagy útra. Beszaladt a házba, felöltötte úti ruháját, jobbik csizmáját. Megélesítette kését, egyetlen fegyverét.

 

A ládából előszedte a legszükségesebb holmikat. Kitett egy szivárványszínű kövecset, ami nővérkéje gyerekkori játékából maradt. Egy láncra főzött régi érmét, amit édesanyja takargatott valamikor.

 

 

 

Aztán oda-odasandított arra a boklós-rojtos szép bőrtarisznyára, ami a mestergerendán függött. Odasandított sokszor, de nem merte apjától elkérni. Egyszerre csak aztán, mintha kitalálta volna gondolatát az öreg, bejött a szobába, és szótlanul leakasztotta a tarisznyát, s fia elé tette.

 

− Nekem adja, édesapám?

 

− Neked, fiam, viseld egészséggel, sok csatát látott ez a tarisznya. Messze vidékre elkísért. Nézd, ezt a rést itt török ütötte rajta, az életével fizetett érte.

 

− Látsz még csatát, öreg tarsoly − kiáltott Pál boldogan.

 

− Látsz még törököt! − Azzal belegyömöszölte a holmit.

 

 

 

Orsik néne füstölt húst, szalonnát hozott egy fehér ruhában. Belefért még az is a tarisznyába, egy jókora cipó is. Vállára kapta Kinizsi Pál, megölelte apját, megölelte a síró-rívó Orsik nénit. Aztán indult, hogy a malomban még Bujkótól búcsút vegyen, de a legény abban a pillanatban befutott.

 

− Vigyél engem is magaddal, kedves Pál gazdám! − könyörgött.

 

− Vinnélek is szívesen − mondta Pál, mert szerette nagyon ezt a hőséges legényt −, de látod, nem lehet. Mi lesz jó apámmal, ha mindketten itt hagyjuk? Sok a munka. Légy segítségére, Bujkó, dolgozz helyettem is. Légy benne biztos, hogy egyszer meghálálom hőségedet. Bujkó hát maradt, de bizony szomorúan.

 

A tornácra kikísérték. Pál itt megölelte mindhármukat, és sietve elindult. Köpenyébe már a lépcsőn belekapott a szél. 

 

 

 

 Ám ebben a pillanatban egy csapat gyalogoskatona fordult be a kapun. Élükön jött Titusz. Mikor meglátta Pált, gúnyos hangon kiáltott:

 

− Nézzétek, szökni akar előlem! Erről ugyan elkéstél, Kinizsi Pál! Fogjátok el tüstént, és vezessük a várpincébe! A legények körülfogták előreszegezett dárdákkal, de Pál felkapta azt a malomkövet, amelyet az imént tálcának használt, és meglóbálta a kezében.

 

− Megálljatok − kiáltott −, aki közelebb jön, összelapítom ezzel a kővel! Ilyen erı láttán elámultak a várbeli vitézek. Egy pillanatra mintha kővé meredtek volna, aztán uccu neki, futásnak eredt valamennyi.

 

 

 

Mivel Pál ekkor már a kapu közelében állt, nem mentek arra, hanem a zsilip keskeny hídján tolongtak keresztül. Pál a nagy malomkövet a hídlás mellett belehajította a vízgyűjtőbe. Erre olyan óriási sugárban szökkent fel a víz, hogy a vitézek eláztak valamennyien, mintha meghemperegtek volna a patakban. Titusz is jónak látta utat váltani, de az utolsó pillanatban Pál nyakon csípte.

 

− Gyere csak, legény, míg azok futnak, téged repülni tanítalak.− Azzal meglóbálta a levegıben, hogy a medencébe dobja, de Bujkó lelkesen leszaladt a tornácról.

 

− Ide dobd, Palkó gazdám, ide a hombárba! A malomajtóban féltetı alatt öles ládában állt a várúr frissen őrölt lisztje. Bujkó felnyitotta az óriás láda tetejét, Pál pedig vagy öt lépésről belehajította a nagy vitézt

 

− No, így kell hát repülni − mondta, aztán fütyölve megindult.

 

Mikor pedig kiért a széles útra, már énekelt is:

 

Kis madárka, szállj felettem,

 

hogy utamat ne tévesszem.

 

Vezess, vezess fel Budára,

 

Mátyás király udvarába.

 

Csizmámat ha sár marasztja,

 

köpenyem ha szél dagasztja,

 

szállj felettem, meg ne állj!

 

Utamat hegy-völgy ha állja,

 

vidám kedvem kap szárnyára,

 

nincs előttem akadály…

 

Kis madárka, szállj felettem,

 

hogy utamat ne tévesszem.

 

Vezess, vezess fel Budára,

 

Mátyás király udvarába… 

 

 

 

 Titusz mozdulni sem mert a ládában, amíg hallani lehetett Pál hangját. Mikor aztán eltőnt a hajlatban, és elvitte nótájának utolsó foszlányát is a szél, Bujkó ismét a ládához ment, és felnyitotta a tetejét.

 

− No, gyere, rózsám, gyere a napocskára, eleget fürödtél már. − Elıcibálta Tituszt, aki olyan fehér volt a liszttıl, mint a hóember. Még a bajusza is mintha megıszült volna.

 

 

 

Éppen néhány parasztszekér érkezett a malomba, mikor a hófehér katona előbújt a ládából. No, lett olyan hahota, csak úgy hangzott az erdı. Titusz pedig olyan átkozódásba fogott, hogy annak nem volt se vége, se hossza. Prüszkölt, mert az orra, szája tele lett liszttel.

 

Elébb a korbácsot kereste, hogy a parasztokon töltse ki bosszúját, de aztán maga jött rá, hogy milyen nevetséges figura lehet így fehéren, korbáccsal a kezében.

 

Az átázott legények is visszabátorkodtak, s most már másik oldalról is verte a kacagás, mint a nyílzápor.

 

Jobbnak látta hát, ha kereket old. Sebesen ment, de nem a vár felé, hanem egyenesen a széles erdőnek. ..

 

 

 

KINIZSI PÁL  ,,TÁLCÁJA" - Ez a látszólag semmitmondó kép nagyon is értékes. A rögzített malomkő szolgált ugyanis tálcaként Kinizsi Pálnak, amikor legény korában vízzel kínált meg egy szépséges leányzót. Mivel a kő valódi ritkaság, a sárvári Nádasdy-kastély pincéjének legsötétebb zugában tartják elrejtve. ...