Este tíz óra. Nehéz dohos szag üli meg a sűrű levegőt, ahogy a kétszáz éves ház alatti pincébe benyitunk.

Hallom, ahogy valami motoszkál a fejem felett, a többieket magam elé engedve felnézek az alacsony, pókhálós plafonra, de az elemlámpa fényében csak apró porszemek keringenek. Tizenöt ember zsúfolódik a sötét kriptának tűnő helyre, majd mikor túravezetőnk szól, mindannyian lekapcsoljuk a lámpákat, és néma csendben várakozunk. Érzem, hogy valami rámászik a lábamra, mikor a mellettem álló nő hirtelen felsikolt, és rémülten kiáltja: „Megérintették a fejemet!" Izgatott mozgolódás támad, mindenki egyszerre kezd beszélni, az elemlámpák felkapcsolódnak, egy pontra szegeződnek, de egy riadt egéren kívül semmit nem látunk.

A kísértetvadászat az Egyesült Királyságba látogató turisták egyik kedvenc időtöltése lett az utóbbi tíz évben. Nem csoda, hisz Anglia és különösen a skót felföld a paranormális jelenségek szempontjából a világ egyik legfrekventáltabb területe, évszázadok óta elválaszthatatlan a szellemhistóriáktól. Az elhagyatott vidéki kastélyok, omladozó temetők, a sokszor még ma is szállodaként vagy étteremként működő épületek a középkortól kezdve megannyi misztikus történet helyszínei. Földöntúli hangokról, visszajáró szellemekről számos beszámolót ismerünk, közülük sok egyenesen része lett a környék folklórjának.

Nincsen ez másként a dél-angliai Dorset megyében sem. Itt a borzongani vágyókat egy médium vagy parapszichológus vezeti végig a régi utcákon, de a repertoárban szerepelnek a virrasztások és szeánszok, ahol az asztaltáncoltatás majd üveggömbből olvasás is mindennapos. 
„Gyermeksikoly az éjszakában, erőteljes lépések a nyikorgó fapadlón, fej nélküli, fehér ruhás nő a vár romjai közt, vagy maguktól meglebbenő függönyök. A kísértetek téged sem hagynak nyugton? Csatlakozz a szellemvadász, Michele-hez, és mindenre fény derül!”

Poole utcáin sétálok éppen, mikor  erre a fekete és piros tintával nyomott falragaszra leszek figyelmes a zöldségbolt előtt. Bár kerek 5 éve éltem itt a városban, de eddig soha nem szenteltem figyelmet a turistacsalogató hirdetésnek, így eldöntöttem, most másképp lesz, és csatlakozom a ma esti sétához.

Leszállva a helyi buszról, a kikötő felett gyülekező esőfelhőkön kívül semmi nem árulja el, hogy ma este hova megyek. Minden csendes, ahogy átvágok a pályaudvaron, embereket alig látni az utcán. Nyolc körül jár, az eső lassú permetet szór a járdára, összehúzom magamon a pöttyös esőkabátom. Az óváros temploma előtt már turisták várják, hogy elkezdődjön a szeánsz, így befurakodom az esernyőt szorongató emberek közé és csendben végigmérem társaimat. A véletlenszerűen összeverődött csoport látszólag a legváltozatosabb életkorú, vallású, foglalkozású személyekből áll, egy azonban közös bennünk: legtöbbünk nő.

A napnyugtából semmit nem lehet látni, de a felhőkön túl már ott ragyog a félhold. Néhány perc zavart nevetgélés és téblábolás után, túravezetőnk, Michele is feltűnik végre, széles mosollyal köszönt mindenkit, majd elindulunk a szűkre szabott macskaköves utcák egyikén.

A csoport végén sétálva mellém szegődik egy hetven év körüli angol férfi. John több mint 20 szellemtúrán vett eddig részt, és ahogy állítja, maga is látó.

„10 évvel ezelőtt nem volt még nyilvános szellemvadászat Nagy-Britanniában, de az érdeklődés a paranormális témák iránt igencsak megnőtt, köszönhetően az olyan sorozatoknak, mint az X-akták. Én 14 éves voltam, amikor az első kísértetet, a fej nélküli, fehér ruhás hölgyet megláttam itt Dorsetben, a Corfe kastélyba vezető hídon. Tudja, a szellemek gyakran kísértenek ún. választóvonalakon, mint például a kereszteződésekben, kapukban, átjárókban. Ennek oka talán az, hogy ezek egyfajta átlépőként szolgálnak a láthatatlan világba, mint az éjfél, ami híd a ma és a holnap között.

Most is emlékszem, hajnali 4 óra volt, horgászcsalit mentem gyűjteni a közeli rétre, hogy utána a tengerre menjek. Esett az eső, a levelek csak úgy zizegtek a szélben, amikor a kastély felé vezető hídon egyszer megpillantottam egy alakot. Határozottan felém közeledett: fej nélküli, fehér ruhás hölgy volt, semmi kétség. A fehér ruhás nő látomása csak pár pillanatig tartott, de higgye el, soha nem felejtem el azt a napot, 1964. július 4-e volt. Furcsa módon egyáltalán nem ijedtem meg, akkor értettem meg, hogy én vagyok a kiválasztott.”

Lassan teljes sötétség borul Poole óvárosára, a kivilágított apró éttermekből a vendégek nevetése hallatszik. Sült hal és ecet szag úszik a levegőben, néhány konyhalány sietve kint cigarettázik a hátsó ajtók mögött, mikor bekanyarodva az egyik sikátoron Michele megáll. Már nem szemerkél az eső, így kis társaságunk az esernyők nélkül szorosan összebújva hallgatja a kísértethistóriát.

Poole évszázadok óta Anglia egyik legnagyobb kikötője, első lakói már 25OO évvel ezelőtt megjelentek, nem csoda hát, hogy az óváros virágkorát élte akkor, amikor a csempészet tetőfokára hágott az országban. A történet szerint a Kentből származó Hawkhurst banda tagjai voltak az egyik legismertebb és legkönyörtelenebb csempészek Dél-Angliában. 1748 szeptemberében a hírhedt brigád Hampshire partjaira várta hajójuknak, A három testvérnek, az érkezését, aminek hatalmas rakománya brandy, tea és rum volt. A csempészek szerencsétlenségére azonban a vámosok lefoglalták a hajót, mielőtt az partra ért volna, a legénységet letartóztatták, és a szállítmányt ide, a Vámházba zárták.

Amikor a banda megtudta, hogy mi történt, megtámadták az épületet, kivégezték az ott tartózkodókat, és visszavették a csempészett árut. A Hawkhurts tagjait később saját társuk, Carter dobta fel a rendőrségen, akik véres bosszút álltak az árulón. Mikor több napos hajtóvadászat után végre rátaláltak, a férfit egy ló mögé kötötték, és azzal húzatták mérföldeken át, majd még élve eltemették. A sejtelmes hangok, hátborzongató sikolyok, és a rejtélyes harangszó ma is hallatszik.”

Jobbra a Korona Hotel, szemben pedig a házasságkötő terem. állítólag mindkettőben járnak szellemek.

Tovább folytatva utunkat, Michele több tucat kísértetet felvonultató, kifogástalanul pontos történelmi részleteket tár elénk. A Korona Hotelben például állandó a lámpák fel-le kapcsolgatása, és sajátságos zongorajáték csendül fel a teliholdas éjszakákon, míg az üres házasságkötő teremből csoszogó léptek szűrődnek a néptelen utcára. Lassan két órája sétálunk már, de még semmi említésre méltó nem történt. A csoport szkeptikus tagjai velem együtt megállapítják, hogy nem más ez a szellemvadászat, mint egy kis nevetés, városnézés, míg mások halálosan komolyan veszik a találkozót, és szakértő kérdésekkel bombázva vezetőnket élénken bólogatnak a szellem energiák és alfa-hullámok hallatán.

De vajon mi is okozta ezt a hirtelen érdeklődést a másvilág iránt az utóbbi tíz évben? Ahogy John fogalmaz, egyrészt a horror, a fenyegetettség érzésére a testben nagy mennyiségű adrenalin szabadul fel, ami felkészít minket a gyors fizikai reakcióra, csökken a fájdalomérzet, felfokozódik az érzékszervek működése, így a szellemvadászat olyan, mint a bungee jumping, vagy az ejtőernyőzés, egyfajta új extrém sportnak tekintendő.

Másrészt az emberek régóta keresik a választ az egzisztenciális kérdésekre, és hajlandóak kockázatot vállalni annak érdekében, hogy megtalálják ezekre a választ és médiumokhoz fordulnak. Azt akarják, hogy kézzelfogható bizonyítéka legyen annak, hogy igenis van élet a halál után.

A szellemidézés lassacskán egy új vallássá válik. „A britekben van valami sajátosan furcsa törekvés a paranormális világ felfedezésére, annak megértésére, ez mindig is benne volt a pszichénkben.

Nézze csak meg, nekünk vannak a legnagyobb szellemekről szóló történetíróink a világon, mint Charles Dickens. Tudta, hogy tagja volt a legrégebbi, paranormális jelenségeket kutató társaságnak, a Kísértet Klubnak? A szellemvadászat egyáltalán nem új keletű, viszont csak az utóbbi években jutott el odáig, hogy egy átlagos amatőr is űzheti ezt a foglalkozást. Ha megnyitja az internetet, honlapok és fórumok százai teszik lehetővé az embereknek, hogy megosszák a felfedezéseiket.

A múltban a kísértettörténetek meséltek a tábortűz körül, most mi magunk is részt vehetünk egyben. Ezeknek a túráknak a nagy része persze csak egyszerű legendákról szól, a turisták pedig élvezik” – meséli John, majd elbúcsúzunk.

A sétáról hazafelé tartva taxira várok éppen. A Korona Hotel ablakai zárva, a lámpák csendesen világítanak, néhány suhanc kukákat borogat a szemközti oldalon, elfordulok, és neki támaszkodom a régi épületnek. Hirtelen kemény talpú cipők kopogását hallom a macskaköveken, de mikor a kihalt utcára nézek, senkit nem látok. A hang megszűnik, majd néhány pillanaton belül újra felhangzik, egyre közelebb érve hozzám. Egy árva lélek sincs az utakon, érzem, ahogy az ér egyre hevesebben lüktet a halántékomon. Ha nem szellemvadászatról indulnék haza, talán még nevetnék is magamon, de így villámgyorsan benyitok a Hotel ajtaján, és inkább ott várom meg az értem jövő taxit.