kisrégió  2013.05.08. | 07:52 Fészekrakók Zalánban

Közhely, hogy szinte tűrhetetlen módon felgyorsult e századelő emberének életvitele, miképpen lassan az is, hogy a jelen követelményeinek eleget tevő alkotó embernek lazítania kell, amihez nemcsak a csend, hanem lakókörnyezetének kedvező képe is szükséges. A kor betegségének talán éppen ez az egyik megelőzési módja, amit ajánlatos már fiatalabb életkorban elkezdeni: a kor szintjén, otthonosan élni falun.

Ha a fiatalos lendülethez más adottságok is kapcsolódnak, a huszonegyedik század szorításaiból való kijutás előtt kigyúl a zöld lámpa. Tegyük hozzá, ha a ma fészekrakója (új fogalom: így nevezi a falu, a közeli Árkos lakossága azokat a városi családokat, melyek többnyire a faluperem tájékán építettek maguknak családi hajlékot) hajlandó befektetni, kell még ehhez gazdag képzelet, s ha a saját maga fészkét megépíteni akaró fiatal családapa környezetmérnök is, szereti a kétkezi munkát, kikapcsolódás számára az, hogy alkot, épít, facsemetét ültet vagy éppen füvesít – nos, akkor ez lehet a legjobb megoldás.

Zalán közepében, kőhahításnyira az iskolától keresse a kutyafejű kőből rakott hosszú kerítést – igazítottak el egy-két évvel ezelőtt a helyiek –, ott lakik Para mérnök. Para Zoltán környezetmérnök 2008-ban még telkének, családi fészkének építése elején tartott, s amikor az idei tavasz kezdetén újra beléptünk bennvalója kapuján, fel tudtuk mérni azt a „nyugtató sebességet”, amellyel halad elképzeléseinek kivitelezé­sében. Újként érkezett a faluba, őseinek örökölt fundusára, s amint azt mondani szokás mifelénk, a jelenleg 90 árnyi bennvalóból „ki is kellett fordítani” az arra igényt tartókat. Kissé későn – mondta, mert a telek egykori rusztikus kis udvarháza már omladozott, s bár szíve szerint azt szerette volna azonnal felújítani, eddig még nem tehette, de tervéről nem mondott le. Már csak azért is fontos ez számára, mert az egykori kis udvarházban lakott egyik felmenője, Vass István (1816–1900) 1848/49-es honvédszázados, akinek sírköve a helybeli református műemlék templom előtti hősi emlékhelyen látható, porai pedig a Kóter-kertben nyugszanak.

Addig is, a fészekrakó Para Zoltán a Falupatakának teraszmagaslatán új, lakályos, többnyire hagyományosan falusi típusú fészket, mellette búbos kemencét épített családjának, ahol nemcsak felesége – a sepsimagyarósi-kiskendi P. Magyarosi Imola színművésznő –, hanem tágas füves-virágos udvarán kétéves kislánya, Luca is felette otthon érzi magát, s várja a kistestvérkét. A kemencetető rejtekében egy vörös mókus kapott magának menedéket. Dobásnyira csörgedez a patak, reggeliben besüt a nap, észak felől feltűnnek a Baróti-hegység szelíd hajlású, lomblevelű erdőkkel borított elődombjai. S amit nem lehet kihagyni: itthon érzi magát a család. Tavaszi erősségű a madárdal, a madáretetők és az odvas fákból kialakított mesterséges odúk azt is elárulják: ha nem is ornitológus a gazda, de madárbarát, nemrég egy szajkónak segített, fészket rakni a ház ereszén.

– Elképzeléseimben-terveimben szabadon hagytak szüleim – mondta –, akikre gyermeki tisztelettel gondolok, s akiknek minden támogatása-biztatása erőforrás számomra. Nekem a telek adottságai diktálták-segítették elképzeléseimet. Nem állt messze szakmámtól, hogy mentsem-fiatalítsam az öreg gyümölcsfákat, újakat telepítsek bőven, amilyent a szívem éppen szeretett, hogy a pataki terasz alá bolthajtásos és gyümölcsös pincét építsünk, s mert a patakkal egy szinten a kert farka, valósággal kínálja a lehetőséget egy tóra. Vigyázok a növényzetre is. Úgy akarom, hogy a főút felől indulva legyenek itt honosak a dísz- és kultúr-, majd a telek patakra szakadó részén a vadon termő fák-növények, vackor, vadcseresznye, som. A leendő tó mellett kis vizes, majd bükkös-elegyes vegetáció, erdő alakul. Kis csemeteiskolát létesítettem, külön-külön a közép- és magasabb koronás, hagyományos helyi és újabb gyümölcsfajták nevelésére. S ha Zalán, akkor szilva. Ha összejönnek az anyagiak, szándékomban áll szilvást is telepíteni. Mindenben követtem a Zalánra jellemzőt.

A kőből rakott kerítésre is van itt helyben analógia, de az új csűr, amelyet magam terveztem, tömörített mása azoknak a zaláni istállós-színaljás csűröknek, amelyeket megtekintettem. Élet van benne. Kell szállás és széna két lónak, hely juhaimnak-bárányaimnak, nyulaimnak, a majorságnak, víz a régi kútból, egyszóval visszavarázsoltam egy picike falusi udvari életteret, olyant, ami az önellátást szolgálja, merthogy ez a mi állandó lakhelyünk, nem pedig hétvégi ház. Nem arisztokrata gőg, hanem természetes kívánságom, hogy ha időm engedi, pej lovam hátán járjam be a tájat, s ha akarom, a Pincevár tetejéről szemléljem ezt a gyönyörű vidéket: nekem is, neki is kell a kikapcsolódás-mozgás. Itt minden hagyományos építkezési anyag, ez a régi modell-vonalvezetés, hosszú távon ez az, ami kibékít engem, érték volt és érték marad!

A telek régi kőkerítéséről pár kőrózsát vitt haza kislány korában egy asszonyság, melyek gyökeret vertek sziklakertjében. Látva, hogy a régi kőkert újjászületett, a kőrózsából hozott az új tulajdonosnak. Nos, a kőrózsa újra megélt! – igencsak biztató jelként, hogy az új gazdának azt kell végeznie, amit ősei telkén megkezdett!

Kisgyörgy Zoltán
Háromszék