"...Feje felett a vén, szent Himalája, / Tán öregebb, mint maga az Idő” –

írta a költő Juhász Gyula Kőrösi Csoma Sándor nyelvtudósról. Születésének időpontja ma is bizonytalan, újabb kutatás szerint 1784. április 4-én egy másik Csoma Sándor született Kőrösön. A tudományos vita szerint valószínű, hogy Körösi Csoma Sándor 1789 tavaszán született, ám egyes források szerint (Duka Tivadarra hivatkozva) kétszázharminc éve, 1784. március 27-én született Erdélyben, a háromszéki Kőrös faluban.

Szegény székely családból származott, 15 évesen szolgadiákként került a nagyenyedi kollégiumba. A nyelvek, a földrajz és a történelem – ezen belül a magyar őstörténet – érdekelte. A közép- és főiskola elvégzése után ott maradt tanárnak, majd 1815-ben egy angol ösztöndíjjal Göttingenbe került. Itt keleti nyelveket tanult Eichhorn professzornál, tőle hallott arról, hogy a középkori arab szerzők sokat írtak a magyarok vándorlásairól.

Blumenbach antropológus a Kína nyugati részén, Dzsungáriában élő, török nyelvű ujgurok és a magyarok esetleges rokonságára hívta fel a figyelmét.

1818-ban visszatért Erdélybe, s elhatározta, hogy megvalósítja diákkori álmát és felkeresi az Ázsiában maradt magyarokat.

Eredetileg Oroszországon át akart menni, ezért 1819-ben Temesvárott, Karlócán és Zágrábban szláv nyelveket tanult. 1819 őszén indult el, gyalog, kevés pénzzel. Üzleti célú útlevéllel eljutott Bukarestbe, de Konstantinápolyig már nem, ezért Egyiptomon és Elő-Ázsián át Teheránba ment, ahol perzsául tanult. Egy karavánnal 1821-ben ment Bokharába, de innen vissza kellett fordulnia. Ekkor Kabulba és a Pandzsábba jutott, majd a Járkend felé vezető Karakorum-hágó felé indult, így próbált Belső-Ázsiába, az ujgurok földjére jutni.

A Hindukus 3700 méter magas hágóján át gyalog ért el Kis-Tibetbe, Ladakba. Leh városban találkozott William Moorcroft angol kormánymegbízottal, aki nyelvtehetségét felismerve a tibeti nyelv és irodalom kutatására buzdította, s kormánytámogatást is ígért neki. Csoma Zanszkár vidékére ment, s a zanglai lámakolostorban töltött két év alatt, 1823-1824-ben, nélkülözések között, 3×3 m-es szobájában, jakvajas teán élve feldolgozta az északi buddhista, lámaista irodalom többszáz kötetes nagy műveit. Alapvető tanulmányokat írt e művek eredetéről és jellegéről, s közben lerakta a tibeti nyelvtan alapjait.

“Nem tartozom én – írja a tibeti szótárhoz írt előszavában – ama gazdag emberek sorába, akik saját költségükön utaznak, élvezetet keresve, avagy kíváncsiságból, én csupán egy szegény tanuló vagyok, akinek óhajtása, hogy lássa Ázsiának különféle országait, az őskor annyi eseményeinek e színpadát; megfigyelje a különböző népek szokásait, megtanulja nyelvüket, oly reményben, hogy ezen eredménynek hasznát a világ egykoron majd belátandja.”

“Közép-Ázsiát megutazni, nem egyes embernek való feladat. Im a’ szibériai száműzöttek közül nincs példa hogy csak egy is elszökhetett volna; mert ha Chinának megyén, be nem bocsátják; ha pedig szabad Tatárországnak megyén, mivel ott még nagy a’ rabszolgákkali kereskedés, elfogják és eladják az indusoknak vagy pedig a’ szigetekre.”

Ezután Tetha faluban, a phuktali kolostorban, majd 1827-1830 közt Kanamban kutatott s elkészítette az első tibeti nyelvtant és tibeti-angol szótárát, amelyben 40 ezer szó szerepel. 1830-ban a Bengáli Ázsia Társaság Kalkuttába hívta, itt sajtó alá rendezte tanulmányait. A Társaság adta ki e két, a keleti nyelvészetben úttörő jelentőségű művét 1834-ben. Eredményeit a szakma nagy elismeréssel fogadta, 1830-ban a londoni Királyi Ázsia Társaság, 1833-ban a pesti Magyar Tudós Társaság fogadta tagjai közé. Észak-bengáli tanulmányai után Calcuttában az Ázsia Társaság könyvtárosa lett, s tizenhat európai és keleti nyelv (köztük héber, pastu, arab, hindi, maráthi és bengáli) szójegyzékét állította össze.

Az otthonról kapott anyagi támogatást hazai alapítványoknak küldte vissza, két nagy művét is 25-25 példányban juttatta haza magyarországi könyvtáraknak.

A magyarok őshazája azonban nem hagyta nyugodni és 1842-ben, ismét gyalog útra kelt Tibet, Lhásza felé. Útközben megbetegedett és maláriában – mások szerint csupán a kimerültségtől és az aszkéta életmódtól – 1842. április 11-én Darjeelingben meghalt. Az Ázsia Társaság temettette el a városban, sírja ma is az Indiába látogató magyarok zarándokhelye.

A buddhisták bódhiszattvaként, szentként tisztelik őt. Tanulmányait Denison Ross adta ki kötetbe gyűjtve 1911-ben, ő rendezte sajtó alá harmadik fő művét, a buddhizmus szakkifejezéseinek szanszkrit-tibeti-angol szótárát is.

“Kőrösi Csoma Sándor emlékének szentelte ez órát tudós társaságunk, azon férfiú emlékének, ki »nem élni akart, hanem tudni«, és életének történetével örökké tanító példájaként tündököl a lelki tisztaságnak, mely az e névre méltó tudományos élet erkölcsi valóságát teszi.”

Életét sokan feldolgozták, köztük a leghíresebb Baktay Ervin életrajza, aki ladaki útjait is végigjárta és emléktáblát helyezett el a zanszkári kolostorokon. Duka Tivadar nem csak támogatta, mindenekelőtt hiteles adatokat gyűjtött, s azok alapján megírta Kőrösi Csoma Sándor életrajzát magyarul és angolul.

1903-ban az európai iszlámkutatás máig meghatározó alakja, Goldziher Ignác tartott előadást és állított emléket Csomának, ezen a rendezvényen Duka Tivadar már nem tudott megjelenni egészségügyi okok miatt. Tiszteletére a magyar orientalisták 1920-ban Kőrösi Csoma Társaságot alapítottak, a Magyar Földrajzi Társaság pedig 1967 óta négyévenként róla elnevezett emlékérmet oszt ki. Szülőfaluját ma magyarul Csomakőrösnek, románul Chiurusnak nevezik.

Források:
A Kőrösi Csoma Társaság archívuma
Szilágyi Ferenc: Így élt Kőrösi Csoma Sándor, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1977.

Szerző: Cultura / 2014. március 27. csütörtök / Kultúra, Tudományok