"A gátat tükrösre mosott kövein,  dübörögve-csattogva rohant föl egy-egy hullám, pozdorjává zúzódott, s kétségbeesve zuhant a mélybe. Gilgames gyönyörűséggel hallgatta a meg-megismétlődő dübürgést, csattanást. Megigézve bámulta a sötétzöld, haragosan felé rohanó vízszörnyeket. A szél szárnyaló dallamokat énekelt, az ütemes harsanások mellé.

Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor Gilgames nagyon magányosnak, nagyon hatalmasnak, egyszersmind nagyon tehetetlennek érezte magát.

A gáton egy, a széllel küszködő alakot pillantott meg. Pálmalevél szoknyája vadul lengett, mindkét kezével fogta lobogó haját, lépései hosszúak s kemények voltak. Gilgames kiváncsian nézte. Egy nő, Egy leány. Magasabb a szokottnál, soványabb is, tán nem is summér. Csakugyan milyen különös leány. Hogyan repdes a szoknyája, hogy lobog a haja, mintha el akarna szállni.

A leány egyre közeledett, a város irányába haladt. El kellett mennie Gilgames előtt. El is ment. Rá sem pillantott Gilgamesre. Nem csodálkozott a szélben magányosan üldögélő ifjún.  Hiszen ő is magányosan lépkedett. Gőgös volt? Mit sem törődött Gilgames szokatlan külsejével? Tán minden nap hártyátlan kezű- lábú, csupasz testű, zöld szemű férfiakkal találkozott. Annyi ilyen szokatlan ember hemzseg a városban, hogy Gilgames szokatlanságán a szeme sem rebben. Nurma később, mikor már bensőségesebb kapcsolatban voltak, megvallotta, hogy igenis megnézte, sőt nagyonis megnézte Gilgamest, már messziről észrevette, hogy erősen figyeli őt, s ez különösmód jól esett neki....Dehát erről majd idejében szólunk.

Amikor a leány elsuhant előtte, Gilgames ilyesmit érzett: magas, inkább csontos, mint kövérkés, de lányos alakja, amint a szél a combjához csapja a szoknyáját, s teste előrefeszül, fejét leszegi, lobogó haját két kézzel szorítja, olyasféle vágyat ébreszt benne, hogy hozzálépjen, átkarolja és segítsen neki. Mert mintha már időtlen idők óta ismerné. Mintha egy fészekből keltek volna.

Nurma akkor egészen mellette lépkedett, Gilgames szívében megállt az ütő. A leánynak nem volt úszóhártyája, sőt a teste is csupasz volt. Világos fahéjszínű bőre éppoly simán játszott a tenger tompán villódzó fénye, mint az övén. Gilgalmesünk fölugrott.

A leány kitért egy lépéssel, arcát a tenger felé fordította, megperdült, mintha az erős szél fordította volna meg, majd szoknyájával, hajával küszködve sietett tovább. Gilgames utána bámult. Erősen akarta, hogy megforduljon. Meg is fordult, mint az imént,  de nem pillantott rá. Közönyösen zárkózottan haladt a gáton, a kikötő felé. Keményen lépkedett, mozgása kissé merev, elutasító volt. Az ilyen nők nem lengetik a karjukat, beszéd közben sem jelzik érzelmeiket kezük mozgásával, arcuk játékával. Van bennük valami hideg gőgös mozdulatlanság. Lehet, hogy Gilgamesünket éppen ez a sugárzó gőg, ez a kemény zárkózottság keltette föl, amellett, hogy a lány ugyanolyan fajta volt mint ő. Tehát éppoly magányos kiközösített is. (...)

Egy nap megpillantotta Nurmát, amint lassan közeledett a gáton. Alakja eleinte olyan kicsiny volt, mint az ujjunk, de Gilgames rögtön tudta, hogy Ő az, mert megrezzent a szíve. Most rászögezte a szemét, erősen nézte. Ahogy nőtt, ahogy kivált kissé a csapott válla, széles sáskapalja, mozdulatlanul lecsüngő karja, erősen lépő lábszára. (...) Gilgames fölkelt, a leány elé lépett. Aztán megállt, tétován tekintett jobbra-balra, végül egyenesen Gilgamesünk arcába nézett. Így állatak egymással szemben szemközt, alig egylépésnyire, percekig.

De Gilgames és Nurma bizonyosan érezték e találkozás jelen-t-ős-ég- ét, jó darabig egy szót sem váltottak. (...)

- Ma nem felhős az Ég -mondta végül Gilgames.

- Nem. -mondta a lány.

Gilgames ekkor hallotta először a hangját. Gyenge gyermekes gyámoltalan hang volt. Nemigen illett a szokottnál magasabb termetéhez, kemény járásához. De kék, félénk, majdnem eskedklő szeméhez annál inkább. Mintha a szeme szólalt volna meg, nem a keskeny zárkózott ajkak.

- Hová mégy? -kérdezte Gilgames

- A kikötőbe.

- Honnét?

- Hazulról.

-Mit művelsz a kikötőben? firtatta tovább Gilgames. Kissé bosszankodott, hogy a leány olyan szűkszavú, bár szeme nyílt és beszédes.

- Apámhoz megyek.

(...)

-Nem ülhetsz le egy kicsit? -kérdezte unszoló hangon.

- Egy kicsit -visszhangzott a gyenge gyermeki hang.

A gát szélére ültek, lábukat lelógatták. (...)

- Mit viszel?

- Semmit, egy-két fatáblát.

Gilgames meglepődött. Felütötte fejét.

-Miféle fatáblát?

- A könyvtárból Ur-ba'u adta, de megkért, hogy ne szóljak senkinek. Enki és Tiamát harca.

- Ó,Ó, lámcsak! -kiáltott föl Gilgames vidáman. Így kiáltanak a gyermekek, mikor a hullámtörés görgő hátára vetik magukat.

Nurma elővette a fatáblákat. Csakugyan az Eget -Földet rengető isteni harc egyik jelenete volt. Apró jelek életrekeltek Gilgames szeme előtt. Fülében méltóságosan hömpölyögtek a komor költemény sorai, félhangosan olvasta:

Felüvöltött a dühöngő Tiámat,

Bősz dühében reszkettek a térdei.

Igét mormolt, bűvszavakat görgetett,

Megkérdezték fegyverüket maguk is

A harc bátor istenei hősileg.

Fölvonultak egymás ellen iszonyún,

Viadalra szembeszálltak kardosan...

Így olvasott Gilgames, amíglen Tiámat:

Megbénulván szíve, szája fölmeredt,

Enki ekkor félredobta gerelyét.

Tiámatnak fölszakítja rút hasát,

Máját-belét összevágja dühösen,

Átalveri szívét, noha még dobog.

A halottat földre dobja, rátapos....

- Szép, nagyon szép, dünnyögte Gilgames révedezve. És Te eltudod olvasni?

A leány szégyenlősen bólintott.

-Hadd, lám -unszolta Gilgames, kezébe nyomva a táblát. -Olvasd. Szeretném hallani.

- Hiszen úgy is tudod....szabódott Nurma gyámoltalanul. -Neked tudnod kell.

De azért csak olvasta mégis."

Kodolányi János; Vízözön.