Koppány Árpád leszármazottja, aki Tar Zerindnek a fia volt. Tar Zerind Árpád dédunokája.

Koppány (962-964 – Somogyvár? 997) Géza magyar fejedelem rokonának, Tar Zerindnek a fia volt, aki Géza halála után a sztyeppei népekre jellemző szeniorátus elve alapján magának követelte a hatalmat, és régi magyar sztyeppei szokás szerint feleségül akarta venni Sarolt fejedelemasszonyt, Géza feleségét.

Géza családja viszont a nyugatról származó primogenitúra elve alapján Vajknak, a későbbi Szent István királynak követelte a hatalmat.

Ősi szokások védelmében

A Képes Krónika Koppányról úgy tudja, hogy „Géza fejedelemnek életében a hercegi méltóságot viselte”. Somogyország uraként Koppány uralmi központja Somogyváron volt. Az általa birtokolt terület, hercegség a Balatontól délre húzódott, és magában foglalta a Dráván túli területeket is.

Érthető módon az ősi hagyományokhoz ragaszkodók, az István-ellenes erők a nagy hatalmú Koppány-vezérben látták azt az erőt, amely mellett érdemes felsorakozniuk, harcolniuk érdekeik védelmében.

Mivel Koppány habozás nélkül hajlandó volt fegyvert fogni Géza fejedelem birtokának, országának örökléséért, egyér­telműen mutatja, hogy ő ezt az ősi szokásjog alapján törvényesnek tartotta. Felháborítja Géza döntése, amely szerint a nagyfejedelemséget fiára, Istvánra hagyta.

Koppány olyan vezér, aki ragaszkodik az ősi hagyományokhoz.

Erre utal az a feljegyzés is, hogy Géza nagyfejedelem özvegyét is feleségül kívánta venni. Szó sincs vérfertőző házasságról, ahogy ezt a keresztény krónikák tálalják, hanem arról, hogy a sztyeppei szokásjog (levirátus) alapján ezt kellett tennie.

Aki nem ismeri e szokásjogot, elborzadva és értetlenkedve olvashatja a Képes Krónikában, hogy:

„Geycha fejedelem halála után Cupán vérfertőző házassággal akarta magához kötni Szent István anyját”.

Ugyanakkor a hatalmi harc természetes velejárója volt az ellenfél megsemmisítése is:

„meg akarta gyilkolni Szent Istvánt, és hercegségének területét saját hatalma alá akarta vetni”.

Teljesen érthető az is, hogy az Istvánról szóló legenda megrovóan beszél Koppány és híveinek

„pogány szokásokhoz” való ragaszkodásáról: „Bizonyos nemesek (…) látva, hogy bevett szokásaikat elhagyni kényszerülnek, a király törvényeit ördögi sugallatra megvetették, (...) őellene fegyvert ragadtak.”

A döntő csata

Koppány hadserege megkerülte a Balatont, és – a Kis Legenda szerint – megkezdte István várainak körülzárását, pusztítását: „birtokait fosztogatni, földjeit feldúlni, szolgáit leöldösni”. Már Veszprémet ostromolták, amikor „a király hadai rajtuk ütöttek; ezek hitükben, azok bizony csak fegyvereikben bizakodtak, s mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték”.

István a veszprémi csata megkezdése előtt fogadalmat tett Szent Mártonnak. Megfogadta, ha megsegíti és győz a csatában, akkor ellenségének minden dézsmáját, tizedét a Szent Márton-hegyi, azaz a pannonhalmi monostornak ajándékozza. A Képes Krónika szerint a csatában mindkét fél vitézül küzdött. Miután Koppány vezér a csatában életét vesztette, a csata István győzelmével ért véget.

Koppány legyőzője a keresztény hadak főparancsnoka, Vecelin volt. A krónikában ezt jegyezték fel: „Ebben a csatában Vencelinus ispán megölte Cupan vezért, és Szent István, aki ekkor még vezér volt, kiterjedt földbirtokokkal jutalmazta meg ezért.” Talán ennek emlékére viselte az egyik Vecelin dédunoka – még püspökként is – a Koppány nevet.

Sólyi temető

"Árpád kori település, a hagyományok szerint a falu határában vívta meg döntő csatáját István fejedelem és Koppány.

A csata emlékét egy kápolna őrzi, melyet István király emeltetett 1000 körül, és itt írta alá a veszprémi püspökségről szóló okiratot. (A kápolna festett, fából készült karzata az Iparművészeti Múzeumban található.)

Erre a kápolnára épült a XVIII. században a református templom, ami Bakony legrégebbi temploma. A település ezeréves múltját idézi a Királyi Kard Emlékhelyen felállított 13 méter magas fából készült kard, mely István király használati kardjának stilizált másolata.

Sóly másik nevezetessége a falutól mintegy 500 méternyire, északra a Séd partján található malomrom. Az egykori papírmalmot a zirci apátság kezdte építeni, a papírgyártás 1790-ben kezdődött, és 1851-ben szűnt meg.
A XIX. században az amerikai egyház misebora innen származott."

A István győzelemének  jelentősége

A győzelem legfőbb jelentősége abban áll, hogy Koppány hívei és mindazok, akik az ősi pogány szokás védelmében fegyvert emeltek, a veszprémi csatavesztés után végleg kiszorultak a hatalomból. István parancsára Koppány vezér holttestét négyfelé darabolták, és kitűzték Győr, Esztergom, Veszprém és Gyulafehérvár kapujára. Ez utóbbi anyai nagybátyjának volt a székhelye, egy olyan törzsi uralmi-fejedelmi központ, amelynek ura, Prokuj gyula igyekezett megőrizni függetlenségét.

István a felnégyeléssel, e kegyetlennek látszó fellépéssel jelezte: nem tűr semmilyen ellenállást, amely meggátolná őt az egységes magyar központosított államhatalom megszervezésében és a kereszténység terjesztésében.

A koronaküldés

A magyar küldöttséget Rómába Asrik (Asrik Anasztáz) apát, pápai legátus, a későbbi püspök vezette. A küldöttség II. Szilveszter pápától kért István részére koronát, keresztet és apostoli áldást. A legenda szerint a pápa a diadémot (koronát) Miesko lengyel fejede­lemnek szánta. Amikor arról értesült, hogy István fejedelem a kereszténység terjesztésében látványos eredményeket ért el, a koronát neki adja. Természetesen a pápa, a korábban tudós munkát végző Gerbert Szil­veszter ismerte a Kárpát-medencében zajló vallási és politikai eseményeket. Már a 997-es magyar polgárháború lefolyását is aggódva figyelte. Azt írta barátjának, III. Ottó német-római császárnak: „Ha a szkítákat cserben­hagyjuk, félelem fog el.” Koppány legyőzése után már örömmel számolt be arról is, hogy „a szkíta népek” készek a Római Biro­dalomhoz csatlakozni. Nyilván nem hűbéri alárendelésre gondolt, hanem arra, hogy a magyarok felveszik a kereszténységet.

A koronaküldés természetesen nem „látomás” volt, nem angyali hír, nem egy „ismeretlen” nép küldötteinek hirtelen meg­jelenése, hanem alaposan megfontolt diplo­máciai tárgyalás eredménye. Jól előkészített politikai és egyházi döntés. E gesztussal a két európai hatalom, a pápa és a császár jutalmazni és bátorítani szerette volna Istvánt a keresztény hit terjesztésében elért eredményeiért. A kortárs Theotmár merseburgi püspöktől tudjuk, hogy a pápa III. Ottó császár „biztatására” küldte Istvánnak a koronát: „a császár kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk koronát és áldást nyert”.

A Hartvik-legenda a koronaküldésről és az apostoli keresztről a következőket írja: „Atyja halála után a negyedik évben… Asrik püspököt, kit más néven Anastasiusnak mondanak, a szent apostolok küszöbéhez küldte, hogy Szent Péternek, az apostolok fejedelmének örökösét megkérje: a Pannónia tájain kivirult zsenge kereszténységnek bő áldását elküldje, az esz­tergomi egyházat aláírásának tekintélyével főegyházzá szentelje, és a többi püspökséget is áldásával erősítse. Érdemesítse őt is arra, hogy királyi diadémával izmosítsa, hogy e tisztes­ségre támaszkodva, amit Isten kegyelméből elkezdett, még keményebbre szilárdítsa.

(…) a kijelölt napon, melyen a már elkészített koronát a lengyelek fejedelmének kellett volna küldeni, illetve a megelőző éjszakán a pápának látomásában megjelent Isten küldöttje, és ezt mondta: »Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában hozzád ismeretlen nemzet követei jönnek, akik tőled fejedelmüknek az apostoli áldás ajándékával egyetemben királyi koronát követelnek. A koronát hát, melyet csináltattál, fejedelmüknek, miként kérik, eljuttatni ne habozzál. Mert tudd meg, hogy ez néki a dicső királyi ranggal együtt élete érdemeiért jár.«

(…) a következő nap megszabott órájában Asrik püspök a pápához ért, (…) nagyon megörült a római főpap, mindent megadott jóságosan, ahogy kérték. Azon felül keresztet küldetett a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván: »Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa«”.

A két hatalom, a pápa és a császár között ekkor jó egyetértés uralkodott. A császár sok időt töltött Rómában, és a pápával közösen irányította a keresztény világot, egyeztet a fontosabb döntések előtt.

A koronázás szentsége által ismerték el és bátorították a keresztény hit magyarországi terjesztését. A tét óriási, hisz a magyarok, a vikingekhez és arabokhoz hasonlóan, a X. század folyamán egész Európát rettegésben tartották. Egy biztos, meg sem kockáztatták a magyar nagyfejedelemből keresztény királlyá vált magyar uralkodót alárendelni.

István megkoronázása

A hatalmi harcokból, a testvérháborúból, győztesen István nagyfejedelem került ki, vele együtt megerősödött az új értékrend, a kereszténység és az ennek megfelelő világszemlélet. Miután hatalmát elismerték, István Esztergomban királlyá koronáztatta magát. E nagy eseményre 1000 karácsonyán, december 25-én, más források szerint 1001. január elsején került sor. Az első magyar püspök, Domonkos az Asrik apát által Rómából hozott koronaékszerekkel, királyi felségjelvényekkel kente királlyá István nagyfejedelmet.

A pápai koronával való szertartás világos jelzés volt az akkori nyugati világnak, hogy Szent Péter örököse, a pápa nemcsak elismerte, de megáldotta az új keresztény ural­kodót. A királyi cím, a „král” olyan füg­getlen uralkodó megnevezése lett, aki semmilyen földi hatalomtól nem függ, kinek hatalma az Istentől származik, tehát „Isten kegyelméből” uralkodhat.

A koronázás olyan szentségnek számított, mint a püspökök felszentelése. Ünnepélyes ceremónia keretében adták át a koronázási jelvényeket. Ezek állandó megőrzési he­lyeként István király a székesfehérvári bazilikát jelölte ki. István megkoronázása a következő évszázadokban a koronázási ce­remóniák megszervezésének mintája lett. A mindenkori Esztergom érseke mint Ma­gyarország első egyházi méltósága lett a törvényesen elismert koronázó főpap.

Természetesen, István megkoronázásakor került sor felesége, a bajor Gizella megkoronázására is. A koronázás után Gizella átköltözött Veszprémbe, melyet később a királynők városának neveztek. Hartvik püspök írja, hogy István „Gizellát vette házastársul, kit miután olajkenettel felkentek, a korona viselésében társának ismert el… buzgónak s jótevőnek mutatkozott, arról a mai napig tanúskodnak számos egyház keresztjei, edényei és csodálatos mesterséggel készített vagy szőtt oltári ékességei”.