környezetünk  2013.02.07. | 15:16 Manci figyel

Manci figyel. Nemcsak engem néz, hanem az egész társaságot fixírozza, az öt plusz egy személy alkotta csapatot.

Alaposabban szemügyre véve a helyzetet azonnal megállapítható, hogy nem csak minket, hanem az egész környéket figyeli. No és mi ebben a pláne? – kérdezheti bárki.

Hát ha csak a tájat nézem, akkor az önmagában is sokatmondó.

A szuperlatívusz jellegű jelzőket fél kézből lehet aggatni a kék havasok hátterével büszkélkedő, fenyvesek borította tájra, melyben egyszerű szertelenségben vegyül a bükk, nyír és egyéb lombhullató.

A Keleti Kárpátok nyugati lábánál vagyunk, a székelyek szent hegye, a Hargita aljában. A figyelő Manci nem más, mint egy szarvastehén.

Emberek közelében nőtt fel, korán árvaságra jutva, fajtájabeliek nem fogadták be maguk közé mert egyrészt furcsa szokásai vannak, másrészt pedig olyan szagokat áraszt amit a vad nem kedvel. Emberszagot.

Egyedüllétét ellensúlyozva kedveli a látogatókat, sokáig elkísér minden csoportot, főleg ilyenkor, télvíz idején. Az Ivó patak völgyében járunk, a vadasparkban. Az a plusz egy személy az idegenvezetőnk, Éva, magas, sportos, csinos. Irigyelésre méltó munkahelye van, ezt elég gyakran hangzott el, ellenvetés nélkül. Négyszáz hektáron, bekerítve, biztosítva más vadak és vandálok ellen, közel négyszázötven szarvas és muflon él. Az emberkedvelő szarvastehén nyugodtan bandukol utánunk, néha még meg is előz bennünket, nyugodtan tűri, hogy megcibáljam, közelről a csacsiéra emlékeztető hosszú füleit.

De nem sokáig mert két simogatás után megaprózza a négylábas lépéseit és több méterre elém üget. Én pedig mint egy rossz gyerek, utána iramodom és kezdődik minden elölről. Sorra mindenki közelebb húzódik, bújik Mancihoz, készülnek az alkalmi felvételek, amelyeket mutogatva lehet aratni az „azt a... hol jártál te” rácsodálkozó kérdéseket és kendőzhetetlen irigységet.

A kezünkben sörös flakonok világítanak, amolyan lámpás stílusban viszek én is egyet, amit természetesen sűrűn emelgetek. Szerencsés véletlennek könyvelhető el, hogy a társaságunk tagja a fóti (Magyarország) sörfőzde tulajdonosa. És így ugyebár, hab a tortán, hogy különleges kézműves söröket kóstolgatunk, víz helyett. Közben muszáj megállni, mert egyrészt Manci, másrészt a táj kínálja egyre-másra a fotózni valót. Amikor mindkettő egymásra tevődik, akkor az ámulat környékén szinte keresnem kell a masina kioldó gombját.

Az égbolt szürkés, nem a legjobbak a fényviszonyok, de hogyan lehetne kihagyni, a bámuló Mancit, mögötte egy kúpszerű, kéklő csúccsal, amit szinte felkínál a szűz fehér hólepte táj, fenyő zöld és a hervadt levelű nyír, fehér-fekete-pasztell-barna kompozíciójában? Szarvas csapatok is feltűnnek a távolban, egy etetőnél muflonokat is megpillanthatunk, amint a csavaros szarvú kost, juhok, bárányok serényen követnek a lábszárközépig érő hóban.

A szarvasok látványával még a látogatásunk elején megbarát- koztunk. Egy etetőnél megismerhettük Jucit is, ő egy öregebb, barátságos szarvastehén, nem bír már sokáig követni, ezért hamar lemaradt mögöttünk. Fiatalabb társai hátracsapott füllel osontak a kert mellett, jelezve, hogy nem nagyon díjazzák a jelenlétünket. Elhaladtunk magasles és deszkából kiképzett, kisebb zöldséges kert nagyságú csapda mellett is, kisebb dombokon, völgyeken keresztül vezető utunkon.

Szó esik közben mindenféle vadról, szarvas, őz, nyúl, medve szokásaival ismerkedünk, olyan kötelező, turista jellegű kérdések kapcsán, amilyenekre az idegenvezetőnk eddig számtalan esetben válaszolhatott. Mosolyogva tűri még a tipikusan nagyvárosi embert jellemző okvetetlenkedést is. Csak szépen, módjával, lassan válaszol, ahogyan azt a környező táj sugallja. A hűségesen kísérő szarvastehenünk, nyugodtan lépkedik mögöttünk. Nem is kell hátra nézzek, tudom és érzem, hogy ahogyan azt az ösztöne diktálja figyel.

Olyan öt-hat kilométernyi gyaloglás, hótaposás után, vargabetűvel kanyarodunk, egy nyírfaerdőn keresztül vissza ahhoz a kapuhoz amelyen beléptünk a vadasparkba. Az élményeket megköszönjük, elbúcsúzunk. A kerítésen túl még egyszer visszanézek. A távolban ott áll a négylábú kísérőnk és várja a következő látogatókat.

Manci figyel.

Török Zoltán