Természet: Kosztolányi Dezső :CHMELL ARISZTID

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 735 fő
  • Képek - 17504 db
  • Videók - 6750 db
  • Blogbejegyzések - 15615 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 735 fő
  • Képek - 17504 db
  • Videók - 6750 db
  • Blogbejegyzések - 15615 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 735 fő
  • Képek - 17504 db
  • Videók - 6750 db
  • Blogbejegyzések - 15615 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 735 fő
  • Képek - 17504 db
  • Videók - 6750 db
  • Blogbejegyzések - 15615 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

 

1

 

Ha meghalunk, egyszerre mindent elfelejtünk, amit tudtunk és láttunk. Bizony, barátaim. Ma reggel hirtelenül ez jutott eszembe. Sok mindent kellene még elmesélnünk egymásnak. Nézzétek, itt van például Chmell János esete. Emlékeztek még rá?

 

Nem emlékeztek. Nevét talán még tudjátok, de őt magát már régen elfeledtétek, hálátlanok, pedig hajdan - húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt - sokat mulattunk rajta.

 

Egy sötét, csikorgó téli délutánon együtt mentünk el mi, ifjú mordályégetők, annak a tisztes, hagyományokban gazdag irodalmi társaságnak az ülésére, ahol székfoglalóját tartotta. Istenigazában ki akartuk magunkat röhögni.

 

Ismeritek ezeket a fölolvasó üléseket. A terem komor, fönn gázlángok lobognak, az asztalon két gyertya ég, mint a siralomházban vagy egy szegényes ravatal mellett. Igen, én ilyenkor mindig a halálra gondolok, a gyászszertartásra. A fölolvasó kántáló hangja, akár a halottas ének. Csak arra várok, hogy a koporsófödelet, mely valahol a falhoz támasztva áll, megragadják a gyászhuszárok. Az asztalt zöld posztó borítja. Vizespoharak a sárgás bádogtálcán, s a palackban víz, igazi víz. Üdvözlöm a vizet, mely legalább valódi, harmatcsöpp nekem a sivatag aszályában. Üdülés lankadt lelkemnek, mikor a fölolvasó egy kortyot iszik, megnedvesíteni hervadt ajkát, s azt kívánom, vajha minden mondata után innék, legalább ő. Milyen szép künn az élet, a nők és a bűnök, a patikában a méregszekrény, a sok hirtelen halál, az a sok rendetlenség, mely lépten-nyomon elénk bukkan, mikor nem is keressük, s ezek keresve se találnak semmit, kopaszon és vénen, a májbajukkal, meszes ereikkel meg egyéb gyógyíthatatlan nyavalyájukkal a szépségről elmélkednek, s papirosukat csörgetve tintás szókat silabizálnak: "Üdvözlöm... fennkölt... mindazonáltal..."

 

Mi kaján szerénységgel a leghátsó padban húzódtunk meg. Sokáig kellett rá várakoznunk. Előtte több fölolvasó szerepelt. Csak aztán következett maga Chmell János.

 

Ásatag, topa emberke volt, alacsony termetű és fürge, hátrafésült, deresedő hajjal, tüskés szakállal. Kissé pisze orrán csíptetőt viselt. Térdeit hosszú, ünnepélyes ferencjózsef verte. Amint megjelent a dobogón, egyesek hanyatt-homlok menekültek.

 

Ezek nem tudták, hogy ő nekünk a kaviár. Rossz írónak lenni könnyű. De olyan rossz írónak lenni, mint ő volt, az már valami. Az annyi, mint elsőnek lenni sok-sok millió ember közül.

 

Pimaszul rábámultunk. Ott ült két gyertya között, amely halottas fényt szitált egészségtelen arcára, s duplára hajtott csíptetőjét kézirata fölé tartva pöszén hadarta végtelenbe nyúló mondatait, olvasott-olvasott, valami hosszút és unalmasat.

 

Vagy egy fél óráig egyik ámulatból a másikba estünk. Csodálkoztunk azon, mennyire ismeri már az unalom művészetét, s tévedésből se mond olyat, ami kissé meglepő vagy szokatlan. De ezt is eluntuk. Végre az unalmat is meg lehet unni. Sok volt a kaviárból. Abból se lehet megenni egy hordóval. Botrányosan kezdtünk viselkedni. Közbeszóltunk, helyeseltünk, és olykor minden ok nélkül tapsoltunk is. A kínos jelenetnek a társaság egyenruhás szolgája vetett véget, aki odajött hozzánk, s csöndesen eltávolított bennünket.

 

Akkor a fölolvasó majdnem egyedül maradt a társaság néhány elnöklő tagjával meg a régi, dicső költők márványszobraival, akik szintén nem szökhettek meg. Nyilván zavartalanul fejezhette be fölolvasását.

 

Amint tudjátok, barátaim, az ő neve évtizedekkel ezelőtt tűnt fel egy pályázaton. Ez a társaság százaranyas díjat tűzött ki ötfelvonásos tragédiára, amely tárgyát a magyar történelemből meríti. Chmell János, akinek ekkor már több történelmi tragédiája hevert készen íróasztala fiókjában, kivett egyet, a Nápolyi Endré-t, s beküldte. A pályázat föltételei között szerepelt egy pont, mely szerint verses művek előnyben részesülnek a prózaiakkal szemben, bizonyára azért, mert verset, mértékre szedett sorokat sokkal nehezebb írni, mint gyalog prózát, melyet elvégre mindenki beszél. Hogy ennek a körülménynek köszönhette-e szerencséjét vagy másnak, nem tudom, de bizonyos, hogy Chmell János a száz aranyat s a vele együtt járó költői dicsőséget megnyerte.

 

Pályája ekkor delelt. Megkoszorúzott munkáját előadták egy díszelőadás keretében. Nem aratott sikert. Darabjában pedig volt minden, ami kellett, tragikum és bonyodalom, szerelem és célkitűzés, történelmi hűség és eszményítés is, lovagok, apródok, udvarhölgyek, egy gonosz ármánykodó, ki tőrt fen a nemesre, s egy udvari bolond, ki keserű igazságot mond a királynak, akár Shakespeare-nél, a brit szellemóriásnál. Mégse tetszett. A kritika fanyalogva fogadta, a nézők vállukat vonták, úgy érezték, hogy egyáltalán nem érdekli őket. Csak néhány barátja és ismerőse verte össze tenyerét, mire Chmell János meg is jelent a függöny előtt, s egy babérkoszorút vett át. Ekkoriban választották a társaság tagjai közé, s ekkoriban tartotta meg székfoglalóját is.

 

Ami utána történt, az nemigen ismeretes. Küzdelmes évek következtek rá. Képzett ember volt, tanár - egy gimnáziumban a magyart és történelmet tanította -, s a legmagasabb kitüntetés birtokában se bizakodott el. Azon iparkodott, hogy tökéletesítse magát, s tehetségét lehetőleg kibányássza. Tisztában volt azzal, hogy aki írói pályára lép, annak sokat kell dolgoznia és szenvednie. Egyelőre az elmúlt idők remekíróit tanulmányozta, a klasszikusokat, és ő is klasszikus akart lenni. Öt év alatt hét drámát fejezett be: a Szent István-t, Aba Sámuel-t, Rákóczi-t, Bocskai-t, Thököly-t, Zrínyi Iloná-t és Görgey-t. Általában csak a nagy tárgyakhoz nyúlt. A kisebbeket megvetette. Meg volt győződve, hogy ami a valóságban nagy, az írásban is az. A virágot költőinek tartotta, a káposztát prózainak. Úgy hitte, hogy aki a viharról ír, az férfias író, viszont aki a szellőről ír, az okvetlenül nőies író. Ő az előbbit választotta.

 

De újabb munkáival nem volt szerencséje. Még bemutatták ugyan régi darabját, az Arisztid gróf-ot, de ezt oly részvétlenség fogadta, hogy a második előadás után sürgősen le kellett venni a műsorról, s ezzel végképp el is volt temetve. Chmell János sehogy se haladt előre. Egyet zökkent, belekoppant valamibe, megállott. Drámáit immár hiába nyújtotta be ahhoz a társasághoz, mely hajdan kitüntette, nem nyert többé. Úgy tetszett, hogy üldözi a sors, nem értik meg kortársai. Majd azt képzelte, hogy "hanyatlik". Már-már boldogan gondolt vissza a Nápolyi Endre bemutatójára, mely szemében a dicsőség kezdett lenni, szívesen idézte vissza a pillanatot, mikor a színpadi lámpák fényében ragyogott. "Hejh, ha még egy olyant énekelni tudnék" - sóhajtott Arany Jánossal.

 

Erre lefelé kezdett licitálni. Szerényebb helyeken kopogtatott, kiszimatolt minden pályázatot, melyet egy közművelődési kör vagy asztaltársaság hirdetett, oda küldözgette be drámáit, idegen kézírással, nevét tartalmazó jeligés levélkével, de itt csak második díjat nyert, máskor pedig művét pusztán "dicséretre tartották érdemesnek". Minthogy darabjai évekig porosodtak a budapesti színházak irodáiban, s az igazgatók egymás után adták vissza többé-kevésbé udvarias szavak kíséretében, a vidékre vetette szemét. Egy ízben sikerült megállapodnia egy öreg, vidéki színigazgatóval, hogy a Nápolyi Endré-t előadatja, azzal a föltétellel, hogy a szerző a kiállítási költségekre való tekintettel lemond a tiszteletdíjról. A bemutatóra, melyet iskolai szünnapra tűzetett ki, leutazott, s a kivezényelt diákokkal meg egy tájékozatlan közönséggel ünnepeltette magát mint "fővárosi író"-t. Csakhogy később ilyen alkalom sem akadt. Chmell János erre kissé alkalmazkodni akart a "kor szelleméhez". Nagyszabású "modern" regényt írt a gyermekelhajtás ellen, rámutatva arra, hogy ez hazánk veszedelme, majd egy másik regényt, melynek hőse egy óriási lángész, festő, de egyben reformátor, forradalmár és politikus is, aki részint képeivel, részint tüzes beszédjeivel Magyarországot a szó szoros értelmében megváltja. Saját költségén kiadott két balladakötetet. Évek múltán talált magának egy bukófélben levő napilapot is, mely állandó zavarokkal küszködött, és nem fizetett munkatársainak. Itt naponta kifejthette nézeteit a női szívről, a szerelemről és a világegyetemről.

 

Azt, hogy teljesen névtelen volt, nem merném állítani. Tagadhatatlan, rossz csengésű neve volt, de neve azért csengett és forgalomba is jött, mint hamisított pénzdarab, melyet senki se fogad el fizetési eszközül: mindenki ismerte és eleve visszautasította. Az irodalmi piacon első helyen jegyezték a non-valeurök rovatában. Mikor emlegették, az augurok összemosolyogtak, írótársainak ajkán egy biggyedt, szánakozó fintor jelent meg. Később az írók rájöttek, hogy szükség van rá.

 

Hivatást teljesített. Valamint mindnyájan ösztönösen szeretjük a lángelmét, mert diadalmas, mindent legyőző tehetsége kitágítja előttünk az emberi lehetőségek határait, s elhiteti velünk, hogy előttünk is nyitva a pálya, melyet befutott - végre mi is embertársai vagyunk -, titokban Chmell Jánost is megszerették, mert a tollforgatók a csüggedés és önbírálat pillanataiban boldogan tekintettek erre a mélypontra, önmagukat vigasztalták azzal, hogy nála mindannyian különbek. Így alakult ki olvasóközönsége, főképp az írók táborából. Már olvasták is. Egy hírneves drámaíró kívülről tudta a Nápolyi Endre néhány szebb jelenetét, s baráti társaságban el-elszavalta. Mások előfizettek a lapra, melynek munkatársa volt. Lesték a cikkeit. Egy-egy megállapítását, mely az önkéntelen humor fényében csillogott, megceruzázták és körbeadták. Akadtak már Chmell-szakértők is, akik chmellizmusról beszéltek. Nevét egyre gyakrabban lehetett látni a humoros karcolatokban. Chmell János fogalommá vált. Ő volt a rossz író, a lehető legrosszabb író, itthon és talán külföldön is, aki állandóan íróasztalánál kuksol, meddő igyekvéssel, éjjel-nappal régi magyar királyokkal társalog, csilingelő versikéket faricskál, hősiesen nekilendül, de nyomban orra is bukik, zörgő babérkoszorú lóg nyakában egy fakó nemzetiszínű szalaggal, és kis disznószemével búsan szemléli a Nápolyi Endre berámázott színlapját. Az élclapok is szerepeltették. Ha valamelyik ócska humorista a napi tréfájához csattanót keresett és nem talált, elég volt odacsapni a végére Chmell János nevét, hogy a hatás teljes legyen. Ez az egytagú név úgy pukkant, mint a békarakéta. Egyéb ötlet híján gyakran folyamodott hozzá a kabarék konferansziéja is. Puszta említésére zsizsegni kezdett a nézőtér, viszkettek a tüdők, fölfakadt a nevetés. Az emberek már képzelődtek felőle. Azok, akik sohasem olvastak tőle semmit, és közönyösen haladtak el az irodalom jó és rossz termékei mellett, mulattak azon, hogy Chmell János létezik, ténykedik és ír, jótékony fölény dagasztotta májukat, hogy valahol van egy szellem, aki mindenkinél laposabb, alantasabb. Ez már a dicsőség volt. Mert mi más a dicsőség, barátaim, mint valami, ami szájról szájra száll, szervesen, önmagától növekszik, gyakran anélkül, hogy táplálnák, s elborít egy alakot fényes ködével, úgyhogy később sokszor már az alakot se látjuk, csak azt a legendát, mely csodálatosan és rejtélyesen hajtott ki belőle?

 

Dicsőségét meg is érdemelte. Nem csüggedett, ernyedetlen kitartással dolgozott. Tüneményes könnyűséggel írt. Ami eszébe jutott, azt tüstént leírta, és amit leírt, az tüstént megnyerte tetszését. Neki semmi se volt teleírni ötszáz vagy ezer oldalt. Egy írnok, akinek ezt le kellett volna másolnia, bizonyára írógörcsöt kap, de ő, aki ki is gondolta, nem fáradt bele. Vakációban ingujjra vetkőzve vágott neki valamelyik hatalmas munkájának. Télen-nyáron hajnali ötkor kelt. Bevonult udvarra néző dolgozószobájába, az előadás kezdetéig dolgozott, aztán alig várta a pillanatot, hogy hazajövet újra átadhassa magát a tinta és a papír mámorának.

 

Ezt az élvezetét megszerezte egy másikkal is. Szenvedélyesen dohányzott, egyik szivarról a másikra gyújtott, rágta, ette a szivarokat. Nyála barna volt, ujja és körme sárga. Amihez hozzáért, azon a bagólé sárgásbarna foltokat hagyott, a kéziratpapírjain is, mintha csokoládéval öntötte volna le őket.

 

Harcosok vonultak előtte sisakban, páncéllal, kelevézzel, pihegő hírnökök, akik jelentettek valamit és azzal el is tűntek, püspökök, zászlósurak, akik közül tetszése szerint bárkit megölhetett. Egy tollvonással harmincezer embert kaszaboltatott le. Tömegeket idézett, s ha szükségesnek mutatkozott, föl is lázította zárójelbe tett utasításával, melyet többnyire így fogalmazott: a tömeg lázong.

 

Már ötvenedik évét tiporta, mikor belefogott egy új drámájába Albert királyról, aki tudvalevőleg Neszmélyben halt meg, dinnyeevés következtében. Egy decemberi hajnalon, valamivel karácsony előtt, szivarfüsttel pácolt odújában ezen dolgozott. Családja még aludt. Varázsos csönd zsongott fölötte. Szaporán percegett a tolla, képek cikáztak el, jambusok zendültek káprázó fülében. Szinte készen vetette papírra azt a hosszú monológot, melyben a tragikus sorsú király, kezében egy dinnyével, a mulandóságról elmélkedik s elbúcsúzik az élettől. Rendkívül meg volt vele elégedve. Többször egymás után elolvasta. Előbb halkan, aztán szokása szerint hangosan, le-föl járkálva szobájában. Hétkor a cseléd behozta reggelijét. Chmell János megitta a kávét, egy fél kiflit fogyasztott hozzá, de nyomban utána hirtelen rosszullét fogta el, gyomra fölémelyedett. Félretolta a bádog hamutartót, melyben undorítóan bűzlöttek a nyálas, hideg szivarcsutkák. Egy pohár vizet hajtott le. De akkor az émelygés oly hevessé vált, hogy kiszaladt az árnyékszékre, és hányt.

 

Amikor visszatámolygott szobájába, s a derengő reggeli fényben megpillantotta magát a tükörben, arca oly halálsápadt volt, hogy megrémült. Leroskadt egy karosszékbe, az íróasztala mellé. Orráról levette csíptetőjét, maga elé tekintett, a rövidlátóknak puha, gyermeteg szemével, melyben - úgy rémlik - az egész világ fájdalma és gyámoltalansága ott van, mikor nem takarja el a megszokott lencse. Rosszulléte ismétlődött. Ekkor fölkeltette feleségét. Ez egy ösztövér, magas asszony volt, aki rendszerint csak háromnegyed nyolckor ébredt, mikor férje iskolába ment. Az asszony szidta a vizes pesti tejet, a sváb kofákat, meg azt a sok fene szivart, és nikotinmérgezéstől tartott. Urát levetkőztette, ágyba fektette, gyomrára hideg borogatást tett. Elhívatta háziorvosukat. Az nyomkodta Chmell János gyomrát, s némi érzékenységet észlelt a bal oldalon. Mindenesetre gondolkozóba ejtette agyagszínű arca, valamint az, hogy az utóbbi időben soványodott, és - amint a felesége mondta - kabátja, mellénye lötyög rajta. Azt tanácsolta, hogy a klinikán rendszeres gyomorvizsgálatot végeztessenek.

 

Ezt ő halogatta. De hogy nem maradtak el a rosszullétek, s egy ízben a hányás is jelentkezett, a karácsonyi szünidőben elment a klinikára. Ott kikérdezték, s azzal bocsátották el, hogy két napig nem szabad se húst, se parajt ennie, s harmadnap éhgyomorral jelentkezzék. Chmell János ezeken a napokon szertartásosan és lelkiismeretesen készülődött. Minekelőtte elindult, arról se feledkezett meg, hogy székletét a tudományos vizsgálat céljaira egy porcelán tégelybe tétesse, azt lekötötte a befőttekhez használatos, vízhatlan hártyapapírral, melyre saját kezűleg írta teljes nevét, mint irodalmi munkái alá. Ólmos esőben érkezett az Üllői útra. Túlesvén a próbareggeli s a bizmutkása gyötrelmén, egy tanársegéd a röntgenterembe vezette, átvilágította, lefényképezte mellkasát és gyomrát, s ő egy pillanatra láthatta bordáit.

 

Orvosai úgy vélték, hogy leghelyesebb, ha befekszik az osztályra. Ők róla tárgyalván rendszerint csak két betűt mondtak, mintha fogukat szíva fölöttébb csodálkoznának. Ezt a két betűt: c. c. Kétségtelenül megállapították a carcinomát. Feleségével közölték, hogy egy kis műtétet kellene rajta végrehajtani, mégpedig sürgősen. A beteget átszállították a sebészetre. Itt a sebésztanár föltárta a gyomrot, de csak éppen kinyitotta, aztán mintha puszta kíváncsiságból tekintett volna beléje, vásott gyermek módjára, aki mindenbe belekukkant, megnézi, hogy mi is van ott, nyomban összevarrta. A rákos daganat annyira elharapódzott, áttevődött egyéb szervekbe is, hogy megkísérelni se volt érdemes az operációt.

 

Miután sebe begyógyult, a beteg valamivel jobban lett. Még magához kérette az Albert király kéziratait is. Tűrhetetlen fájdalmait morfiumoltásokkal csillapították, s a méreg részegségében arról ábrándozott, hogy majd kórágyán fejezi be. De ereje napról napra hanyatlott. Kezét már nem volt képes fölemelni. Nem tudott sem enni, sem inni. Hangja megvékonyodott, mint egy kisgyereké. Az orvosok azt hitték, hogy még pár hónapig elélhet. Egy este azonban, február elsején fél hétkor váratlanul meghalt.

 

Halálhíréről először az újságok értesültek, a kőnyomatosból, mely egy kurta napihírt közölt pályafutásáról, életrajzi adatokkal tarkítva. Ezt az újságírók viszolygó ámulattal és részvéttel ollózták le, mutogatták egymásnak, bevitték a szerkesztőhöz, mint csodabogarakat szokás. Tűnődve néztek maguk elé. Nem lehetett tagadni az események jelentőségét. Egy trón maradt üresen, melyen évtizedekig ült a legrosszabb magyar író, s most ez üresen marad, interregnum következik mindaddig, míg a közvélemény méltó utódot nem talál, aki mindenkinek egybehangzó ítélete alapján elfoglalhatja helyét. A rovatvezető leragasztotta a hírt, és jelezte: kis borgisz compresse.

 

Reggel az olvasók hasonló érzéssel olvasták ezt, hitetlenül, a fejüket csóválva. Chmell Jánost, aki visszavonultan élt, és nem járt társaságba, legtöbbjük sohase látta, csak képzeletével építette föl alakját, tarkabarka, bohó élcekből. Most egy pillanatra arra gondoltak, hogy ez a közéleti figura, akin annyit derültek, valóban volt, ember volt, élt, mint ők, és meghalt, mint akármilyen más ember.

 

2

 

A koporsónál egy tizenhárom éves fiú is ott állt könnyekben fuldokolva, zsebkendőjét áthevült arcára nyomkodva, az elhunyt egyetlen fia, Chmell Arisztid.

 

Arisztid akkor született, mikor apja nagy reménység közepette Arisztid gróf című tragédiáját írta. Innen kapta a nevét. A darab megbukott, de fia megmaradt. Chmell János örült, hogy legalább a mindennapi életben hallhatta kedvenc hősének a nevét, fia pedig viselte ezt, mint valami korszerűtlen, társadalmi osztályához nem illő, szomorú papiros éket.

 

A zord kamasznak az orra megdagadt a sírástól, szeme lázasan égett. Őt annak idején nem értesítették a betegség halálos voltáról, részleteibe sem avatták be. Éppen Phaedrus meséjét fordította a hollóról és rókáról, hogy a szótárak és a latin igék között rácsapott a halálhír, s gyorsan kiragadta az iskolapadból és pajtásai közül. Fájdalmát csak most élte ki. Nézegette a halál barbár pompáját, a virágos ravatalt, apja ismert barátait, kik a gyertyafényben merőben másoknak rémlettek, s édesanyját, ki gyászruháját, az egész arcát, alakját eltakaró fátyolát oly hirtelen öltötte föl, mint egy színésznő, egyik jelenetről a másikra.

 

A temetésre a fiú vadonatúj fekete kalapot kapott, széles gyászszalaggal, fekete pamutkesztyűt, melynek ujjait idegesen húzogatta, míg a szertartás folyt. A halottasházban, a virágoktól fülledt levegőben szemlélte apja viaszsárga, haláltusától eltorzult arcát. Főképp az ijesztette meg, hogy nem volt rajta a szokott csíptető, melynek mély nyoma még mindig ott látszott az orra nyergén. A halált másnak képzelte, sokkal rémesebbnek, sokkal tragikusabbnak és fönségesebbnek. Épp az egyszerűsége lepte meg, az érzékelhető volta, a csöndje, aztán a járás-kelés, mely körötte folyik, azok az emberek, kik közvetlen közelében a maguk dolgára gondolnak, hasznos-józan intézkedéseket téve, az például, hogy fejetlen kétségbeesésében is kifizetnek egy számlát, vagy borravalót adnak a koszorút vivő szolgának.

 

A sírnál két szónok beszélt. Egy öreg, kiérdemült író képviselte azt a tisztes, hagyományokat őrző társaságot, mely egykor megkoszorúzta Chmell János drámáját. Ez láthatólag félvállról vette föladatát, csak éppen letudta. Pár udvarias szóval emlékezett meg az elhunyt kitartásáról, szorgalmáról, hangsúlyozta, hogy "mennyire szerette a szépet", majd tanári működését méltatta. A tantestület nevében az igazgató búcsúztatta Chmell Jánost. Ő viszont annál részletesebben terjeszkedett ki irodalmi pályafutására. Arisztid lesütött szemmel hallgatta a beszédeket, s megkönnyebbült, mikor a pap századoktól megszentelt karingében az alázat és megbocsátás szavait rebegte.

 

Temetés után kocsin ment haza édesanyjával, s együtt fogadták a részvétlátogatókat. Semmi kétség, ez már nem volt közéleti esemény, csak afféle magánügy, magángyász. Az özvegyet ez egy kicsit bántotta is. Estefelé becsöngetett hozzájuk Evelin, az öreg grófnő. Chmell János annak idején bejáratos volt a grófnő kastélyába, a többi íróval együtt olykor őt is meghívták irodalmi teára. A grófnő, aki magát a nemzeti irodalom védőangyalának tekintette, és születésénél fogva fölötte állt az érdekcsatáknak meg a hírlapi hajszáknak, nem az eredményt dobta latra, hanem a szándékot, méltányoló fejbólintással vette tudomásul, hogy az Istenben boldogult is író volt, akár az a csomó ember, ki betűvetéssel keresi kenyerét, ezért kötelességének tartotta, hogy fogatát megállítsa házuknál, s néhány részvevő szót intézzen az özvegyhez és az árvához. Rövid látogatása a polgári jelenlevők között ünnepi, zavart megindultságot keltett.

 

Arisztid már régen ismét iskolába járt, mikor gondolkozni kezdett arról, hogy voltaképp mi is történt. Tétova, homályos gondolatok voltak ezek. Olyan kellemetlenek, hogy fintorognia kellett rájuk. Kimondhatatlan zűrzavar lakozott kamaszfejében. Látta, hogy eltűnt valaki. Egy szebb hazába költözött, mondották, egy jobb hazába. Anyja pedig folyton arról beszélt, hogy milyen "áldott, jó ember volt". Ő ilyenkor fölkelt tankönyvei mellől, homlokát ráncolta, és fölsóhajtott. De nem érzett semmit. Sok mindent érzett ahhoz, hogy valamit érezzen. Lakásuk nagyobb lett, szabadabban is mozgott, nem kellett immár lábujjhegyen járkálni attól való félelmében, hogy zavarja apját a munkában. Képe napról napra homályosodott benne. Miután az élettel való kapcsolata megszakadt, semmi sem táplálta az emlékeket, melyek egy darabig pangottak, aztán föloszlásnak indultak, megrohadtak, mint a test vér híján. Pár hónap múlva azt se tudta, hogy milyen volt. Fotográfiákra emlékezett, mindenekelőtt arra a nagyított arcképre, mely anyja ágya fölött függött, széles fekete rámában. Ez elevenítette meg képzeletét, s azzal áltatta magát, hogy hajdan csakugyan ez az ember mozgott szobáikban. Az igazi elhalványodott. Mindössze néhány laza, elnagyolt mozzanat maradt belőle. Este a kabátja lógott egy széken, mint egy madárijesztő, feje árnyékot vetett a falra, amint egy rövidzárlatkor a gyertyát emelte, savanyú izzadságszagot terjesztett a hűvösvölgyi kirándulás alkalmával, dolgozószobájában pedig sétált, írt és szivarozott.

 

Talán mégis a szivarszag maradt meg belőle legtovább. Ez beivódott minden tárgyába. Ha Arisztid leheveredett a díványára, a takarón érezte az áporodott, szinte megfagyott párát, a rég elszívott szivarok kigőzölgését, mint valami vad, férfias lelket, mely néha undorral töltötte el, néha azonban oly kellemesen csiklandozta, hogy majd fölsikoltott. Egyik-másik ruháját átalakították számára. Nyakkendőit megkapta, és hordta. És ezek a sajátos, egyre gyöngülő szagukkal szintén emlékeztették az elköltözöttre, aki sokáig úgyszólván csak így élt benne: egy sajgó, magyarázhatatlanul rejtélyes szagemlékben.

 

Vakáció előtt megjelent náluk Chmell János egyik kartársa, egy szürke ruhás, szürke hajú ember, szintén tanár. Ennek az özvegy átadta az íróasztal kulcsait, hogy az irodalmi hagyatékot rendezze. Napokig tett-vett a hű kolléga a dolgozószobában. Leltárt készített mindenről, amit talált. Számos teljesen befejezett drámára és regényre bukkant, melyről nem is tudtak. A kéziratokat iktatta, az utókorra gondolva piros-fehér-zöld spárgával kötötte össze, s egy nagy dobozban helyezte el.

 

Ő adatta el a nyolcszáz kötetből álló könyvtárat is, melyet az elhunyt annyi szeretettel gyűjtött. Magával hozott egy könyvkereskedőt, ki az egészet megvásárolta, meglehetősen kis összegért, mert néhány történelmi munkán és editio princepsen kívül semmit se tartott becsesnek. A könyvtárat elszállították. Ezzel a kartárs elvégezte kegyeletes hivatását. A kéziratos dobozt átnyújtotta Chmellnének, az elhunyt néhány kötetével együtt, melyet a könyvtárból megmentett, megkérve őt, hogy tegye félre Arisztidnek, arra az időre, "amikor majd olvasni tudja".

 

Ősszel az asszony falura költözött, a nénjéhez, s fiát egy vidéki gimnáziumba adta, a piaristákhoz. Arisztidben itt fölébredt eddig rejtve-buzgó vallásossága. Töredelmesen gyónt, ájtatosan áldozott. Különösen szerette a hajnali miséket, advent és karácsony között, mikor a pap ezüsttel szegett fekete miseruhában állott az oltár elé, kitárt karokkal Szűz Máriához fohászkodott, kérve a meddő egeket, hogy harmatozzanak, küldjék el végre a boldogtalan emberiségnek a Megváltót. Ő térden állva hallgatta végig a misét, verte a mellét, mély bűntudattal, élvezte, hogy fájnak a térdei, s minden, ami körülvette, a homályos novíciusok valami különös jelképpé váltak szemében. Apja lelke üdvéért mindennap három Miatyánkot és három Üdvözlégyet mondott el.

 

A papoknál lerakta az érettségit. Anyja, tekintve, hogy gyönyörűen rajzolt s a számtan iránt mindig hajlandóságot mutatott, a mérnöki pályára szánta, s Németországba küldte, egyetemre. Utolsó előtti tanulmányéve végén Arisztid elvesztette édesanyját. Amíg a diplomáját meg nem szerezte, rokonai támogatták. Akkor hazajött, legénylakást vett ki, s az öreg grófné pártfogása révén azonnal állást kapott egy gyárban.

 

Sudár, délceg fiatalember lett belőle. Lelkes kék szeme, nyúlánk termete az anyjára emlékeztetett. Budapest, ahol csak gyermekéveit töltötte, úgyszólván idegen volt neki. Az első hónapokban nem is járt sehová. Dolgozott a gyárban, itt megfizették, megbecsülték. Később beiratkozott egy kaszinóba, fel-feltűnt a társaságokban is. Szerették szerény, kedves modora miatt, mind gyakrabban hívogatták ide-oda. Csinosan öltözködött. Azok az úrifiúk pedig, akik éppily csinosan öltözködtek, barátjukul fogadták, esténként vívtak egy vívóteremben, utána együtt vacsoráztak.

 

Egy májusi éjszakán velük jött valami nagy estélyről. Frakkot viselt, fehér nyakkendőt, lakkcipőt. Barátjai, mielőtt lefeküdtek, egy kávéházba akartak menni, ahol ilyenkor korhelylevest kapni, s bármennyire szabódott, hogy fáradt, becepelték magukkal.

 

A kávéházban tűrhetetlen fény, lárma, hőség fogadta. Hely se volt. Végre valamelyikük megpillantotta ismerőseit, néhány írót és újságírót, aki a sarokban egy hosszú márványasztalnál üldögélt. Azok odatessékelték őket.

 

Arisztidet bemutatták nekik. Mihelyt kiejtették a nevét, az érdeklődés középpontjába került. Ezek a ványadt alakok, kik eddig füstfelhőikbe burkolóztak, fölemelték fejüket, kíváncsian rátekintettek, összesúgtak, tanácskoztak, megint rátekintettek, s akkor szájukon megjelent egy pimasz, rosszul leplezett, körbefutó gúnymosoly.

 

Mióta hazajött, nem először tapasztalta ezt. Bármennyire tapintatos volt az a kaszinótársaság, melyben eddig mozgott, nemegyszer megesett már, hogy valaki a neve hallatára elnémult, az jutott eszébe, vajon Chmell Arisztid csakugyan fia-e annak Chmell Jánosnak, de nem merte megkérdezni tőle, hanem bizonyos zavart csönd után félrevonta valamelyik barátját egy ablakmélyedésbe, ott hosszan vallatgatta, s azalatt mind a ketten furcsa, részvéttel teljes tekinteteket lövelltek feléje. Máskor hangosan vitatkoztak színdarabokról, könyvekről, s beléptekor másra terelték a szót, alkalmasint finomságból. Arisztid tudta, hogy körülbelül olyan nevet kapott örökbe, mint valami bűnöző fia, aki belügyminiszteri engedéllyel megváltoztathatja nevét. Apja nem halt meg egészen. Az a különös halhatatlanság, melyet munkásságával teremtett, követte őt lépésről lépésre.

 

De ilyen szemtelenül még sohasem alázták meg. Az egyik részeg fráter fölkelt, rámutatott, félhangosan magyarázott valamit a társainak, mire ezek hahotázni kezdtek. Többször megismétlődött ez a hahota. Viselkedésük oly kihívó volt, hogy azon tépelődött, mit tegyen. Beléjük köthetett volna, fölpofozhatta volna őket sorra. De úgy döntött, hogy nem érti el a sértést. Az asztalra könyökölt. Tekintetével célba vette annak a részeg fráternek a homlokát, melyet huszonöt lépésről is biztosan eltalált volna. Málnaszörpöt rendelt. Lassan szürcsölte a szalmaszálon, és hallgatta nyegle, öntelt megjegyzéseiket. A társalgás mindenütt a világon abból áll, hogy érdekeinket palástolva bizonyos érdeklődést színlelünk, hogy ezen a réven tulajdon ügyeinkkel hozakodhassunk elő, s azokat rákényszeríthessük másokra. Itt ez az alakoskodó szemérem is hiányzott. A sok "én" a maga erőszakos uralomvágyával és tébolyult durvaságával egymáshoz kocódott, amiből fülsiketítő macskazene támadt.

 

Egy újságíró arany fogsorával sonkás zsömlét rágott, s a szemben levő tükörben tetszelegve figyelte arcizmainak működését. Arisztid figyelte az újságírót, aki önmagát figyelte, s hirtelen rémülten azt érezte, hogy ezt már látta valahol, régen, s az, ami most történik, egyszer már megtörtént vele itten, szakasztott így. Körültekintett. Ezek az emberek, akiket sohase látott, a pincérek, a vendégek is, a kávéház, az aranycirádás tükör, az előtte álló málnaszörpös pohár a szalmaszállal, mindenki és minden oly ismerős volt, hogy összeborzongott. A jelenet lassan, végzetes pontossággal támolygott előre. Ha valaki kinyitotta a száját, ösmerős és rég megunt szavakat hallott. Egyszerre hozzáfordult a mellette ülő barátja, s megkérdezte, hogy mi a baja. És ez volt a legrémesebb. Mert ezt a kérdést pontosan éppígy hallotta már akkor. Fáradtságára hivatkozott, fizetett és eltávozott.

 

Künn a Körúton elmúlt a lidércnyomás. Szíve valami nehéz-nehéz szánalomtól facsarodott el. Az apját látta, az apja arcát, oly élesen, mint még soha. Azon a ködös téli reggelen, mikor gyomorvizsgálatra ment a klinikára, elkísérte őt. Vigyázva lépdeltek az ólmos esőtől üveges aszfalton, apja megfogta az ő kezét, hogy el ne csússzék, s noha bizonyára folyton a betegségére gondolt, olyan dolgokról beszélt, melyekről azt hihette, hogy érdeklik. Az ápolónő már várta a beteget a próbareggelivel, híg, világos teát itatott vele, melyben zsemledarabok úszkáltak, a tanársegéd hosszú gumicsövet nyomott apja szájába, tuszkolta lefelé, és vezényelt: "nyelni, nyelni", s közben szegénynek kivörösödött az arca, szeme kidülledt, nyakerei megdagadtak, mint akit fojtogatnak, a fejét rázta, két kezét összetéve jelekkel rimánkodott, hogy nem bírja tovább, hagyják abba. Nagy nehezen kiszivattyúzták a teát meg a zsemlét. Ezzel még nem volt vége. Egy tálban fehér, gipszszerű pépet raktak eléje, a bizmutkását, melyet cukorral hintettek, málnaszörppel ízesítettek, azt kellett kikanalaznia, lassan-lassan.

 

Arisztid lehajtott fővel ballagott haza. Most megállt, fejét fölszegte. Azon tűnődött, miért képzeli ő még mindig, mint gyermekkorában a hajnali miséken, hogy apja nem természetes halállal halt meg, hanem megölték, ártatlanul és minden ok nélkül meggyilkolták ismeretlen tettesek? Ez a gondolat annyira belegyökerezett agyába, hogy most se bírta onnan kitépni. Apja nyilván nagyon sokat szenvedett utolsó hónapjaiban. Azt, hogy mit szenvedett azelőtt, éveken át, még nem tisztázta. Emlékezett, hogy hétesztendős korában, mikor a Nápolyi Endré-t előadták, egyik osztálytársa kezébe nyomott egy élclapot. A címlap egy színpadot ábrázolt s egy nézőteret, ahol a nézők félrebillent fejjel aludtak. Eleinte ezeket az alvó arcokat figyelőknek vélte, csak később értette meg, miről van szó. Anyjától gyakran hallotta, hogy "szegénynek sok irigye van", "áskálódnak ellene", "nem volt szerencséje". Ő is ezt a magyarázatot fogadta el.

 

Különben az irodalom Arisztid lényétől meglehetősen távol állott. Diákkorában is csak ímmel-ámmal, pironkodva készítette el otthoni fogalmazványait, melyekben egy kirándulás élményét vagy az ősz szépségeit kellett ecsetelni. Ízetlennek tartotta, hogy valaki kirakatba tegye szenvedését, s a seb köré, melyet az élettől kapott, egy másik, nagyobb sebet fessen, kárminnal. A dicsőséget se becsülte túl. Hiszen napról napra látta, hogy silány firkászok is kitűnően érvényesülnek, és sok pénzt, elismerést szereznek.

 

Már virradt. A járdán rikkancs asszonyok óriási bölcsőkben tolták az újságok kötegeit, mintegy dajkálva, csitítva a sajtó friss termékeit, ezeket a rakoncátlan csecsemőket, akik alig megszületve nyelvet öltögetnek, rikoltanak, kikiáltanak mindent. Gúnyos mosolyra vonta ajkait. Egyik osztálytársa jutott eszébe, egy regényíró fia, aki valaha nagy fajankó volt, azóta újságíró, színházi kritikus, és most élők, holtak fölött korlátlanul ítélkezik. Több ilyen írókölyket ismert. Ezek a díszes csemeték, akik hatéves korukban kiábrándultan felelgettek az interjúvoló riportereknek, hétéves korukban autogramot adtak egy autogram-délelőttön, nyolcéves korukban pedig teljesen kiírták magukat, semmivel sem érték be, átvették apjuk modorosságát, utánozták szokásait, még nyakkendőkötését is, s a dicsőség idétlen honvágyával tengődtek. Az egyik gyönge kabarészínész, a másik parkett-táncos, a harmadik kisegítő egy hangversenyrendező mellett. Aztán Petőfi Zoltán. Petőfi Zoltán. Ha sorsát összevetette az övével, elégedettséget érzett. Nem, őket igazán nem irigyelte.

 

Mire fölért lakásába, már a verőfény ragyogott a perzsákon. Nem feküdt le. Kürtőkalapját egy székre dobta, odalépett íróasztalához, kinyitotta a fiókját, melynek mélyén apja összes műveit őrizte, s a hagyatékból kihalászta az Arisztid gróf-ot. Úgy, ahogy volt, frakkban, báli nyakkendőben, olvasni kezdte, puszta kíváncsiságból.

 

Ez volt az első darab, melyet látott. Egy téli este megmosdatták, megfésülték, legjobb ruhájába öltöztették, s elvitték a bemutatóra, hogy mint a szerző fia végighallgassa egy páholyból. Pirosra gyulladt füllel feszengett anyja mellett. Édeskeveset értett az egészből. De az utolsó jelenet annyira megrázta, hogy hetekig rosszat álmodott tőle. Arisztid gróf, kit Elemér gróf, ez a züllött, sötétlelkű démon tönkretett és kiforgatott vagyonából, morfiummal mérgezte meg magát. A gróf barna üvegcséből hörpintette ki a gyilkos nedűt, végigvágódott a díványon, nyögött, tépte a haját, szája tajtékot túrt, majd lebukott a földre, a súgólyukig gurult, s ott irtózatos kínok között lehelte ki életét. Arisztid ezt sohase felejtette el. Valahányszor a halálról hallott vagy olvasott, ez a kép tűnt eléje, s hiába látott azóta igazi halált is, ez volt számára a halál.

 

Most, hogy olvasta, vegyes érzések tusakodtak benne. Sok oly részletre bukkant, melyre nem is emlékezett. Az utolsó jelenet se hatott rá úgy, mint akkor. Másnap, egész vasárnap, folytatta az olvasást. A Nápolyi Endre első fölvonása, melyben a királyfi megismerkedik a vörös hajú és fehér bőrű Johannával, határozottan tetszett neki. Már-már arról képzelődött, hogy egy kis cikkecskét szentel boldogult atyja emlékének, vagy talán egy tanulmányt, egy harcos írást, melyben kimutatja, milyen igaztalanul ítélték meg, s késő kárpótlásul melléje áll ő, a fia, az igazság lovagja. Csakhogy a többi felvonás némi csalódást hozott számára. Miért táncolnak a manók rózsakoszorúval fejükön, miért süt folyton a hold, és szól a zene, s a király és királyné nászágyán miért ül ott az udvari bolond és egy udvarhölgy, hárfával a kezében? Egyet-mást bizony nem értett.

 

Ez tovább hajszolta őt előre. Fölvilágosítást akart, megoldást, igazságot, az igazságot. Üres óráiban feltúrta a kéziratkazalt, melyet belepett a por, és böngészgette. Ezeket a lapokat aligha forgatta valaki ilyen izgalommal, az sem, aki megírta. Végére akart járni a dolognak. Munkája már nem is olvasáshoz hasonlított, inkább holmi rendőrhajszához, bűnügyi nyomozáshoz, melynek során a vádlottat vagy fölmentik, vagy elítélik. De később egyre jobban halmozódtak a súlyos, föllebbezhetetlen terhelő adatok. A jelenetek megindultak, aztán ellaposodtak, vizenyőssé váltak, s nem lehetett megérteni emberi ésszel, miért nem kurtította meg őket, miért ékelt beléjük tücsköt-bogarat? Arisztid igyekezett gondolatban kijavítani, folytatni. Viszont, ha ezeket az odacsirizelt toldalékokat kihagyta, összeomlott az egész.

 

Hónapokig - késő nyárig - tartott, míg végigrágta magát mindenen, a harminchat királytragédián, a nyolc középfajú társadalmi drámán, két kiadott és hat ki nem adott versköteten, az összes hírlapi cikkeken. Néha már azon a ponton volt, hogy odavágja az egészet, hogy csak úgy porzik. Egy-egy bárgyúság kihozta sodrából. Ez már túlesett azon a mértéken, melyet az alkotóképesség hiánya magyaráz. Keze ökölbe szorult, nevetett dühében. Szemöldökét magasba vonva tűnődött. Ennyire korlátolt lett volna, ennyire buta? Buta volt bizony, szegény, buta, mint a tök. Arisztid mások könyveit kereste elő, átfutott egy-két fejezetet, színházba is eljárt, hogy összehasonlítási alapot leljen. Az összehasonlítás leverő volt. Nem tudta eldönteni, hogy apja azért szenvedett-e annyit, mert írt, vagy azért írt annyit, mert szenvedett. Összetörve kelt föl. Teljesen igazat kellett adnia kortársainak, azoknak a fickóknak is, akik ott a kávéházban vihogtak. Rossz volt itt minden, nem is rossz, hanem középszerű, bődületes, röhögvényes, egeket verő.

 

Szeptemberben kivette a szabadságát, elutazott Ischlbe, egy hónapra. Rá is fért a pihenés. Az utóbbi hónapokban kissé megviselődött. Arca elszürkült, mint azoké, akik a hamisított koszttól idült gyomormérgezést kapnak. Fejében még mindig a kusza jelenetek kavarogtak lobogó királyokkal és véres pártütőkkel, s ezeket, bármit is művelt, gépiesen továbbszőtte. Lábadozóként járt a csöndes, idilli fürdőhelyen, vállán egy esőköpennyel. Reggelenként hosszú, magányos sétákra indult. Ebéd után mindjárt leereszkedett a köd. Esett az eső. Körülötte a vendégek dominóztak, társasjátékot játszottak, egy bécsi lány zongorázott. A gyógyszalonba behallatszott a patakok és vízesések zúgása. Arisztid a hintaszékben ült, és ásítozott.

 

Egy ilyen délután, minthogy semmit se tudott csinálni, fölment a szobájába, leült és az íróasztalon levő szállodai levélpapírosra verseket kezdett firkálni, jambusos sorokat, gyorsan, nagyon gyorsan. Sétáin egy drámát tervezett ki magában Korvin Jánosról, Mátyás király boldogtalan fiáról, egy valódi végzettragédiát. Naponta dolgozott rajta valamit, s a hónap végén, mikor elhagyta Ischlt, már el is készült.

 

Nem volt vele semmi terve. Odatette fiókjába, abba a mély fiókba, apja munkái mellé. Majd újba fogott. Az írást megszokta, második természetévé vált. Amint múltak fölötte az évek, egyre-másra szaporodtak művei. Senkinek se szólt róluk. Csak egy kollégája lepte meg egyszer írás közben. Arisztid pirulva söpörte be a sok kéziratpapírt, s másra terelte a szót.

 

Ez a kollégája mesélte nekem ezt, évekkel ezelőtt.

 

Mindössze ennyi Chmell Arisztid története. Nincs jogom befejezni, barátaim, mert az életben az ilyen történetek nemigen fejeződnek be.

 

Csak még valamit. Múltkor egy nagy társaságban találkoztam vele. Egy előkelő, hallgatagnak, szemérmesnek látszó férfi mutatkozott be, aki már negyven felé járt. Igazán egy grófhoz hasonlított. Halkan mondta meg a nevét. Teáscsészéjét térdére téve mulattatta a leányokat, később táncolt is velük. Úgy hallottam, hogy még nem nősült meg. Én egész este figyeltem őt messziről, kerestem az alkalmat, hogy beszédbe elegyedjem vele, de ő kitért előle, tapintatosan, szinte személytelenül. Voltaképp a hangját se hallottam.

 

Amikor a többiek fölkerekedtek, mi is indultunk. A sötét lépcsőházban véletlenül melléje kerültem. Szótlanul ballagott lefelé. Künn a kapu előtt szertartásosan kezet csókolt a hölgyeknek, megszorította a kezemet is. Hosszan a szemébe néztem. Azt reméltem, hogy majd vele tarthatok haza egy darabig. De ő, mint mondotta, teljesen más irányba ment.

 

1928

 

 

 

 

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Rádiné Zsuzsa írta 14 órája a(z) Időjárás és ember kapcsolata – HUMÁNMETEOROLÓGIA fórumtémában:

NEHÉZ IDŐSZAK VÁR A VÉRNYOMÁS...

Rádiné Zsuzsa írta 14 órája a(z) MAI NAPI KALENDÁRIUM fórumtémában:

JÚNIUS 18. - 155 éve Szekszárdon megszületett ...

Rádiné Zsuzsa írta 14 órája a(z) IDÉZETEK fórumtémában:

"Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem...

Rádiné Zsuzsa írta 14 órája a(z) SZÉP VERSEK fórumtémában:

Szabolcska Mihály: KERTEMBEN Én kis kicsi...

Rádiné Zsuzsa írta 14 órája a(z) Kormányos Sándor: KÉK MADÁR képhez:

Kormanyos_sandor_kek_madar_2098472_5105_s

elveszett nyarakról álmodunk a csöndben tűnődve, hol lehet a...

Miclausné Király Erzsébet 17 órája új képet töltött fel:

Kormanyos_sandor_kek_madar_2098472_5105_s

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu