Sétálok anyámmal, otthon vidéken. A Szent Terézia-templom előtt megáll.

- Nézd. Ott ül.

- Kicsoda?

- Nem ismered meg? A dajkád, a te első dajkád. Fánika.

Nem ismertem volna meg. De a név - ez a név _ úgy dalol bennem, mint régi, elnémult csengettyű, melyt valahol a padláson,

lomtárban megtaláltak , és rázni kezdenek.

Fánika. Fánika.

A templom pitvarában, ahová három süppedt, a hívők lépteitől, csókjaitól kivölgyelt vörös márványlépcső vezet, koldusok kuporogtak, őskori elhagyatottságban, szakadt ködmönben, viharverten. Köztük egy asszony is - úgy ötven és hatvan között -,fekete kendőben. Az én dajkám, aki most koldul.

Anyám megindul velem a templompitvar felé. Amint közelébe érünk, s látjuk nem ráncos, mozdulatlan arcát, odasúgja:

- Vak.

Lehajol hozzá.

- Fánika, itt a fiam, Budapestről.

A koldusasszony tüstént megismeri ezt a hangot, a volt tekintetes asszony hangját. Emelgeti fejét. Rám tekint világtalan

szemével. Szeme kék, ragyogó és tiszta, mintha látna vele.

- Dezsőke - mondja bágyadt meghatottsággal, a sötétség mélyéből, arcjáték nélkül.

Mozgékony ujjaival motoz a levegőben, lenn, egészen lenn, a térdemnél mintha egy öt-hat éves kisfiút keresne, hogy fejére

tegye a kezét, és megsimogassa.

- Fánika - mondom, hogy hangommal tájékoztassam térben és időben.

Egy lépést közeledek feléje. De csak botorkálok. Időbe telik, míg rábukkanok, mert ő nekem akkor nagy volt, magas, e ebben

a kis, alacsony asszonyban nem tudom őt mindjárt fölfedezni.

Végre megleljük egymás kezét. Keskeny keze van, kétségtelen, finom, akár az enyém. A koldusok tétlen keze hasonlít az

írókéhoz, akik csak írnak.

A két kéz ügyetlenkedve birkózni kezd egymással. Ő lefelé húzza a kezemet, erőnek erejével meg akarja csókolni. Én, hogy

ezt megakadályozzam, egyre magasabbra emelem a kezemet, vele együtt az övét is. Már szinte arcomhoz ér ez a kéz. Van egy

pillanat, amikor szeretnék ráborulni, és megcsókolni. De mindketten gyöngék vagyunk. Fánikának a teste gyönge. Szégyellném,

hogy én, aki már annyi rongy nőnek csókoltam kezet, megcsókoljam a kezét az első nőnek, aki anyám után pólyált, ápolt és

oltalmazott. Az álszemérem elhiteti velem, hogy ez színpadias volna, ízléstelen volna.

Elengedem a kezét.

Egymásra borulunk mind a ketten, csodálkozva.

- Hát haza tetszett jönni? - kezdi.

- Ó - sopánkodik - ó, ó - s ezzel az egyetlen magánhangzóval, ezzel az egyetlen betűvel hiánytalanul fejezi ki, hogy mit

érez ő, és mit érzek én, mindazt, ami történt vele és velem: az élet csodálatos, borzalmas zűrzavarát.

Ehhez nem is lehet semmit se hozzátenni. Akármi csak kisebbítené, ellapítaná. Mit válaszoljak? Nézzem alázatos fejét,

melyet még egyre ingat " Ó, ó" - mint valami óriási költő, aki valamit rövid versbe tömörít minden ámulatot, fájdalmat és

emlékezést, valami furcsa és kezdetleges hangjátékban.

Fekete ruhája kopott, de nem rongyos. Öreg, nagy szemű olvasó hever ölében. Mellette bádogtálka, az alamizsna számára,

üresen. Előkotorászom erszényemet. Azt a kevés ércpénzt, mely benne van, odaöntöm a bádogtálkára. Egy pillanatig tétovázom,

ne dobjam-e neki a bugyellárist is, de eszembe jut, hogy az erszény, még ha üres is, a pénzgyűjtés jelképe, csak azoknak

való, akiknek van mit tartogatniuk benne: koldusoknak gúny. Visszadugom a zsebembe. Álldogálok, kicsit zavartan. Egyszerre

- köszönés és búcsú nélkül sarkon fordulok, otthagyom.

Sietek a templomtéren, szaladok. Esőköpenyemet ráncigálja a vad tavaszi szél.

Anyám sokára ér utol.

- Miért futottál el? - kérdezi, de nem vár feleletet, hiszen tudja, hogy miért futottam el. - Szegény - szól gyorsan.

- Szegény - visszhangozom.

Ballagunk hazafelé.

- Fánika, Fánika - mondja anyám. - Jó kislány volt. Szorgalmas, iparkodó kislány. Tizenhárom éves korában szegődött

hozzám. Csantavérről került be a városba. Ő dajkált mindhármótokat. Téged, öcséd, húgod. Hat évig szolgált nálam. Az utolsó

évben, nyáron, hazakéredzkedett aratásra. Ősszel nem jött vissza. Férjhez ment. Ura meghalt, úgy hallom a háborúban esett

el. Azután Fánika csak egyszerre ott ült a templom előtt, vakon.

Anyám tart szóval.

- Te nem emlékszel rá? - vallat.

- De - mondom -, emlékszem. Piros kendője volt. Egy délután fölemelt karjára, az ablakhoz vitt, s a ködös kertben, a

fenyvesek és kaktuszok között megmutatta a Bubust. Télen pedig, ha a szobába jött, mindig behozta magával a jó szagú

hideget, a havat, a friss éjszakát, a kendőjén, tudod, azon a horgolt piros kendőjén. Csillogott rajta a zúzmara, s a meleg

szobában lassan vizes csöppekben olvadt szét. Erre emlékszem.

De másra is emlékszem.

Egyszer szüleim temetésre mentek, és Fánikára bíztak bennünket. Abba a kis asztalpadba telepedtünk mindnyájan, mely lenn

egy állványkával két szemben levő padot fogott egybe s a padok között egy asztalkát. Fánika is belefért ide, mert vékonyka

volt. Én melléje húzódtam. "Írós" - t játszottunk, iskolát. Embereket rajzoltunk óriási fejjel, hegyes pocakkal,

gyufaszállábakkal, s apám színes irónjaival színeztük ki. Valósággal belevadultunk a játékba. Folyton firkáltunk, folyton

szaggattuk-tépdestük a papírosokat, mikor széthasítottuk, úgy sikítottak, hogy kacagtunk.

Megrészegültünk az alkotástól és a rombolástól. Köröttünk vastag rétegben csörögtek a papírok, mint ősszel az avar. De még

mindig írtunk. Fánika vezette kezemet. Jólesett, hogy a kezemen pihent az ő érdes s mégis csiklandós keze. Ekkor éreztem

először - még hatéves se voltam -, milyen csodás forróság áradhat szét egy másik kézből. Mihelyt levette kezét a kezemről,

nyafogtam, utánakaptam, s karjára hajtottam fejemet. Így üldögéltem szoknyája mellé bújva, míg be nem sötétedett. Amikor

pedig hirtelen fölkelt, rimánkodtam, hogy maradjon még, de ő nem maradt.

Kiment a konyhába, behozta kávénkat, meggyújtotta az olajlámpát. Színes rajzok, széttépett papírlapok, a délután

megsemmisült örömei között hunyorogtam a lámpa fényében. Nem ittam meg a kávémat. Azt mondtam, fáj a fejem.

Sokat gondoltam erre azóta. De senkinek se meséltem el. Anyámnak se mesélem el.

Csak ezt kérdeztem tőle, hogy beszéljek valamit, mert már megint sokáig hallgattam:

- Mondd, megvan még a mi asztalpadunk?

- Ja - szólt anyám -, az a kis, barnára festett asztalpadotok, amelyikben annyit ültetek valaha? Nincs meg, fiam. Sokáig

fönn állt a padláson. Még háború előtt is láttam. De egyszerre eltűnt. Lehet, hogy föltüzelték, amikor nem volt fánk. Vagy

költözködés közben veszett el? Isten tudja.

Megyünk, megyünk, szótlanul.

Mikor befordulunk a jegenyesorba, anyám, aki mint jó gazdasszony, bizonyára bosszankodik emiatt,

hangosan folytatta magánbeszédét, melyet addig némán szőhetett lelkében:

- Tudod, fiam, az ember hiába vigyáz, hiába zár mindent. Előbb-utóbb minden elkallódik.