Ha a lila tintából beleöntünk egy cseppet a pohárba, ibolyaszínű lesz a pohár vize. Ilyen világos, vizes ibolyakék volt az ég. A fák pedig fehérek, s lassan remegtek össze, mintha álmukban beszéltek volna.

Öt óra felé már sötétült az ég, és a sötétkék kemény és bátor árnyalatát lehelte rá az alkonyat. Nedves szelek fújdogáltak. A csillogó, fekete aszfalt és fönt a kékség összeölelkeztek, és arra gondoltam, hogy ily szeles, furcsa és színes esték csak Japánban vannak néha, virágos áprilisban. Azután az utolsó sárga aranypatina is elfakult az ablaktáblákon. Vele együtt haltak el vágyaim is, melyek ezen a délutánon buján és melankolikusan bontakoztak ki, és a telet siratva, a tavaszt köszöntve ujjongtak az új élet ígéretének.

Ekkor találkoztam először a Nagyapóval.

Álmodtam. Azon a napon, amelyen eltemettük. A mellem még nehezen pihegett, s gyakran felzokogtam.

Lassan jött be a mi régi, téglás udvarunkba, bojtos hálókabátjában. Előbb azonban csengetett a kapun. Olyan lopózva, settenkedve és vigyázva ment előre, mintha attól tartott volna, hogy minden pillanatban rászól a konyhából valamelyik cseléd. De mégis minden baj nélkül jutott el a lugasig. Hajadonfőtt volt, ősz haja sáros, a szeme könnyes, szemrehányó és nagyon szomorú. Ezeket a vádoló, kék szemeket reám emelte. Hátrafordította fejét, és hosszan, hosszan, fájdalmasan bámult arcomba egy elfelejthetetlen tekintettel, amitől egész testem odamerevedett az ablakdeszkához. Azzal eltűnt.

A második találkozásnál már nem álmodtam, nem képzelődtem, nem hallucináltam, egészen világosan láttam és beszéltem vele. Este hét óra felé járt az idő, de az ég még mindig kék volt, s a fák ágain illatos, fehér csipkék himbálództak. Por, zaj és beteg nyugtalanság hullámzott az arcán. A szívemben pedig egy titokzatos fájdalmat temettem.

Az utcasarkon toppant elém, s szelíden ragadta meg a karomat.

- Nagyapó... - dadogtam fehérré vált ajakkal. - Nagyapó, honnan jössz ide?

Nem felelt semmit. Csak felhúzta bozontos szemöldökeit, és arcomba meredt.

- Olyan sápadt vagy - folytattam. - És olyan szomorú, mint egy síró gyerek. És fekete szalonkabátodról lassan-lassan mind lepattogzanak a gombok, amelyeket Nagyanyó varrt fel hosszú, keskeny ujjaival októberi reggeleken. Ma már nem varrja fel neked. Züllött vagy, szelíd, ősz hajú öreg. A koporsóban mindnyájan magunkra maradunk, és elzüllünk.

Szomorúan bólintott. Tovább beszéltem.

- Értem a haragodat és a hallgatásod. Elfelejtettelek. Sokszor örültem, és nem gondoltam rád hónapokig. Ha zuhogott az ólmos eső, nem jutott eszembe, hogy becsurog kriptádba, és a koporsód vánkosát is bekönnyezi, s én ezalatt színházba jártam, báltermekben táncoltam, és gondtalanul sütkéreztem a kályha mellett. Egyszer, emlékezem, egy egész fehér jázminbokrot letaroltam, hogy Irisz lába elé szórjam. Máskor vidáman vártam a hajnalt. Mulattam. Feledtem. A diákmajálison orgonaágat törtem egy fiatal leánynak. Bocsáss meg, hogy nem jártam ki a temetőbe, bocsáss meg...

Nagyapó újra bólintott, és egyszerre eltűnt szemem elől. Azután nehéz beteg lettem. Az orvosok délre küldtek, és azt mondták, maradjak ott évekig. Arcóba utaztam. Semmittevéssel töltöttem napjaimat. Olvasni kezdtem, de untam a könyvet. Cigarettára gyújtottam, s nyomban eldobtam. Minek cigarettázni? És minek élni?

Csak a nehéz leheletű olajfákat szerettem. Magamba szívtam zsíros illatukat. Sötétzöld, aranyos homályban, félig ábrándozva, félig ásítozva járkáltam, fehéren, soványan, hosszú-hosszú fekete szalonkabátban. Öt óra felé kimentem a vasúti sínekhez, és mentem-mentem előre, magasra emeltem vékony karjaimat, és sokszor úgy éreztem, repülni is tudnék.

Nagyapó egy ilyen délutánon jött elém utoljára. A vasúti síneken közelgett, és most már nem haragudott rám. Vezetni kezdett. Megfogtam a kezét. Nem tudom, meddig járkáltunk. A sínek csillogása lassanként beleszürkült a homályba. És én minél tovább mentem vele, annál kisebbnek éreztem magamat, annál inkább kellett kapaszkodnom, hogy - mint régen - elérhessem az ő meleg, vezető kezét. A mezők lassan elmaradoztak. Egy szürke táj bontakozott ki. Oly ismeretlen, és mégis ismerős. Itt már jártam egyszer. Azután egy kerten mentünk át, ahol bódító liliomok illatoztak a sötétben, s egy kisgyerek játékai hevertek a porban. Ez a kert a mi régi kertünk. A dobogó falépcső pedig a Nagyapó szobájához vezet.

Megijedtem. Szerettem volna kitépni kezemet a kezéből, de már nem lehetett. Későn volt.

Hogy mi történt, csak nagyon homályosan tudnám elbeszélni. Felmentünk a szobába, és Nagyapó meggyújtotta a lámpát. Fáradt voltam, el voltam fásulva, s bármily érthetetlennek, rémesnek és idegenszerűnek tetszett az egész, hagytam, hadd történjék, aminek történnie kell.

Nagyapó először is teát forralt. Úgy készítette el, ahogy szokta, és sok rumot töltött beléje, és cukrokat égettünk mindketten, míg a barna lé belesustorgott a rubinszerű folyadékba. És azután dalolt. Magas tenorhangon dalol egy háborús, régi nótát, amit néha gyerekkoromban hallottam az udvarról. Olyan szépen, hogy sokáig nem tudtam róla levenni a szememet. Néztem a fejét. Félresimítottam galambősz haját, és újra megkerestem azt a halványpiros forradást, amit egy kard vágott magas homlokán. Sohasem láttam ily nagynak az ő ősz, daliás, magyar alakját.

Az este egyszerre suhant el. Nagyapó feltette pápaszemét, előkereste régi, megsárgult újságját, és olvasni kezdett. Én meg leültem a földre, és piros meg fehér cukorkákkal kiraktam a szőnyegen az újság címét. De lassan-lassan elálmosodtam. A szemem meredten tekintett, levegőhullámok cirógattak, s színes buborékok táncoltak előttem, mintha ópiumtól lennék részeg. Nagyapó lefektetett. Zöld, kis hálóágyamban kényelmesen kinyújtózkodtam. Elég nagy volt. A szoba egyre sötétebb és hidegebb.

Nem tudom, meddig tartott ez így. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre félni kezdtem. Vak, esztelen és őrjítő volt ez a félelem. Vissza akartam menni a fürdőhelyre. A lámpa sötéten égett az asztalon, és künn is éjszaka volt már.

Nagyapó felkelt a régi, török kerevetről. Valamit dünnyögött. Megnézte az óráját, és készülődött.

- Hová megyünk? - szepegtem, és párnákba temettem arcomat.

Egy szót se szólt. Nyugodtan előkereste kis prémes bundámat, és rám adta. A félkarjával felkapott, és rohant, rohant velem a csillagtalan éjszakában.

Csak fákat láttam. Néha egy lámpát. Egy boltot, amelyet bezárnak. Egy elköszönő embert, síneket, különösen foszforeszkáló, furcsa telegráfdrótokat, és olykor valami távoli, világos ablakot. Aztán semmit.

Semmit.

Őrült ijedelem ragadott torkon. A szívem hangosan kalapált, és fülem a melléhez szorult.

Az ő szíve nem vert...

Mi lesz velem?

Menekülnöm kellett. A percek múltak. Megragadtam a karját. Nem engedett. Erre a kisgyerek dühével kapaszkodtam ősz hajába. És ekkor... ekkor... megütöttem a Nagyapót.

- Nem megyek tovább! - sikoltottam. - Hagyj engem itt. Menj vissza magad.

Nagyapó letörülte könnyeimet, és elengedett. Olyan szelíden engedett el. Három lépést ment előre. Inkább tántorgott. Azután megállott. A koromsötétségben is jól láttam, hogy egy sövényre dőlt, és hosszasan, keservesen, hangtalanul sírt.

Én éjfél felé Arcóban voltam. Rögtön a szállodába mentem, lefeküdtem, és reggelig aludtam.

Azóta meggyógyultam. Tagjaimba visszatért az élet. Az arcom piros.

Nagyapó azóta nem jött vissza.

Azért mindig várom. Estefelé hosszú, magányos sétákra megyek a városon kívül, hátha elém jön valahol, és újra elvisz magával vissza a gyermekkorba és még tovább, oda, ahol szegénynek egyedül kell maradnia. De nem jön. Tegnap is egész nap vártam. Nem jött. Arcommal Arco felé fordultam és hívtam. Itthagyott örökre.

De ha még egyszer meglátogat, elmegyek vele.