1

Amint faluztam, megszállottam egy parasztkunyhóban, a szegény asszonynál.

A földes szobában csak egy nyoszolya volt, meg egy szék. Este kértem valami takarófélét.

- Nincs nekünk semmink - mondotta a szegény asszony -, szegények vagyunk.

- Hozzon valamit onnan a másik szobából.

- Az a másik vendégé lesz, aki majd jön. Nem a miénk ez a ház se. Csak mink adjuk ki. Ha valamit hibázunk, akkor elvesztjük a kenyerünket.

- Ebből élnek?

- Ebből.

- Adjon gyertyát.

Gyertyájuk se volt.

Elszalasztottam a boltba. Hozta a gyertyát, meggyújtotta. A gyertya aranyfényében írást tartott elém, a boltos tanúsítványát, az igazolta, mennyit fizetett a gyertyáért. Aztán elém tette a pénzt, melyet visszahozott: két fillért.

Még sohasem láttam, hogy valaki így fogott volna kezében két fillért.

- Jó, tartsa meg - szóltam, aztán lefeküdtem.

2

A kukoricahéjjal tömött szalmazsák olyan kemény volt, hogy egész éjjel csak hánykolódtam rajta, amíg a közepén mély gödröt nem vájtam. Ebben feküdtem hajnalig, mint egy sírban.

Fölöttébb kellemetlennek találtam a népiességet. Reggel ezt mondtam a szegény asszonynak:

- Nézze, én inkább átmegyek ide a telepre, a szállóba. Itt a szoba ára. Ez meg a magáé - odalöktem ötven fillért, borravalóul.

A szegény asszony az ötven fillérre nézett, aztán az arcomra. Megköszönte.

Valóban igen szegények voltak. Öten laktak a konyhában. A szegény asszony ura, egy sánta ember, aki néha targoncán szállított csomagokat ide-oda, aztán a szegény asszony, aztán három apró gyerek. Negyedik gyereke most volt úton. Jövő hónapra várta.

- Hát ez mi? - kérdeztem.

Szarka csörgött az összeeszkábált fakalitkában. Nagyon szerették ezt a csúnya szarkát is. Mert nekik nem volt elég ennyi élet. Még más élet is kellett nekik. Mindig élet, élet, hogy szeressék.

Amikor kifelé mentem a konyhából, odaszóltam a szegény asszonynak:

- Hozza ezt utánam.

3

Kezébe tettem csöpp kézitáskámat. Oly könnyű volt, hogy akár a kisujjamon is elvihettem volna a szállóig, vagy száz lépésnyire lehetett ettől a kunyhótól. De, gondoltam, hadd keressen még a szegény asszony.

Az boldogan vitte. Meztelen talpa tapiskolta a poros utat. Nem szólt semmit. Időnként rám sandított. Éreztem, hogy tekintélyes úrnak tart.

A szállóban átadtam neki egy szennyes ingemet meg két zsebkendőmet, hogy mossa ki.

- Várjon - állítottam meg az ajtóban -, itt van a csomagért.

Egy pengőt nyomtam a markába.

Ennek úgy megörült, hogy már meg se köszönte, csak szaladt vele, szaladt, hazafelé.

4

Másnap hozta az inget meg a két zsebkendőt.

- Mibe kerül?

- Három pengő - szólt egyszerűen.

Sokalltam, de kifizettem.

Harmadnap ismét benyitott. Ezt mondta:

- Vizet is készítettem.

- Miféle vizet?

- Mosdani.

- Mikor?

- Akkor, amikor ott tetszett hálni.

- Ja igen. És mit akar?

- Tessék azt is kifizetni.

Egy kissé elhűltem.

Ez a szegény asszony nem értette, hogy megszántam őt és gyermekeit, hogy részvétet éreztem irántuk és a szarkájuk iránt, hogy megesett rajtuk a szívem, csak azt képzelte, hogy hülye vagyok, hogy könnyelmű fráter vagyok, aki szórja a pénzt, hogy dúsgazdag nábob vagyok. Ezt bizonyára megállapították otthon. Itt a "szerencse", ki kell használni. Talán hamarosan holmi nemzetközi szállodát akarnak alapítani az én pénzemből, vagy villamos mosóműhelyt, vagy egész fürdőtelepet, nem tudom. Mindenesetre nagy terveik lehettek velem.

Szomorúan meredtem magam elé. A szegény asszony csak mosolygott a sárga fogával, a sárga mosolyával. Nem vitatkoztam. Kiegyenlítettem a mosdóvíz árát, mely minden eddigi összeget túlhaladott. Végig kellett játszanom a játékot, abban a modorban, melyben kezdtem. Különben is azt hittem, hogy utoljára látom.

5

De csalódtam. Néhány nap múlva még egyszer fölkeresett.

Zavartan kezdte:

- Egy barackot is meg tetszett enni.

Csakugyan, emlékszem. Estefelé a konyhájuk előtti fa alatt találtam egy sárgabarackot, melyet levert a vihar. Belé is haraptam, de kiköptem. Zöld volt és savanyú.

Ezt a barackot akarta kifizettetni velem. Csöndesen kitessékeltem.

6

Azóta nem láttam többé, de sokat gondolkozom felőle. Gyakran furdal a lelkiismeret, hogy én mételyeztem meg őt alamizsnafilléreimmel, melyek bűnt fiadzanak, romlást kamatoznak, oly őrületet, melynek nincs határa.

Azelőtt nyilván eléggé boldogan éldegéltek a nincstelenségükben, a szarkájukkal együtt. Én ébresztettem föl őket. Nem lett volna helyesebb, ha egyszerűen továbbállok, s búcsúzóul legföljebb megsimogatom legnagyobb fiacskájuk haját? Talán helyesebb lett volna.

Gyönyörű az irgalom bibliája, de veszedelmes. Sohase tudjuk, hogy jótetteinkkel micsoda rosszat művelünk. Cselekedni mindig veszedelmes. Legalább mesterem, Lao Cse, a kínai bölcs ezt vallja. Szerinte az igazi jóság közönyös, az igazi okosság néma. Légy tiszta és csöndes - hirdeti. Még megszólalni is veszedelmes.

Ő állítja ezt, az Agg Fiú, aki minden halandók között a legjobb, a legokosabb, a legérettebb volt, s mindjárt őszen jött a világra, mert édesanyja nem kilenc hónapig hordozta szíve alatt, hanem - szavahihető tanúk szerint - kerek hatvankét esztendeig.

1930