A templomtéren sárga, földszintes kastély terpeszkedett, négy sarkán egy-egy zömök barokk tornyocskával.

 

Hajnali öt felé a kastély kapuja kinyílt. Öreg cseléd kászálódott elő, hárászkendőbe bugyolálva. Szaladt a csikorgó januári hajnalban.

 

Két utcát futott. Ott becsöngetett Piskolczyékhoz. Megint két utcát futott. Ott becsöngetett Türkékhez. Ismét futott-futott, egy kis közön, egy jegenyékkel szegett fasorban, amíg egy kúriához nem érkezett. Ott becsöngetett Dömötörékhez.

 

Mindenütt csak annyit mondott:

 

- Tessék jönni. Az öreg méltósága meghalt.

 

Most a város három különböző pontján - itt és ott és amott - ablakok gyulladtak ki. Emberek tápászkodtak föl az ágyból, tollpihével hajukon, álomtól részegen. Dideregtek a kihűlt szobákban. Szerettek volna visszabújni a párnák melegébe.

 

A férfiak biztatták az asszonyokat:

 

- Kelj föl, fiam. Tekla néni meghalt.

 

Lassan öltözködtek. A hír sehol se keltett nagyobb meglepetést.

 

Tekla néni hetvennégy éves volt. Már több ízben híre támadt, hogy meghalt. Kilenc esztendővel ezelőtt, amikor először kapott agyvérzést, egy téli éjszakán épp így verték föl a rokonokat. Akkor mindnyájan hanyatt-homlok rohantak hozzá. A matróna eszméletlenül feküdt, három napig nem is tért vissza öntudata, de lassanként föllábadt, még járni is tudott utána, bottal. A vaklárma majdnem minden évben ismétlődött. Utóbb, tavaly, Kisasszony napján oly rosszul lett, hogy lélegzete is elakadt, egyáltalán nem mozdult. Herlinger azonban, a háziorvosa, minden alkalommal megállapította, hogy szíve acélosan, egyenletesen ver. Olyan szíve volt, mint egy húszéves leánynak. Dömötör befogatta hintaját, fölhúzta a báránybőr bekecsét, és feleségével a kastélyhoz hajtatott. Közben a vasfekete égből hullongani kezdett a dér. Mire odaértek, a lovak tompora fehérlett.

 

Ekkor tünedeztek föl a homályból a többi rokonok is, akik közelebb lakván, gyalogszerrel tették meg az utat: Piskolczy Lajos a feleségével, meg Türk Jenő, a két nagyfiával. A férfiak ilyesmit mormoltak egymás felé, szomorúan, de holmi régi emlékeket ébresztő borízű zamattal: "Szervusz, Sándorkám, szervusz, édes Lajoskám, szervusz, Jenőkém." Sógorok voltak. Mindhárman Angelus lányt vettek el, Tekla néni Istenben boldogult öccsének leányait.

 

Együtt mentek be a kongó kastélyba, melyben Tekla néni az urának halála óta, tizennyolc esztendeje egyedül élt, egy öreg lánnyal, valami ágrólszakadt, távoli nőrokonával, aki házvezetőnője, rabszolgája és kutyája volt. Tekla néni roppant fukar volt. Olyan zsugori volt, hogy még a köménymagot is többször kifőzette a levesben.

 

Hallani sem akart arról, hogy életében más is beköltözzék ebbe a kastélyba. Kilenc szobája közül pedig csak egyet lakott. Azt a kis szobát, amelyből most halovány fény szüremkedett ki.

 

A sötét, boltíves folyosón e fény felé botorkáltak a látogatók. Dömötör Sándor nyitott be az utolsó ajtóba.

 

A keskeny, hosszúkás, hajópadlós szoba zsúfolásig megtelt. Egyiküknek-másikuknak ágaskodniok kellett, hogy lássanak valamit.

 

Oldalt, a fal melletti ágyban feküdt a halott, fehér kendővel felkötött állal.

 

Egy nádszéken gubbasztott az öreg lány, ölbe tett kézzel. Jöttükre fölkelt. A gyér világosságban, melyet egyetlen, vörösre égett villanykörte árasztott, feléjük emelte száraz, fásult vértanú arcát. Sovány volt a sok munkától, a sok megaláztatástól és éhezéstől. De haja még egészen szőke volt.

 

Székkel kínálta az érkezőket.

 

Azok nem ültek le. Csak álltak és bámultak és hallgattak. Sokáig hallgattak.

 

- Mikor történt? - törte meg végre a csöndet Dömötör a mély basszus hangjával.

 

- Egy félórával ezelőtt - felelte az öreg lány, s az üvegburás ütőórára pillantott, melyet akkor megállított.

 

Az óra mutatói mintegy ijedten vágódtak el a számlapon, hegyesszögben, pont fél ötöt jelezve.

 

Megint csönd lett.

 

Az öreg lány érezte, hogy valamit mondania kell.

 

- Itt ültem mellette. Kézimunkáztam. Egyszerre csak leesett az álla.

 

- Nem szenvedett?

 

- Négy felé még feketekávét is ivott, egy kanálkával. Nagyon szerette a feketekávét.

 

Megindultan figyeltek az öreg lány elbeszélésére: egy emberélet utolsó mozzanataiból mindig van valami ünnepi, valami végzetesen megrázó.

 

Nézték a kis asztalkán a feketekávét, mely egy csempe findzsában csillogott, néhány orvosságosüveg társaságában.

 

- Herlinger már volt itt? - érdeklődött Dömötör.

 

- Az előbb ment el.

 

- És mit mondott?

 

Az öreg lány csak legyintett.

 

- Szegény - sóhajtott Dömötör most oly csöndesen, hogy szinte csodálatosnak tetszett, miképp jöhet ilyen hang ekkora vastag, kövér emberből.

 

- Szegény - visszhangozták a többiek is, ki hangosabban, ki halkabban -, szegény, szegény.

 

Dömötörné a fejét rázta:

 

- Pedig olyan, mintha csak aludnék, olyan, mintha még élne.

 

Ez a megjegyzés némi izgalmat keltett. Nem feleltek rá, gondolataikkal bíbelődtek. Dömötör odalépett az ágyhoz. Párnás tenyerét a halott homlokára tette.

 

Ezt mondta:

 

- Már hűl.

 

A túlfűtött szobában az emberi leheletektől elnehezedett a levegő. Melegük is volt a prémekben, bundákban, a magukra öltött különböző zekékben és hacukákban. Átmentek a másik szobába.

 

Ott sokáig nyekergették a kapcsolót, de a csillár nem akart meggyulladni. Tekla néni a villanykörtéket mindenütt lecsavartatta takarékosságból. Nagy sokára hozott egyet az öreg lány.

 

Ebben a hatalmas teremben, mely valaha ebédlőül szolgált, naftalinszag terjengett. Egy raktárhoz vagy egy lomtárhoz hasonlított. Falnak fordítva üvegszekrények álltak, rejtegetve kincsüket, festmények a földön, egy széken az urának a díszmagyarja, kucsmája, még a millennium éveiből, s disznóbőr bőröndök, függönyök, szőnyegek összegöngyölve. A rokonok lecsüggesztették fejüket. Mindnyájan egyre gondoltak: a végrendeletre.

 

Régóta várták már ezt a napot. Ennek reményében nagy kölcsönöket vettek föl. Dömötör kúriáján foglaltak is ezen a nyáron.

 

Ő kérte el az öreg lánytól a végrendeletet. Tudta, hogy az egy szekrény felső fiókjában van.

 

Zárt, pecsétes borítékon Tekla néni kemény, nem reszkető betűi írták: Halálom esetére azonnal fölbontandó. Piskolczy mint ügyvéd nyitotta ki, és mindjárt fölolvasta. Az volt benne, amit körülbelül tudtak.

 

Özv. Sipkay Félixné szül. Angelus Tekla, testi és szellemi képességeinek teljes birtokában úgy rendelkezik, hogy a tulajdonát alkotó 900 hold szántóföld a három rokoncsalád között osztandó fel, mégpedig akképpen, hogy Dömötörék és Piskolczyék 350-350 holdat kapjanak, Türkék pedig 200 holdat, viszont rájuk testálja a kastélyát, minden ingóságaival együtt. Az öreg lányról se feledkezett meg. Tizennyolc évi hűséges és példás szolgálata fejében egy holdnyi kaszálót hagyott rá, a város határában, és két diófa szekrényt.

 

A rokonok föllélegzettek. De a megkönnyebbülés viharát igyekeztek holmi sóhajkává átjátszani.

 

Dömötörné a zsebkendőjével a szemét nyomogatta:

 

- Olyan jó szíve volt szegénynek - rebegte -, olyan jó szíve volt.

 

- Bizony - tódította Piskolczyné -, Tekla néninek lehettek hibái, de azt senki se tagadhatja, hogy nagyon jó szíve volt.

 

Piskolczy, aki még mindig kezében tartotta a végrendeletet, az utóiratot olvasta, melyet egy évvel ezelőtt iktatott be az örökhagyó:

 

Meghagyom továbbá, hogy mihelyt halálom beáll, s ez hivatalosan is megállapíttatik, szívemet szúrják keresztül.

 

Ez mély döbbenetet keltett.

 

- Borzasztó! - szörnyülködött Dömötörné.

 

- Micsoda? - kérdezte az ura.

 

- Átdöfni a szívét.

 

- De hisz már nem él, szegény. Csak a lelke. Azt akarja, hogy teste békében nyugodjék.

 

- Mégis - sopánkodott a felesége. - Én nem engedném ezt.

 

Dömötör ingerülten válaszolt:

 

- Itt nem arról van szó, édes Mariskám, hogy te mit engednél, és mit nem. Mindenki önmagával rendelkezik. Mi a megboldogult végső akaratával állunk szemközt, s teljesítenünk kell, amit kíván. Ez a kötelességünk. Sajnos, egyebet már úgyse tehetünk érette.

 

- De hogy jutott eszébe? Mi bírhatta erre az elhatározásra?

 

- Azt én nem tudom - szólt Dömötör, vállát vonogatva. - Utóbb sokszor elájult, eszméletét vesztette. Talán attól félt, hogy fölébred a koporsóban.

 

- Az igazán iszonyú lenne - susogta maga elé Dömötörné.

 

- Na lásd - mondta az ura -, na lásd.

 

Elhallgattak.

 

- Én olvastam egy újságban - szólt Türk a vörös szakálla mögül -, hogy valaki a koporsójába villamos telepet szereltetett, összekötötte a hozzátartozói lakásával, hogyha ott lenn megmozdul, azonnal jelet adjon, és segítségére mehessenek. A csengettyű egyszer aztán meg is szólalt. Pont éjfélkor...

 

- Jaj, hagyd, édes Jenőkém - vágtak a szavába -, hagyd.

 

- No, én megyek - mondta hirtelen Dömötör.

 

- Hová mégysz? - riadt föl a felesége.

 

- Elküldetek Herlingerért.

 

- Csak hívasd át - sürgette Piskolczy.

 

- Jobb mielőbb túlesni ezen a szomorú dolgon - jegyezte meg Türk is.

 

Cirmos téli virradat szennyezte be az ablakokat. Herlinger jött. Mély részvétét fejezte ki mindenkinek. Alacsony, elkallódott vidéki orvos volt. Egy személyben tisztiorvos is. Így hát ő nyomban el is végezhette.

 

Dömötör átvezette a szűk kis szobába, s becsukta maga után az ajtót.

 

A rokonok az ajtóra meredtek. Hallgatództak is. De nem hallottak semmit.

 

Néhány pillanat múlva kilépett Dömötör. Mindenki ráemelte tekintetét.

 

- Megtörtént? - kérdezte Piskolczy.

 

- Nem - szólt Dömötör.

 

- Miért?

 

- Nem akarta.

 

- Nem tudta?

 

- Nem merte - fakadt ki Türk, szinte bosszúsan. - Ez Herlinger. Nem merte. Fél. Még egy kelést se mer fölszúrni. Mindenkit kórházba küld. Szép kis orvos.

 

- Csak azt nem értem - tűnődött Piskolczy -, miért ragaszkodott hozzá annyira szegény Tekla néni?

 

- Azt mondta - szólt Dömötör -, hogy nincs hozzá műszere.

 

- Miféle műszer kell ilyesmihez? - bosszankodott Piskolczy. - Nagyszerű. Akármilyen késsel is lehet.

 

- Herlinger, kérlek, magyarázta, hogy milyen az a műszer. Az egy ekkora kés - mutatta Dömötör. - Sebészkés. Trokár-nak hívják.

 

- Na, és most mit csinálsz?

 

- Reichhez szaladok.

 

- Telefonozz neki. Az ilyenkor még otthon van. Később a szanatóriumban operál.

 

A virrasztástól megéheztek. Szerettek volna reggelizni. Tekla néni bagolyfészkében azonban nem volt semmi sem. Ki-ki hazament.

 

A nők otthon gyászruhát szedegettek össze. Piskolczy lépéseket tett a járásbíróságon a végrendelet kihirdetése érdekében.

 

Dömötör egy kávéházból telefonozott Reichnek. Minthogy a sebész már elment hazulról, a szanatóriumban kereste föl.

 

Reich a mosdó fölött bő szappanhabban sikálta ujjait. Csak karjait nyújtotta föl, úgy üdvözölte. Dömötör előadta, hogy mi járatban van.

 

- Hát - mondta Reich, érdes keféivel babrálva -, megcsinálhatom.

 

- Szabad érdeklődnöm, mikor?

 

- Ma csak két vakbélműtétem van. Mihelyt végzek, majd elmegyek.

 

- Hány órakor lesz szerencsénk?

 

- Úgy tizenegy felé. Tizenegy után.

 

Amikor ezt a hírt megvitte a kastélyba, már mindnyájan újból ott voltak, mély gyászban. Részvétlátogatókat fogadtak. Piskolczy is megérkezett. A járásbíróságon elintézte, hogy a végrendeletet déli egy órakor hirdessék ki.

 

Tizenegy felé nyugtalankodni kezdtek. Figyelték az elhaladó gépkocsikat, füleltek a tülökjelekre. Reichnek gépkocsija volt.

 

Elmúlt fél tizenkettő, tizenkettő, egynegyed egy is. A sebész nem jött. Hátratett kezekkel járkáltak le-föl a szobában, s egymásba botlottak.

 

- Hallatlan! - türelmetlenkedett Dömötör. - Szegényt föl se lehet öltöztetni addig. Ott fekszik. Micsoda kegyetlenség. Ilyenek az orvosok. Ha szükség van rájuk, sehol sincsenek.

 

Telefonozott a szanatóriumba. Ott azt a választ kapta, hogy Reichnek új beteget hoztak, és most operál. Megint kiment hozzá, személyesen.

 

Reich azalatt befejezte a műtétet. Az előkészítőben állt. Két ápoló vetkőztette.

 

- Főorvos úr - mondta Dömötör, fékezve idegességét -, már két álló órája várjuk. Az egész rokonság.

 

- Sajnálom - vetette oda Reich -, de, amint látni tetszik, dolgozom. Sürgős műtétem volt. Nagyon sürgős. Az pedig nem olyan sürgős.

 

Goromba fráter volt ez a sebész. Száján valami alig látható szemtelen mosoly bujkált, egy pogány mosolya, aki csak a húsban, az inakban hisz. Ez kihozta a sodrából Dömötört.

 

- Bocsánat - tiltakozott -, nekünk a megboldogult utolsó akarata éppoly fontos és éppoly szent. Én pedig ezek után semmi felelősséget se vállalok.

 

- Kérem - csitította Reich kedélyesen is, keményen is -, én vállalok minden felelősséget.

 

- Szóval, mikor várhatjuk?

 

- Egyelőre még ki kell mennem egy tanyára is. Csak ide a szomszédba. Ha azt elintéztem, nyomban ott leszek. Körülbelül egy fél óra múlva.

 

Egy órakor hivatalosan kihirdették a végrendeletet, melynek értelmében a Dömötör, a Piskolczy és a Türk család, mint jogos örökösök, azonnal a hagyaték birtokába jutottak.

 

Fél kettőkor már megint a gyászházban ültek, és lesték Reichet. Még a kapuba is kiálltak többen, télikabátban. Valamivel kettő után végre fölharsant a sebész gépkocsitülke.

 

Úgy érkezett, mint egy király, könnyedén, biztosan, mosolyogva. Milyen világfias volt, és milyen tekintélyes. A bíró, aki kihirdette a végrendeletet, nem volt ilyen tekintélyes. Kezében egy egész kicsi, világosbarna bőrtáskát lógázott. Meghajoltak előtte.

 

Dömötör őt is átvezette a szűk kis szobába, s becsukta maga után az ajtót.

 

A rokonok ismét visszafojtott lélegzettel meredtek az ajtóra.

 

- Meddig tart? - kérdezte benn Dömötör.

 

- Semeddig - szólt Reich félvállról. - Egy pillanatig. De talán legyen szíves addig kifáradni. Csak ide a folyosóra.

 

Kiment a folyosóra. Cigarettára akart gyújtani. Reich azonban máris visszahívta őt. Egy vattadarabkát tett félre, melyen néhány csöpp alvadt vér feketedett. Ebbe törölte bele a trokár-t.

 

- Mivel tartozom? - fordult feléje Dömötör.

 

Reich a bőrtáskáját csattantotta össze. Nem mindjárt válaszolt. Gondolkozott valamin, hosszabban, mint illett volna. Száján megint feltűnt a pimasz, istentelen mosoly, a hitetlen emberek mosolya. Hidegen, tárgyilagosan mondta:

 

- Száz pengővel.

 

Dömötör gyorsan fizetett.

 

A rokonok ezen a napon nála ebédeltek. Az álmatlanságtól, az izgalomtól, a hajszától elcsigázódtak, de azért bizonyos megkönnyebbülést éreztek, bizonyos enyhülést és vigaszt, hogy legalább a megboldogult utolsó akarata teljesedett. Letelepedtek a hosszú asztalhoz. Eleinte mindnyájan azon panaszkodtak, hogy nincs étvágyuk. De azért ettek.

 

A pompás ebédet citromfölfújt koronázta meg, melyhez családi szokás szerint ezüst kancsócskákban kétféle ízesítőt is szolgáltak: cukros-tojásos borhabot és csokoládémártást. Legtöbben kétszer is vettek az ízletes fehér tésztából, s nyakon öntötték hol a sárga, hol a barna lével.

 

Dömötörné az ebéd végén sírva fakadt.

 

- Miért sírsz, édes Mariskám? - faggatta az ura.

 

- Eszembe jutott - dadogta az asszony.

 

- Micsoda?

 

- Tekla néni.

 

- Ne sírj, édes Mariskám, ne sírj. Neki már jó. Jobb, mint itt minekünk.

 

Az asszony azonban csak zokogott. Gombócba nyomorított zsebkendőjével törölgette nedves szemét és orrát. Később még egyszer kitört:

 

- Olyan jó szíve volt - kiáltotta fuldokolva -, olyan jó szíve volt - és sírt, mint a záporeső.

 

A rokonok nézték a síró asszonyt. Aztán mindnyájan bólintottak.