VÍG SZÜRET


Jónás deák a kék kabátban

Derék ember volt általában;

Csak egy betegsége vala

Jónás deáknak: a poétaság,

Ami pedig nagy nyavalya!



De hát ki menjen sorsa ellen?!

Ő írt, - írt mindig mérgesebben,

Sokat, sokfélét, - de kivált

Két tárgy feküdte meg gyomrát nagyon:

Szerelmi és bordalt csinált.



S e megszakító munka tárgya:

A szomszéd csinos Dorka lánya,

S Jónás tulajdon szőleje;

Ah! ő sem kedvesét, sem szőlejét

Nem látta már esztendeje!



Mert küszöbét sem lépte által;

Mi köze a hitvány világgal?

Ő szellemekkel társalog...

Igaz, ha négy lovas kocsin mehetsz:

Minek járnál, Jónás, gyalog!?



Szobája özvegyes, diákos,

Reggel setét, délben homályos,

S éjjel felette szomorú;

Itt költ Jónás, itt nő feje felett

Szép zöld penészből koszorú.



S mig elmélyed, nem is pillantva

A gyertya, nagyra nőve hamva,

Mint egy öngyilkos pellikán,

Tüzes orrát lehajtja s vele

Sebet mar önnön oldalán.



S Jónás csak ír... ír... meg kihuzza, -

De mily szörnyen cseng-bong az utca!

Kinéz, - aztán nagyot kiált:

Tyű! hisz szüret van...! s megrak hirtelen

Egy puttonnal egy talyigát.



És avval a hegynek törekszik,

Hol a bordal értelme fekszik;

De nagy bánatra ér oda:

Szőlejében, nem ér - csupán nyakig

A fű, mohar s laboda.



És mintha borz, menyétke, róka

Örök áron megvette volna:

Tanyát üt benne szabadon;

Van ott lyuk és domb, kisebb és nagyobb,

Mint egy verem s egy sírhalom.



Fája sürű, mint a kalitka,

Csakhogy a termés rajta ritka;

Itt-ott egy rosz csilleng fityeg -

De annak aztán egy szem híja sincs,

Nem igen kellett senkinek!



Mert biz az nyúlat lőni jó csak;

Belőle a szeles rigónak

Elég megvágni egy szemet:

Megtörli orrát a karóhoz, - és

Tovább megyen, ha még lehet.



Nem sajtó kell ennek, de kótis,

És sirva vígad még a tót is

A bor mellett, mi itt terem;

Gazdája mégis csak megissza tán?

Nem! ezt ráfogni nem merem!



Jónás néz s hallgat, - mert szavakban

Törjön ki a pallérozatlan!

Őtet ha éri valami,

Elnyeli, és szivének bánatát

Egy súlyos versben adja ki.



S megtérne, amint jött, lakába,

De a szomszéd átráncigálja,

Hol gúnyos tréfát űz vele,

S olyan polyhost taszít markába, hogy

Ha megeszi, elvesz bele.



De hah! Dorkó itt...! mily szerencse!

És mily csapás: mert már menyecske...!

A polyhos búsan földre hull...

S akképen földre hull Jónás deák,

Reménye sóskafáirul.



Ott áll, és áll, mint a feszűlet,

Nem tudva, merre hozzád, tűled?

S ott állna még most is talán,

Ha egy ösmert hang érző kebelét

Meg nem marná, mint a csalán:



Ugy kell! most se szüret, se lakzi!

Nem akart nékem szót fogadni:

A penna tette meg magát!

Ki látta: mindig irni - irni - -

Élni is kell, Jónás deák!

Egy kicsit hosszú Tompa Mihály verse ,de nekem nagyon tetszik. :-)
Fogadd szeretettel Zsuzsika. Köszönöm szépen a cikket.

Válasz